Udvari divat a szakál- és bajuszviseletben.
Udvari divat a szakál- és bajuszviseletben.
Egy más változást a szakál- és bajusz viseletre nézve találunk. Láttuk, hogy Szent István a királyi paláston s I. Géza a koronán szakálasak és bajuszosak; ugyanígy találjuk pecsétjeiken III. Bélát és Imrét is; ellenben II. Endre (22. t. 3.), IV. Béla, V. István (VII. 14.) és III. Endre (22. t. 9.) egész világosan szakál és bajusz nélkül vannak feltüntetve pecsétjeiken. A cividalei és stuttgarti (22 t. 7.) codexekben II. Endrének van ugyan szakála, bajuszt azonban ezeknél sem találunk. Ugy látszik tehát, az udvari körökben divatba jött franczia szokás szerint leborotválni a bajuszt és szakált s azért találunk egyes főurakat a hasonnevűektől «Szakálas» (Barbatus) melléknévvel megkülönböztetve, a minő volt például II. Endre korában a bihari Mika, kit később egy 1268-ki oklevélben V. István ifjabb király «Myike Barbatus» néven említ; az Esztergom megyében birtokos Lőrincz ispánt pedig egy 1264-ki oklevél nevezi «Laurencius Comes Dictus Barbatus»-nak.*
Myke Barbatus 1268. Haz. okl. VI. 154. – Laurencius Comes dictus Barbatus. 1264. U. o. VII. 91.
A borotválkozás azonban nagyon is szűk körre szorítkozhatott. Csupán az udvarban volt úgy – a hogy elterjedve, a nemzet zöme a főurak nagy részével a XIII. században is szakált eresztett. A Reimchronik szerint Béla tótországi herczeg és Brandenburgi Kunigunda menyegzőjén (1264.) a magyarok hosszú szakállal jelentek meg és szakálukba úgy, mint hosszú hajfonatukba igaz gyöngy és drága kő volt fonva. Hosszú szakál és befont hosszú haj volt a XIII. századbeli magyar ismertető jele, ez különböztette meg a fejét és szakálát borotváló kuntól is, mint az 1279-ki országgyülés végzéséből kitünik, mely megengedte a kunoknak, hogy szakáluk levágásában és hajuk kurtitásában régi szokásaikhoz alkalmazkodhatnak s nem kényszeríttetnek a keresztyének vagyis a magyarok szokásaihoz alkalmazkodni. A befont és gyöngyökkel ékített haj olyan általánosan el volt terjedve nálunk, hogy még a szomszédos tartományok is utánozták ebben őseinket s mint már említettük, az utolsó Babenbergi, II. Fridrik osztrák herczeg szintén hódolt e szokásnak. Annál feltünőbb, hogy a királyi pecséteken semmi nyomát sem találjuk a befont hajnak; II. Endre, IV. Béla, V. István, III. Endre egyformán leomló fodros vagy hullámos hosszú hajjal vannak feltüntetve, mint a nyugoti fejedelmek; alig hihető, hogy teljesen el lettek volna zárkózva a nemzeti szokásoktól, sokkal valószinűbb, a mire már egy párszor föntebb is utaltunk, hogy a királyi pecséteken, melyeket nyilván valami olasz vagy más idegen véső készített, a fejedelmi viselet a «typus maiestatis» egész konvencionálisan van előállítva, a milyennek azt a XIII. században Európaszerte ismerték s nemhogy feltüntették volna a nemzeti eltéréseket, ellenkezőleg az egyformaságra törekedtek. Szerencsére, nem mindig sikerült nekik. Az alsóbb néposztálynál, várjobbágyságnál, királyi vadászoknak sat. a bényi oszlopfej tanusága szerint (22. t. 10.) a szakál borotválása volt szokásban.*
Die mit den langen Perten
Ir Hochfart sy pewerten
Vnd jr Reichait damt,
Nach dem Teterischen sit
Darobt vns Dweczshen aist.
Sy heten gevaist
An jr Pert mit fleizz
Manig Edl Perl weis.
Vnd manigen Edlnstain.
In wärn die Chimppain
Gecyogen aus mit sampt dem Part.
Hieten sew sich also hart
Mit den Gestain beflochen
Do an der marich ward gevochten.
– – – Ir Hars strenen und jr Zoph
Die gaben von Spehen gleis.
Ir Hochfart sy pewerten
Vnd jr Reichait damt,
Nach dem Teterischen sit
Darobt vns Dweczshen aist.
Sy heten gevaist
An jr Pert mit fleizz
Manig Edl Perl weis.
Vnd manigen Edlnstain.
In wärn die Chimppain
Gecyogen aus mit sampt dem Part.
Hieten sew sich also hart
Mit den Gestain beflochen
Do an der marich ward gevochten.
– – – Ir Hars strenen und jr Zoph
Die gaben von Spehen gleis.
Reimchronik (Chronicon Austriacum Rhytmicum 1250–1309.) Cap. 67. Pez: Script. Rer. Austriac. Regensburg. 1745. III. k. 80. l. V. ö. Karajan: Ueber d. Leumund d. Oesterr. (Bécsi akadémiai Sitzungsberichte. 1863. 42. k. 491. l.) – Pauler Gy. Magyarorsz. tört. az Árpádh. kir. kor. II. 334. Vámbéry Á. A magyarság keletkezése. 162–163. Zittaui Péter is azt irja Ottó királyról: «demum in Bavariam, longam barbam habens more Ungarico, rediit.» Pars I. cap. 84. (Dobner: Monum. Hist. Boemiae. V. k. 170.) – A kunok hajviseletét l. alább 161. jegyzetnél s a szövegben 108. lapon. – Schultz Alwin: Das höfische Leben zur Zeit d. Minnesinger. I. 286, 321.
