Sarkanytú.
Sarkanytú.
A fegyverzet körébe tartozó s a honfoglalókkal még nem használatos tárgy közül semmit annyira meg nem kedveltek a magyarok, mint a sarkantyút. Már említettük, hogy a keleti lovas népek a ló serkentésére nem sarkantyut, hanem korbácsot alkalmaztak. A sarkantyú nyugoton, a Le Tčne-kultúra idejében, a keltáknál és germánoknál tűnik fel, de igazi jelentősége csak a népvándorlás vége felé, a lovasság mind nagyobb körben való elterjedése után emelkedett. Nyugoton azonban, hol a lovas harczos egyuttal előkelő állásu lovag is volt, a sarkantyú sohasem volt olyan általános, mint nálunk lett, a könnyü lovasságnak is klasszikus hazájában. Alig hogy megismerték őseink a sarkantyút, mely fölöslegessé tette a karikás használatát s ezzel szabadabbá vált a kéz, oly gyorsan elterjedt s annyira nemzetivé vált, mint sehol más egyebütt Európában. Maga a név is mutatja ezt, melyet nem a németből vagy más idegen nyelvből vettünk, mint más fegyverfélénél tapasztaljuk, hanem a magyar maga nevezte el a megkedvelt tárgyat «sarkantó»-nak, «serkentő»-nek. A magyar gyűjteményekben épen nem tartozik a ritkaságok közé az Árpádkori sarkantyú, míg például Németországban a legnagyobb múzeumokban is csak néhány található. A IX–X századbeli Karoling-tipus, melyet a féltojásdad alakban hosszan megnyult és szeges kerek lemezben végződő sarokvas, meg a rövid, egyenes tüske jellemez (23. t. 13.), nálunk is még ritka; annál gyakoribbak a későbbi sarkantyú formák. Több változatot különböztethetünk meg ezek között. A XI. század folyamán úgy a tüske, mint a sarokvas nagy változáson ment keresztül; ekkor tűnik föl a piramis alaku hegyben végződő tüske, (23. t. 5., 9.) melyet rövid szár vagy nyak köt össze a sarokvassal; a sarokvas szárai rövidebbekké válnak, egymástól jobban elállnak, jeléül annak, hogy a Karolingkori könnyü bocskor helyett csizma vagy saruféle lábbeli jött divatba Európaszerte s a sarokvas két szára nem kerek lemezben végződik, hanem lyukkal van ellátva s nem, mint előbb – szeggel erősítették a lábbelire, hanem szíjjal kötötték föl (v. ö. 23. t. 14.) A XI. század végétől aztán két századig különböző tüskeváltozatok jöttek divatba; magyarországi leletekben előfordul a Karolingkori egyszerü tüskének egy módosulása kissé fölfelé görbülő hegygyel (23. t. 4., 11.); a XI. század második felében volt használatban az a változat, melynél a tüske két – alapjánál érintkező s hegyével egymástól ellenkező irányban elágazó piramis-idomból áll (23. t. 12.); a XII. századtól kezdve divatoznak a gombos tüskéjü sarkantyúk (23. t. 7., 8.), a melyek közé tartozik az is, melyet III. Béla sirjában leltek; ugyanezen időtájból valók azok a változatok, melyeknél a hegyes tüskét egy négyszögü lemez választja el a sarkantyú nyakától (23. t. 6.) A XIII. század dereka táján tünnek föl a tarajos sarkantyúk (23. t. 15.); a szabad-battyán-somlóhegyi leletben előforduló, valamint az isaszegi és fövenyi csatatéren talált példányok tanuskodnak arról, hogy nálunk ép olyan gyorsan elterjedtek, mint nyugoton. A későbbi korból való tarajos sarkantyúktól az különbözteti meg ezeket, hogy kisebbek amazoknál, a tarajtartó szár nagyon rövid s a csipkés taraj kicsiny.*
Arch. Ért. XVI. 1896. 360–363. Bioeheim Waffenkunde. 224 s köv. II. Zschille – Pforrer: Der Sporn. Taf. IV–VII. – A szabad-battyáni sarkantyut l. Arch. Ért. II. 1882. 147. l. 24. sz. Az isaszegi sarkantyú a M. N. Muzeumban (60/1887. sz. a.); a fövenyi a Lichtneckert-gyüjteményben volt. Van egy tarajos sarkantyú az ungmegyei salamoni leletben is, melynek korát a XII. századnál későbbre alig lehet tenni. (Arch. Ért. XVI. 1896. 132. Szendrei J. Hadt. Eml. 50. l,)
