Nyereg.
Nyereg.
A lófelszereléshez tartozó tárgyak közt a nyeregnél tapasztaltunk nagy átalakulást. A régi nyereg, a mint a Szasszanidakori, byzanczi és kaukázusi emlékeken látjuk s jellemző formájában a középázsiai és keleteurópai törökségnél mindvégig megmaradt, aránylag alacsony volt s inkább a csaknem függélyesen álló előkápa emelkedett ki, míg a hátsó kápa fölhajlása csekély volt, nagyon kis szög alatt történt. A nyugoteurópaiak is ezt a nyeregformát ismerték meg a keleti lovas népektől, de ők aztán csakhamar átalakították. Már a XI. század vége felé, a bayeuxi szőnyegek normann lovasainál látjuk, hogy a hátsó kápát is az előkápát is az előkápához hasonlóan fejlesztették ki, ép oly függélyesen álló lett, mint emez, magassága pedig ezét is meghaladta, úgy hogy már a XII. század folyamán a nyereg elől-hátul magas támlájú, mély ülésü székidomot nyert s mint László somogyi ispán 1236-ki (VIII. t. 2.), Opoj bán 1239-ki s V. István ifjabb király pecsétje (22. t. 5.) mutatja, a XIII. század folyamán nálunk is elterjedt, sőt, mint a novgorodi Mária-képen (21. t. 1.) s még inkább a vatikáni ó-szlovén harczosainál (18. t. 9.) látjuk, ugyanezen időtájban az oroszoknál is divatba jött. A régibb változatnál a nyereg két támlája kifelé hajlott (v. ö. IX. A. 3, 5.), a XII. század vége felé a hátsó támlát befelé hajló félkör alakú karral látták el, minő például I. Jakab arragóniai király († 1276) nyerge a madridi királyi fegyvertárban, később pedig az előkápán is alkalmazták ezt a kart s a két támla elől-hátul körül fogta a testet (IX. B. 5. és 22. t. 8. V. ö. még X. B. 5.). Ez a nyereségforma a lovagoknál egy sajátságos szertartásos jellegü ülésmódot tett divatossá, a mi épen nem mondható kényelmesnek, de az egykoru képek tanusága szerint nem ugyan a harczban, hanem ünnepies felvonulások alkalmával Európaszerte el volt terjedve; a lovag felső testével mereven, egyenesen vagy nagyon kevéssé hátrafelé hajolva s lábait feszesen előre nyújtva ült a nyeregben, baljával maga előtt tartotta paizsát, míg hátrafelé nyújtott, kevéssé rézsutosan lefelé álló jobbjában kivont kard volt. (V. ö. 22. t. 8.)*
Boeheim W. Waffenkunde. 197–200. lap. – Demmin Aug. Die Kriegwaffen. 4. kiad. 640 s köv. ll. – Viollet le Duc. Dictinnaire rais. du mob. franç. VI. 34 s köv. ll. – Szendrei J. Hadtört. Eml. 45–46. l. 96, 98, 99. sz. – A lovag szertartásos ülésére nézve jellemző Oroszlánszívű Rikhárd és János angol királyok pecsétje. L. Schultz A. Das höfische Leben zur Zeit d. Minnesinger. II. 43, 73, 85. l.
