Felöltő.
Felöltő.
A vágott derékkal ellátott, testhez álló, elől hosszában vagy rézsut hasított, térdig érő dolmány, vagyis a régi «kabadion», melynek dús redőzete a velenczei képeken szemmel láthatólag finomabb kelmére utal, Kelet-Európában az V–VI. századbeli hunn viseletig vihető vissza s egyik-másik déloroszországi csészetartó szobron is elég jól fölismerhető.
A velenczei mozaikkép egyik alakjánál, az előtérben álló s íjjat tartó indusnál (20. 7.) tisztán kivehető, hogy a dolmány kelméje virágdiszítménynyel volt átszőve. A virágok kelmét hazai emlékeinken is megtaláljuk, így például a Dávid királyt ábrázoló s a velenczei képeknél valamivel korábbi pécsi domborművön, hol a virágmustra gyöngysoros keretű nagy koczkákba foglalt lombozatokból áll. Ugyancsak a pécsi domborművek közt a keleti bölcsek felöltőjén habos és csillagos szövetmustrát találunk (19. 20–23.), a mi különben a XII–XIII. században Európaszerte kedvelt volt. Az ilyen diszítéssel ellátott ruha volt Boncz Ödön szerint az a «tunica sparsa», a mit Kálmán király törvényei (Decr. I. cap. 70) említenek, míg az ugyanazon törvényben felhozott «strangula» helyesebben «stragula» vagy «stragulata» alatt, mint Boncz Ödön magyarázza, egy bizonyos csíkos és koczkás selyemszövetet kell érteni, a mit még a XIII. században is nagyon kerestek.*
L. 4. tábla, 1. sz. – Henszlmann id. m. 102. l. – Dávid király pécsi szobrát l. Arch. Ért. XV. 1895. 348. l. – Boncz Ö. id. m. 2. r. 22–24. l.
Visszatérve a velenczei mozaikképre, az ú. n. indusok élén álló alaknál (csakis ennél, a többinél nem) tapasztaljuk, hogy a feltöltő nyakát, elől a mell közepéig lenyulva, egy széles paszománt vagy gallér szegélyezte (20. 7.), a mit gyöngysorokkal diszítve az említett pécsi Dávid-szobron s egy másik szobortöredéken (20. 12.) is megtalálunk. A déloroszországi Szasszanidakori hunn fejedelem dolmányán szintén van effajta paszománt, csakhogy ez egész világosan végig megy a ruha hasítéka mentén egész az övig, holott az említett képeken a mell közepe felé már megszakad és semmi nyoma annak, mintha a ruha hasítékát szegélyezték volna vele. Ilyen alakjában ez a divat a byzanczi udvarból ered, hol szokásban volt, hogy a felöltőre a nyak körül a mellre is leérő díszes ékköves selyem gallérfélét (aurifrisia) varrtak, melynek az volt a rendeltetése, hogy a nehéz selyem tunica, melyet a fejen át öltöttek föl, ne vessen ránczot a nyak körül. Kálmán király föntebb említett első törvényének 70-ik fejezetben is szó van e divatról, a törvény ugyanis megtiltja a papoknak, hogy ne varrjanak világi szokás szerint selymet a mellükre, hanem kötővel vagy kapocscsal fogják össze a ruha nyakát.*
Weisz H. Konstümkunde. Mittelalter. 76–77, 262. l. – Boncz Ö. id. m. 21–22. l. – V. ö. 4. tábla, 1. sz.
A ruha alja paszománttal volt szegélyezve. Lehetett esetleg prém is, bár a szőrme nyomait nem találom a velenczei képeken. De annak sincs nyoma, hogy a paszománt diszítve volna, ezért lehetne prémnek tekinteni, mert a már említett pécsi Dávid-szobron a ruha aljának szegélyzete apró körökbe foglalt rózsácskákkal van ékítve.
