A kettős felöltő divatja.
A kettős felöltő divatja.
Egy darabból állt-e a felöltő, vagy a keskeny öv alól leomló rész különbözött a felsőtől: sem az indusokat, sem a scythákat ábrázoló csoportozaton nem lehet kivenni. Föltehető azonban akár az előbbi fejezetben részletesen ismertetett X–XI. századbeli byzanczi psalterium barbar lovasai s az ezen időtájbeli kaukázusi viselet, akár pedig a XIII. századbeli magyar szokásra vonatkozó emlékek alapján, hogy két felöltővel, egy övig érő felső s egy térdig érő alsó öltönynyel van dolgunk. Így magyarázható meg, hogy az ú. n. indusok közt két alaknál a csipőn alul a czombig lenyulva négy vagy öt sorból álló pikkelyes rész s ez alatt egy térdig érő hosszabb alsó felöltő látható, mert ezt a ruhát mégis csak bajosan tekinthetjük a csipő fölötti ruha további folytatásának, a mely esetben a pikkelyes vértezet, csupán a csipő és czomb közötti részre terjedne ki, hanem nyilván úgy áll a dolog, hogy a vértezet övön felüli részét eltakarta a rövid mente, a zbraslói apát krónikájában «curtas mentes» alakban említett öltöny, melyet a vértezet fölé öltöttek, miként a II. Béla korabeli Sámsonról irja a Márk-féle krónika röviddel ezután szerkesztett része, a vértezet alól kilóggó hosszú ruha tehát mindenesetre egy másik felöltőnek tekintendő. Ilyen kettős felöltőt – közben pikkelyes vértezettel – találunk a Szűz Mária novgorodi csodatételét ábrázoló s a kipcsaki divatnál kétségkivül korábbi viseletmódot feltüntető régi orosz képen (21. 1.). Itt először is van egy csupán a könyökig érő rövid újju felöltő, erre következik a czombig érő pikkelyes rész s ez alól látszik ki a hosszú újjú, virágos szinű, térdig érő alsó öltöny. A kettős tunika, ú. m. az újjnélküli rövid felső s az alóla kilátszó hosszú újjú alsó felöltő a byzancziaknál is el volt terjedve a népvándorlás utolsó időszakától kezdve, s többek közt így van ábrázolva a párisi psalteriumban a többször említett II. Basilius császár is; hogy ez a viseletmód ázsiai eredetű s már a Sasszanidakori emlékeken megtaláljuk előzményeit (14. 3–4.), azt Weisz Herman is kiemeli, mindamellett a byzanczi ábrázolatokon ezen időtájban még soha sem találjuk azt, hogy a ruha hasítva volna, a mi a keleti felöltőket jellemezte, Byzanczban akkor is megmaradt az ingszerű tunika használata, a mikor az öltözködés módjában a keletiek szokását követték.*
Arch. Ért. XV. 1895348. – L. továbbá 17. és 21. táblát s ez utóbbit v. ö. 20. tábla, 7. sz. a. kép második és harmadik alakjával. Ugyanezen viseletnek felel meg a sepsi-bessenyei (Háromszék m.) – fájdalom, ma már elpusztitott templom egykori falfestményein a kunnal viaskodó Sz. László viselete. (L. Huszka J. rajzát a Székely N. Muzeum Értesitőjében. 1891. II. r. 288. l. Másolata a műemlékek orsz. bizottságának gyűjteményében.) – Zittaui Péter zbraslói apát sorai a magyarok kurta mentéiről a következők: Ungarice gentes portant curtas quoque mentes. A «mentes» szóra a krónika kiadója, Dobner Gelusius ezt jegyzi meg: «Ita codex, sed legendum vestis.» (Petri Abbatis: chronicon aulae regiae. Cap. XCCIV. Dobner: Monum. Hist. Boemiae. Tom. V. Prága, 1784. pag. 336.) – «Habebatque Sampson sub tunica panceriam, qui prae gravamine loricae natare non potuit.» Marci Chronica. Cap. 60. – II. Basiliust l. 17. t. 3. sz. a. – Weisz H. Kostümkunde. Mittelalter. 62. s. köv. l.
