Attila kardja. Nagy Károly kardja.
Attila kardja. Nagy Károly kardja.
Egy másik ilyen hagyományos királyi kard már a XI. században külföldre került. Ez az aschaffenburgi Lambert által említett Attila-kard, melyet Salamon a bajor herczegnek ajándékozott, a mivel nagyon magára vonta a magyarok haragját. Ez az Attilának tulajdonított, tehát föltehetőleg keleti tipusu vagyis régi német elnevezés szerint «hunn kard» (gladius Huniscus) aligha lesz más, mint a római-német császári klenodiumok közt azon szablya (11. t. 1.), melyről az utóbbi századokban az a hit volt elterjedve, hogy Harun al-Rasid khalifa (786–809) küldte Nagy Károly császárnak, de mint az utóbbi vizsgálatok kiderítették, a szablya később ezen kornál, sok tekintetben hasonló úgy idomát, mint diszítésmódját tekintve a honfoglaláskori magyar szablyákhoz (11. t. 2–5.) s kétségkivül azon fegyverek közé tartozik, melyeket a Szamanidakori turkesztáni hires fegyverkovácsok készítettek, diszítésében tehát az arab befolyás sokkal erősebb nyomokat hagyott, mint a Szasszanidakori izlés hagyományait követő honfoglaláskori kardok virágornamentikájában (11. t. 7–8). Ez a IX–X. században is megmaradt a VII–VIII. századbeli alapon, a midőn t. i. a magyarság mindinkább kiválva a keleti környezetből, a keleti kulturhatások újabb áramlatait is fokozatosan gyöngülő mértékben érezte. Igy magyarázható, hogy a honfoglaláskori kardok és a Nagy Károly-féle szablya közt két-három századbeli időkülönbség látszik, pedig hihetőleg egy időből valók, csakhogy amazok magyar, emez turkesztáni fegyverkovácsok munkái. A X. század első felében a magyarság és Turkesztán közt volt még némi összeköttetés, bizonyítják ezt a honfoglaláskori sirokban talált Szamanidaérmek; ekkor kerülhetett tehát a Nagy Károly-féle kard hozzánk s tőlünk a németekhez. Az a körülmény, hogy ugyanazon magyar fejedelmi nemzetség (az Aba,) mely Etele fiát Csabát tartotta ősének, a monda szerint épen a koverezmiekkel (khivaiakkal, turkesztániakkal) volt rokonságban, talán a Nagy Károly-féle kard történetére is szolgáltat némi felvilágosítást. A kovarezmi rokonság a kard megszerzésének módjára utal, családi örökség volt; mivel pedig a nemzetség Attilától származtatta magát, mint ilyen esetekben történni szokott, Magyarországban, a hunn mondák hazájában, hamar ráfogták a kardra, hogy Attilától örökölték; Aba királysága idejében aztán a királyi ház kincsei közé jutott s mint ilyet, Salamon elajándékozta.*
Bock F. Die Kleinodien d. heil. röm. Reichs. Anhang. 53. és Karl s. d. Grossen Pfalzkapelle. 152. – Zeitschrift für Waffenkunde. I. évf. 1. és 2. füz. – Hampel J. A honfogl. kor. eml. 166. l. – Arch. Ért. XVI. 1896. 350. l. – «Notatum autem est, hunc ipsum glaidum fuisse, quo famosissimus quodam rex Hunorum Attila in necem christianorum atque in excidium Galliarum hostiliter debachatus fuerat. Hunc siquidem regina Ungariorum, mater Salamonis regis, duci Baioariorum Ottoni dono dederat, cum eo suggerente atque annitente rex filium eius in regnum paternum restituisset. Legitur autem de hoc gladio in Gestis Getarum, qui et Gothi dicuntur, quod Martis quondam fuerit, sat.» Lamberti Annales, Ad. ann. 1071. (Pertz: Mon. Germ. Hist. Scriptores. V. 185.)
A XII. század második felében kezdenek kiegyenlítődni azok az ellentétes áramlatok, melyek a magyarság életében Szent István korától kezdve folyton zavarták a fejlődés egyenletes menetét, a nemzetet egyik irányból a másikba sodorták s majd a német-olasz áramlat folytat a kereszténység nevében irtóháborut a pogányság gyanujában álló ősrégi szokások ellen, majd a byzanczi befolyás szorítja vissza mindegyiket. Tévedés volna azt hinnünk, hogy ezen idegen áramlatok nyom nélkül tüntek el s ne módosították volna a régi szokásokat; de azt is bizonyosnak vehetjük, hogy az idegenszerüségnek egyszerü utánzása megszünt akkor, a mikor véget ért a külbefolyásnak s az erős áramlata, melynek a XII. század derekáig volt kitéve a magyarság s már a század vége felé megalakuló félben volt a nyugoti világhoz csatlakozó, de a nyugot-európaiság keretébe a saját egyéniségének tartalmát bele illesztő magyar nemzeti élet. Minden téren tapasztalhatjuk a nemzeti szellemnek ezt a föllendülését a tatár pusztítást megelőző öt-hat évtized alatt, látjuk a politikai és társadalmi átalakulásban, az egymás után keletkező irodalmi emlékekben, a magyar barátok azon vállalkozásában, hogy az ős hazában vissza maradt testvéreket fölkeressék.
Ezen szellem a királyi udvarra sem maradhatott hatás nélkül s van egy emlék, mely kétségtelen bizonyságot szolgáltat arra, hogy ez is magára öltötte a nemzeti jelleget.
