A cividalei codex s az 1200. körüli magyar fejedelmi viselet.
A cividalei codex s az 1200. körüli magyar fejedelmi viselet.
Van a friauli káptalannak Cividaleban egy igen díszesen kiállított, festményekkel ellátott középkori codexe, mely Gertrud zsoltáros könyve (Psalterium Gertrudis) néven ismeretes. Ezt a könyvet II. Endre magyar király és Meráni Gertrud leánya, Szent Erzsébet ajándékozta a friauli káptalannak, a mi nagy jelentőséggel bír a codexben előforduló személyek megállapítására. Nevezetesen a codex 9–15. levelein egy Gertrud nevű fejedelemnő imádkozik magáért s egyetlen fiáért, Péterért; egy más helyen pedig Egbert püspökről van szó, kinek egy Ruodbert nevű világi úr felajánlja az imádságos könyvet. Ha már most számba vesszük, hogy Sz. Erzsébetnek az anyja Gertrud, a nagybátyja pedig Egbert bambergi püspök (1202–1237) volt, ámbár Gertrudnak és II. Endrének Péter nevű fiáról nincs tudomásunk, a codex keletkezését mégis Meráni Gertruddal kell összeköttetésbe hoznunk. Mert az a régebbi föltevés, hogy a codex a X. század második felében, Egbert trieri püspöksége idejében (979–993) Trierben, bizonyos trieri Gertrud nevü teljesen ismeretlen fejedelemnő számára készült volna, már csak azért sem állhat meg, mivel az irás jellege semmi esetre sem mutat vissza korábbi időre a XII. század derekánál, de ezenkivül még az is számba jön, hogy a codex 8-ik lapján Sz. Péter előtt könyörgő fejedelmi pár nem a nyugot-európai udvarok viseletében van ábrázolva, hanem olyanban, a minőt a keleteurópai udvarokból, a cividalei codex ideje körül orosz és bolgár emlékekből ismerünk. Orosznak vagy bolgárnak azonban azért nem tarthatjuk a codexet, mert latin nyelvü, tehát a latin műveltség körébe tartozó népnél keletkezett, a mely azonban Byzanczczal is érintkezett, görög festő készítette a zsoltáros könyv képeit, a mi nem csak a képek byzanczi modoru aranyos hátteréből, hanem görög fölirataikból is kitünik, mint például Szent Péter képénél: ΟΑΓΙΟC Π(ετρο) C = Szent Péter.
Minden körülményt fontolóra véve, a codex latinságát, görög művész által való festetését, a fejedelmi pár keleteurópai viseletét, az ajándékozó Sz. Erzsébet s a codexben említett Gertrud fejedelemnő és Egbert püspök személyiségét: lehetetlen más eredményre jutnunk, mint hogy a könyvet II. Endre neje, Gertrud készíttette (a másoló aztán lehetett trieri származásu pap), még pedig – úgy látszik – a bátyja, Egbert számára abból az alkalomból, midőn az utóbbi bambergi püspök lett, tehát 1202 körül. Erre az időpontra vall nem csak az, hogy a Sz. Péter előtt könyörgő fejedelmi alak (VII. 13.), a kiben II. Endrét véljük, nem visel királyi koronát, hanem csak ékkövekkel diszített fejedelmi süveget, hanem az is, hogy Gertrud olyan nevü egyetlen fiáért (Péter) imádkozik, a kiről ismeretes forrásaink mit sem tudnak, a mi azonban egyáltalában nem zárja ki, hogy 1199–1203 közt II. Endrének és Gertrudnak ne lett volna ilyen nevezetü gyermeke. Ha már most azt is számba veszszük, hogy Endre, a ki ekkor tótországi és dalmácziai herceg volt, épen 1203-ban lázadt föl a bátyja, Imre ellen, hogy a magyar trónt Imre fia, a csecsemő III. László ellenében magában biztosítsa, nagyon is érthető lesz, hogy az uralomra vágyó Gertrud nem csak a fiáért, hanem a seregéért is imádkozik. Ez esetben a Sz. Péternek könyörgő fejedelmi pár feje fölött levő értelmetlen, kissé kopott s azonkivül esetleg már eredetileg is hanyagul készített föliratot is helyreállíthatjuk: CAIKIIC helyett OANΔPIC = ho Andris olvasandó, IAPOΠΣAK helyett pedig ΓΑΡΘPXΔIC = Garthrudis, kinek neve a Sz. Péter lábainál térdelő (úgy látszik női) alak előtti I’APO azaz ΓAPΘ = Garth(rudis) föliratban ismét előfordul.*
M. Könyvszemle. 1880. 174. – 1882. 176. (V. ö. VII. t. 12–13. sz.) II. Endre Gertudot 1199–1203 közt vette nőül; Endre 22–26 éves, Gertrud 14–19 éves volt. Legidősb gyermekük volt Mária (szül. 1203–1204), azután IV. Béla (szül. 1206), Sz. Erzsébet (szül. 1207), Kálmán (szül. 1208.) és Endre (szül. 1210–12.) Semmi különös ok sincs tehát arra, hogy kizártnak kellene tartanunk, egy előttük született, de csakhamar elhalt gyermeknek a létezését, a kiről krónikáink már csak azért sem vettek tudomást, mert Gertrudot Imre 1203-ban visszaküldte szüleihez. (Wertner M. Az Árpádok családi története. N.-Becskerek. 1892. 412–19. l.)
De legyen bárki is a fejedelmi pár, akár Endre és Gertrud, akár más, csakis magyarok lehetne, mert latin egyház és a XII. század második felét jellemző latin irás, görög festészet és a viseletmódnak olyan keleteurópai jellege, melynek egyik alkatelemek a kerek tetejü, prém nélküli karimás süveg, már egy századdal később Nyugot-Európában is elterjed, így együttesen sehol máshol, csakis Magyarországban fordul elő.
Ezek után lássuk, miben állt az 1200 körüli magyar fejedelmi viselet.
A cividalei codex Sz. Péter előtt könyörgő fejedelme vagyis Endre dalmát és tótországi herczeg (VII. 13) csaknem bokáig érő arany virággal átszőtt bibor felöltőben van ábrázolva, mely testhez áll és egész szabására nézve megfelel az ezen időtájból ismeretes bolgár czári viseletnek (18. tábla 5.) s mint ez utóbbi, gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott arany paszomántos nagy kerek gallérral van ellátva; a mell közepe táján széles arany paszománt megy végig, de csak derékig tart, mint az orosz viseletnél (21. tábla, 2.) s a nagyenyedi Sz. Demeter képnél (17., tábla. 1.), valamint a déloroszországi kun szobroknál (20. tábla, 3, 5, 6.), úgy szintén a velenczei scytháknál (20. tábla, 8.) tapasztaltuk s nem szegélyezi egész hosszában a felöltőt, mint az imént említett bolgár czári köntöst vagy mint a pecsétek szerint II. Géza és III. István öltözetét (22. tábla, 1–2.) Derékban ékkövekkel kirakott széles öv foglalja össze a ruhát, melyről oldalt két arany lemezekkel borított ékköves szíj csüng alá; az orosz viseletnél (21. 2.) ez alól az öv alól kilátszó rész egyenesen a paszománt folytatásának tűnik föl, itt azonban határozottan meg van különböztetve a paszománttól, még szembetünőbben a nagyenyedi Szent Demeter képnél (17. 1.), melynél félreismerhetlenül az öv két végének mutatkozik. A felöltő alját a bolgár czári viselethez hasonlóan ismét gyöngyökkel dúsan ékített arany paszománt szegélyezi. A felső kar és kézelő, mint a XI–XII. századbeli viseletnél már láttuk, szintén el van látva arany paszománttal, a kézelőnél gyöngyökkel, a felső karon himzéssel ékítve; az indaalaku himzett diszítményt már a velenczei ú. n. indusok öltözetén is (20. tábla 7.) megtaláltuk. A föveg kerek tetejü s felhajtott széles karimáju süvegből áll és ékköves arany paszománttal van bevonva; ez a süvegforma a XIV. században nemcsak nálunk, hanem egész nyugaton el volt terjedve s egyenesen magyar formának nevezhető szemben a prémes orosz és a magas tetejü, csúcsos kun süveggel. Legszembetünőbb a piros csizma, mely a boka táján gyöngyökkel vagy apró ezüst pitykékkel van diszítve s fontos bizonyítékul szolgál a tekintetben, hogy a külföldi divat mindig csak muló áramlat volt, mely egy időre háttérbe szorítja ugyan a hagyományos viseletet, de véglegesen soha sem tudja kiszorítani. Valami félszázaddal előbb a byzanczi bocskor volt a divatos, már a XIII. század kezdetén ismét elterjedt a csizma a legelőkelőbb osztályban is.
