IV.
IV.
A vár megvétele.
Örülve, aggódva, remény és kétség közt tért vissza Mária Murányba. Olyasmire vállalkozott, minek tömérdek akadálya, sokféle nehézsége nem állott arányban a szűken mért segélyeszközökkel, melyekkel rendelkezett. Csakugyan «erős fát ingat, nehéz mozdítása». De az akadály, a nehézség, a veszély csak hevítették bátorságát, ingerelték becsvágyát.
Nem csupán egy kínos, tarthatatlan helyzetből nyilt számára szabadulás. Hírnév, dicsőség és mindenek fölött a férj csábították s erélyét, kitartását elzsibbadni nem engedték. Valami tizenkét nap alatt kellett igéretét beváltania, kellett lehetővé tennie, hogy Wesselényi a várba juthasson. Fölhasználta a rövid időt gazdálkodóan; egy órája sem veszett kárba s az a lázas tevékenység, a ravaszság és furfangos lelemény, a vakmerő elszántság, melyet e válságos napokon kifejtett, arra vallanak, hogy az önérdeken, a dicsvágyon kívül egy hatalmasabb szenvedély, a szerelem is mozgatta szívét.
Titkainak csak egy tudója volt, a tarfejű Kádas, kivel ismételten meghányta-vetette a dolgot. Szerencsére Illésházy s a várőrség egy része épen akkor Kassán mulatott Rákóczy Györgynél s gyakori együttlétök nem szúrt szemet senkinek. Mégis vigyázniok kellett, hogy gyanut ne keltsenek, mert tisztában lehettek sorsukkal, ha időnek előtte fölfedezik titkukat.
Szomorú rabsága a Máriát vinnék,
Kádassal a hóhérbástya hosszát mérnék.
Kádassal a hóhérbástya hosszát mérnék.
Még Kádasra sem bízta ügyét Mária teljesen. Lehetőleg maga végzett mindent. Mivel a megállapodás szerint kötélhágcsót kellett a várfal egyik legalkalmasabb pontján lebocsátania, bejárta a falakat, hogy a legalacsonyabb helyett kifürkészsze. Hosszú fonállal, melynek végére követ erősített, eszközölte méréseit. A fal azon részét találta a legakalmasabbnak
A mint építettve van most az új bástya*
A mely szomszédságát a csigáknak* tartja,
Akkor sak közhely volt, azért azt választja.
A mely szomszédságát a csigáknak* tartja,
Akkor sak közhely volt, azért azt választja.
E bástyát 1650–51-ben Wesselényi rakatta. Így tehát az a fal, melyen át egykor Wesselényi és kisérői a várba jutottak, kevéssel a vár megvétele után eltűnt s helyére egészen új bástya épült Wesselényi 1663–4-ben két feliratos emlékkövet tétetett az új bástyába azon a ponton, a hol a régi falat megmászta. De a táblák még a múlt században kihulltak a falból; ma is megvannak ugyan, de hogy egykor hol álltak, azt pontosan nem tudják megjelölni.
Minthogy terhes szekér a várba nem juthatott, a kocsik csak a várfal aljáig szállították az eleséget, gabonát, lisztet, fát s általában mindazt, mit egy ember el nem bírt. A fal egyik pontján hatalmas csigákon nyugvó hosszú vaslánczok voltak, melyeken a terhet felhúzták. Sőt állítólag két különböző helyen volt ilyen nagy repülő gép. TOMASIK Sámuel: Denkwürdigkeiten des Muranyer Schlosses. – A GYÖNGYÖSI említette emelő gép a hóhérbástya közelében a vár északi részén volt.
MURÁNY VÁRA.
Diewald R. fényképe után metszette Pollák.
Murány váráról az ismeretes XVII. századi könyvekben – Pricorato: Continuatione stb. művének egy érdektelen rajzán kívül, mely katonai czélokra készült s csupán az erődítményeket vázolja – nem találunk képet. Koburg Fülöp herczeg szent-antali kastélyában azonban megvan a vár régi nagy olajfestményű képe. Ez után készült a jelen fametszet. Murány egy másik régi képéről, melynek eredetijét azonban nem ismerjük, megjelent egy gyarló fametszet valamelyik felvidéki tót hirlapban.
De ez alacsony fal alatt is tizenkét ölnyi mélység tátongott. Ilyen hosszú kötélhágcsóról kellett gondoskodnia. Jó erős kötelet kaphatott ugyan a várhegy alatti faluban, Murányalján, de valami ürügyre volt szükség, hogy a kötelet a várba felszállíttassa. Magát a létrát azonban mindenesetre a várban kellett megszereznie.
A szokatlan foglalkozás s a vele járó izgatottság annyira megtámadták idegzetét, hogy csaknem bele betegedett. Rosszul nézett ki; halvány arcza feltűnt Illésházynénak, ki maga készített nénjének orvosságot. De ha megis viselte az örökös nyugtalanság, kedve, bátorsága nem hagyta el soha. Következetesen haladt kitűzött czélja felé. Már előkészített mindent s csak a létra beszerzése okozott még nehézséget.
De a szerencse, a bátrak e szövetségese ebben is segélyére sietett. Hidegvérével, ravaszságával egy véletlen alkalmat fel tudott használni, hogy minden föltünés nélkül megszerezze azt, a mit annyira keresett.
14. WESSELÉNYI FERENCZ EMLÉKTÁBLÁJA MURÁNYBAN.
15. SZÉCHY MÁRIA EMLÉKTÁBLÁJA MURÁNYBAN.
Wesselényi Ferencz és Széchy Mária murányi emléktábláit a helyszinén levő eredetiről Przibislawsky Adolf rajzolta le. A rajtok levő feliratokat közli Tomasik idézett művében.
Huga Éva egy ízben épen olyankor tett nála látogatást, mind valami csekélységért megpirongatta egyik cselédjét. Éva azt találta kérdezni, mit zsémbel, mit vétett a szolgáló? Mária rögtön föltalálta magát; kitárta lelkét, keserves panaszra fakadt a sok baj miatt, melyet a cselédség lustasága okoz. Elmondta, hogy veszni hagyják mindenét. Tasnádról hozott holmija, kivált a sok drága ágynemű, párna, derékalj, mind elpusztul, összerothad, mert cselédei nem szellőztetik. Mikor megkorholja őket, azt felelik, hogy nincs létrájok, mely nélkül a padláson a szellőzést nem végezhetik; pedig a vár udvarára, a hol most folyvást jár-kél a sok idegen, kihordani az ágyneműt csakugyan nem illik. Ezt maga is röstellené, mert rossz gazdasszony hirébe jutna, az emberek nyelvére kerülne. A padon kellene tehát az ágyneműt gondozni, de nem lehet, mert nincs létrája.
Illésházyné semmit nem sejtve, jó szívüen azt felelte, hogy ilyesmiért kár bosszankodni; létrája ugyan neki sincs, de van a Listiusék* házában, kik most Lipcsén levén, úgy sem használják. Hozassa el s vitesse a maga padlására.
Listiusné aug. havában gyermekágyban feküdt Lipcsén. Levele 1644 aug. 23. Beszerczebányai levéltár.
Mód nélkül megörült ennek Mária. Vállalata immár hatalmasan haladt előre; a létrát felhúzatta a padlásra, hol egy pár nőcselédjével egész háborítlanul végezte a további munkát, az erős kötélhágcsó elkészítését. Murányaljáról szerzett kötelet, melyet párnába dugva csempészett a padlásra. Egy azonban kevés volt; hozatott annyit, amennyi a tizenkét öles hágcsóhoz elegendőnek bizonyult. Néhány napig tartott a nehéz munka. Midőn befejezéséhez közeledett, Mária ismét elküldötte Kádast Fülekre, tudtára adva Wesselényinek, hogy a legközelebbi csütörtökön éjfélkor a várfalnál legyen ama helyen, melyet Kádas meg fog jelölni s az ott lebocsátott hágcsón próbálja meg a bejutást Murányba.
Az üzenet Füleken nagy mozgalmat keltett. Wesselényi rendületlenűl bízott Máriában s jó kedvvel, elszántan tette meg az előkészületeket, hogy a kitűzött időre mulhatatlanul Murányhoz érjen. Tudta, hogy nem szerelmi légyottra, hanem komoly hadi vállalatra indúl s mint ovatos, kipróbált katona, kellően fölszerelve ment el a nagy útra. Minthogy Kádas azonnal visszasietett Murányba, Wesselényi először is megbizható vezetőről gondoskodott.
A füleki tömlöczben egy rabot őriztek, Ficzek Jakabot, ki sokáig szolgált Murányban és jól ismerte a vár minden zege-zugát s az egész vidéket. Maga elé idézte s azon igérettel, hogy visszaadja szabadságát és máskép is gazdagon megjutalmazza, rábízta a kalauzi tisztet. Azután serege javát helyezte csatakész állapotba. A helyőrségből ötszáz embert vett maga mellé; nagyobb része gyalog volt, mely előbb indúlt el Fülekről, mint Wesselényi a lovasokkal. Hogy el ne árulják sznádékokat, nagy körútat kellett tenniök azon vidékeken át, melyek megmaradtak a király hűségében. Nem egyenesen Tiszolcz felé mentek, hanem felkerültek Breznóbánya irányában, melyen túl Polonka helységnél érte utól lovasaival Wesselényi a gyalogságot. Ez szerdán éjjel történt. Csütörtökön hajnalban tovább indúlt a csapat; most már nem az országútat választották, hanem erdőn, sziklán, meredeken, járatlan hegyi útakon haladtak előre Murányalja felé. Baj nem történt; csak estefelé keltett némi aggodalmat két ágyúlövés, mely a murányi várban dördült el s melynek erejét a bérczek hatalmas visszhangja megsokszorosította. Hadnagyai nyugtalankodni kezdtek, főleg mivel nem is képzelték, hova mennek s miféle ellenséggel kellend megküzdeniök.
Csak Wesselényi tartotta meg hidegvérét s haladt rendületlen bizalommal előre a fárasztó úton. Végre a nap lenyugodni készűlt s a csöndes völgyet ellepta az alkonya homálya. A vezér elérkezettnek látta az időt, hogy föltárja terveit bizalmasabb tisztei előtt. Vele voltak legjobb katonái, kipróbált személyes hívei, rettenthetetlen merész vitézek, kiknek önfeláldozó támogatására a veszélyben bizton számíthatott. Ott volt legelől
Ama magyar Hektor véle Vadászi Pál
Kinek vitéz híre a nagy egekig száll,
Vérrel izzad tőre, valamelyfelé áll,
Ellensége elfut vagy találja halál.
Kinek vitéz híre a nagy egekig száll,
Vérrel izzad tőre, valamelyfelé áll,
Ellensége elfut vagy találja halál.
A vadász nevét igazán viselte, sok pogány vadat megölt vagy összefogdosott már, sőt «felső hadakban» is gyakran vadászott s vitézül küzdött nem rég Wesselényivel a svédek ellen.
El nem marad tőle Fekete László is,
Ősétől vett neve kinek ha Holló is,
De fejérb erkölcsű nem vala Cato is,
Ennél nem vigyázóbb a tanult ráró is.
Ősétől vett neve kinek ha Holló is,
De fejérb erkölcsű nem vala Cato is,
Ennél nem vigyázóbb a tanult ráró is.
Ott volt Gombkötő János, a füleki főhadnagy, ki Prága körül vitézkedett, ottan a két Farkas testvér, Ferencz és Fábián, Kazai János, Péter deák, Solymosi és
Több sok vitéz ember és híres katona
Kiknek, ha történnék harczi zenebona,
Mindenik itt fegyvert örömest rátnana,
Mint a busult vadkan sebeket osztana.
Kiknek, ha történnék harczi zenebona,
Mindenik itt fegyvert örömest rátnana,
Mint a busult vadkan sebeket osztana.
Mikor a sereg az esthomály védelme alatt a «rút havasok» közül a murányaljai síkra lebocsátkozott, Wesselényi nyolczvan embert kiválasztott, velök félre vonúlt, hogy ismételve hűségre eskesse s titkaiba beavassa őket.
A vitézek szent fogadást tettek, hogy egymást el nem hagyják, egy szívvel-lélekkel összetartanak s Wesselényi parancsainak föltétlenűl engedelmeskednek. De mikor megtudták, miről van szó, a legtöbben nagyon vakmerőnek találták a kalandot.
Irtóznak Muránynak nagy erősségétől,
Annak megvétele lehetetlenségétől.
Annak megvétele lehetetlenségétől.
Főleg Solymosinak a «régi vitéz»-nek nem ment a fejébe a dolog; csodálkozott, hogy Wesselényi hitelt ad egy asszony igéretének s azt kérdé a vezértől:
«Voltál-e Murányon? Azt akarod-e megmászni?»
Valóban, a ki fenjárt e csaknem háromezer lábnyi meredek hegyen, a ki látta romjaikban is óriási bástyákat – nagy részök utóbb épült ugyan, de helyükön akkor is ép oly magas falak emelkedtek – az az e kérdés jogosultságát el nem vitathatja.
Wesselényi azonban nem gondolt meredekkel, fallal, akadálylyal; bízott ügye sikerében s egy pár lelkes szót intézve kísérőihez, megindúlt Murányalja felé. E helyet mindenesetre érinteniök kellett. Hogy megnyugtassa a tót lakosságot, mely ennyi idegen katona láttára nagyon megrémülhetett, harmad magával előre ment. Útközben egy pár barompásztorral találkoztak, kik meglátva a fegyvereseket, szörnyű lármát csaptak s nem akarták őket tovább ereszteni. De a «sült parasztokat» néhány jó szóval megnyugtatták s a faluba értek. Itt a vagyonát féltő tótság még éktelenebb sivalkodásba tört ki; összefutott az egész falu s egy ember puskát szegezve Wesselényi mellére, kérdezte tőle: kicsoda és mi járatban van?
Wesselényi nem vesztette el lélekjelenlétét; azt felelte, hogy társaival együtt Illésházyt szolgálja és füleki tolvajokat volt nyomozni. A tömeg lassankint lecsöndesedett és Wesselényiék tovább indúlhattak. De alig érkeztek a falu másik végére, ismét egész sereg tótra bukkantak, kik marhát hajtottak. Itt már nagyobb volt a veszedelem; a tótok sehogy sem bocsátották őket tovább. Iszonyú zsivajjal támadtak rájok s Wesselényi jónak látta meghátrálni, mert fegyverét nem akarta használni, hogy a lövés a várbeliek figyelmét föl ne ébressze.
Sötét éjszaka volt s az eget fekete felhők takarták. A menekülők félóráig baktattak a kertek közt a sűrű homályban vizen, patakon átgázolva, míg ráakadtak övéikre, kik vezérök hosszas elmaradásán már nagyban nyugtalankodtak. Wesselényi összeszedte seregét s ennek élén vonúlt Murányaljába. A falubeliek a tekintélyes hadi nép láttára megjuhászodva huzódtak házaikba és nem zavarták többé az előnyomulást.
De csak itt kezdődtek az igazi akadályok. A sereg kezdte unni a dolgot, melynek sikere iránt nem táplált bizalmat. A katonák különben is el levén csigázva, végre pihenni akartak, s azt követelték, hogy háljanak meg a faluban, másnap pedig kirabolva a völgyet, térjenek haza Fülekre. Nem volt kedvök a koromsötét éjszakában a bizonytalan kalandot folytatni. Murányalja jó magasan fekszik* ugyan, de onnan még ezerhétszáz lábnyival feljebb van a hegyen a murányi vár. Sötétben, erdőben, sziklák közt, lejtőkön kapaszkodni fölfelé s folyton kitéve lenni a megrohanás veszélyének, a tőrbe jutásnak, kevéssé biztathatta a legvitézebb katonát is.
397.76 méter vagy 1243 láb.
Egy perczre talán Wesselényit szintén elfogta a csüggedés. De az, a ki látatlanúl vezette az egész éjjeli kalandot, Széchy Mária ilyesmire is gondolt. Mint a deus ex machina, úgy jelent meg hirnöke a legválságosabb pillanatban. Jelentette, hogy ott fenn minden rendben van s ez üzenet fölébreszté Wesselényi hanyatló bizalmát.
Megindúlt a hegynek. Serege zömét lenn hagyta Murányalján s csak kiválogatott nyolczvan hívével indúlt előre. A míg lehetett, lóháton mentek. Utóbb le kellett szállaniok. Wesselényi a csapat nagyobb részét a várba vezető szekérúton küldötte tovább, maga pedig valami húsz emberével az erdős lejtőn kapaszkodott fölfelé. Szörnyű nehéz és fárasztó volt az út a sötétben. Wesselényi többször csaknem kidőlt; sebes lába nem bírta tovább. De lelki ereje legyőzte teste kimerűltségét. A várkert alján rövid pihenőt tartottak. Egyszerre a fejök feletti országúton zaj hangzott, egy csapat katona alakja tűnt fel a sötétben. Wesselényiék már azt hitték, hogy el vannak árulva s lépre kerültek. De a csapat nem ellenség volt, nem a várból jött; Gábor Pál elvált a főcsapattól s tizenötöd magával ura után indúlt. A könnyebb úton előbb föl is ért mint Wesselényi. Megismerték egymást s a két csapat egyesült.
Körülbelül harminczöten voltak, mikor a bástyák alján a kijelölt helyhez értek, hol a lebocsátott létrát kellett volna találniok. Keresve keresték, de nyoma se volt sehol. Ez lehangolta őket, de folytatták a kutatást. Ovatosan jártak el, hogy zajt ne csapjanak. De a kapuban álló őr mégis hallott valami neszt.
Megszólalt a vártás: Wer da, kiáltának.
A kis csapatot roppant izgatottság fogta el. Minthogy a sötétben a létrát sem találták, még erősebben fölébredt bennök a gyanu, hogy ráeszdték, elárulták őket. Maga Wesselényi szintén dühbe jött, s el volt szánva, történjék akármi, lelőni a vártást, ha ismétli veszélyes kiáltását. De az őr a sötétben nem látott semmit s elhallgatott. Wesselényiék ismét folytatták a keresést, de hasztalan. A létra helyett Illésházy egy szolgájára akadtak, ki megkésve érkezvén haza, már nem juthatott a várba s a kapu közelében heveredett le aludni. Két ember hozzá sompolygott, felköltötte s figyelmeztette, ha moczczanni mer, életét veszti.
Éjfél rég elmúlt már s Wesselényit a több órai izgatottság, hegymászás, de leginkább az, hogy emberei szorgos kutatás mellett sem akadhattak a létra nyomára, rendkívül lehangolta. Lába alig bírta többé; pitymallani kezdett, kísérői türelmének is megszakadt a fonala; mindnyájokat aggodalmak gyötörték. Attól lehetett tartani, hogy a mint hajnalodik, a várbeliek felébrednek s észre veszik őket. Emberei a sietős visszavonulást ajánlották a Murányalján levő sereghez. Különösen az elejétől fogva hitetlen Solymosi kerekedett felűl. Folyton azt morogta, nincs létra, csak finta volt az egész; kelepczébe csalt bennünket a ravasz asszony. Most itt vagyunk, mindössze harminczöten, hajnalban ránk ront a várőrség s akkor halállal vagy fogsággal bünhődünk együgyű bizalmunkért. Azt sürgette tehát, hogy távozzanak «ez éltünk szomjuhozó helyről», míg oltalmat ád a sötétség, mert reggel a falubeli tótság s a várbeli német és magyar katonaság két tűz közé fogja őket.
Wesselényi szörnyen restelte a kudarczot s nem tudta elképzelni, nem akarta elhinni, hogy Mária azért csalta ide, hogy bajba döntse. És e nő, mintha a távolból is megértené gondolatait, ismét a végszükség pillanatában küldte le hozzá hirnökét. Mikor már mindenki visszavonulásra gondolt, egyszerre megérkezett Mária embere, kit úrnője a hágcsón azért küldött le, nézze meg, hol késik Wesselényi. A létrát fürkésző Vadászi a bástya alján találkozott Kádassal, míre mindnyájan a létrához siettek. A késedelmet egy félreértés okozta. Wesselényi azt hitte, hogy megjöttekor a létrát már lenn fogja találni. Mária ellenben, ki folyton a várfalon leste jöttüket, a hágcsót csak akkor akarta lebocsátani, ha Wesselényiék jelt adnak, hogy itt vannak.
Végre azonban megvolt a létra s megkezdődött a felvonulás. Egymás után húsz ember kapaszkodott föl s be is jutott a várudvarba. Ez sem ment apróbb bajok nélkül. Az egyik német katona a mint a hágcsón fölért, úgy elrémült, hogy a falat mint a lovat átülte és sem előre sem hátra nem bírván mozdulni, elzárta az utánna jövők útját. Nagy nehezen bírták e nevetséges, de minynyájokra zavaró helyzetből kiemelni, mire csakhamar Wesselényi is megindúlt fölfelé. Előtte inasa vitte kardját, utána egy katona hozta töltött puskáját. De a kimerűlt Wesselényi rendkívül nehezen haladt fölfelé. Egyszerre lélekzete elállt s majdnem lezuhant a mélybe. Utolsó cseppnyi erejét is össze kellett szednie, hogy emberei bíztatásával, segélyével a falra s onnan a vár tágas udvarára juthasson.
Wesselényi czélnál volt. Nehéz, vakmerő, veszélyes munkát végzett pár óra alatt. De az, mit ő tett, mégis semmiség a Széchy Mária munkájához képest. Wesselényi úgyszólván terített asztalhoz érkezett. Ő vette ugyan birtokba Murány várát, de megszerezni Mária szerzé meg neki. Készen várta minden s hogy készen várta, hogy tervök legapróbb részletében is sikerűlt, azt Mária törhetetlen erélye, mindenre kiterjedő gondoskodása, éles elméje és elszántsága okozta.
A létra és kötél megszerzése, a hágcsó észrevétlen elkészítése és a várfalra szállítása, hirnöke útnak indítása csak kisebb részét tették sokoldalú fáradozásainak. Az nap éjjel, melyen Wesselényi a hágcsó keresésével foglalkozott, Mária merészebb, veszedelmesebb dolgot végzett. Tényleg ő maga foglalta el a várat, ő maga tett lehetetlenné minden ellenállást úgy, hogy Wesselényiék megjöttekor már rég eldőlt a koczka. Olyan vakmerő csínyre adta magát, melyre a legelszántabb férfi is alig vállalkozott volna.
A mint este a várbeliek aludni tértek, Mária összehívta cselédeit. Kádas időközben nehány megbízható szolgát szerzett s volt egy pár elszánt embere. Mária maga köré gyűjté s elpanaszolva nekik sanyarú sorsát, rokonai gonosz bánásmódját, dús jutalom kilátásával rábírta őket, hogy terveit elősegítsék s parancsait óvatosan, de bátran végrehajtsák. Első parancsa az volt, hogy a várfalon czirkáló őröket fogják el s tegyék ártalmatlanná. A szolgák odalopóztak minden egyes őrszemhez, kik a vár különböző pontjain egymástól jó messzire álltak, megrohanták, megkötözték s egész csöndben a cselédházba, a «leányok házába» vitték, hol fogságban maradtak reggelig. Ezzel a bástya szabaddá lőn, az őrök nem gátolták a bejutni akarókat.
De volt még a várban veszedelmes ember elég. Egymás után fogatta el Mária őket is. A főstrázsamesteren kezdte, megkötöztette s elzáratta. Künn az udvaron Illésházy egy inasa lábatlankodott, egy karvalylyal mulatva. Őt is megkötözték. Összesen tizenegy embert fogatott el ilyen módon Mária. Mindnyájokat a saját házába hurczoltatta, megahgyva szolgáinak, hogy vigyázzanak rájok, s a ki lármát üt, aprítsák össze kiméletlenül. Csak a kapu fölötti strázsát nem bántotta; ehez nehéz lett volna hozzáférni, s különben sem állta útját terveinek.
E közben éjfélre járt az idő s Mária két pisztolylyal kezében a megjelölt helyre, a hóhérbástya felé sietett, várva a jelt, hogy a hágcsót lebocsássa. Várt sokáig, de hiába. A bástya aljáról semmi jeladás, semmi zaj sem hallatszott. Nyugtalankodni kezdett. Hoszú várakozás után végre lebocsátotta a létrát, s leküldte Kádast, nézzen szét, hol késnek a várva várt vitézek. Kádas leszállt, bebarangolta a hegyoldalt, de a sötétben nem látott, nem talált senkit. Kétségbeesve tért vissza jelenteni, hogy Wesselényiék nincsenek itt. Máriát e hír egy pillanatig lesujtotta. Azt kellett hinnie, hogy Wesselényit vagy előre nem látott baleset érte, vagy megijedve a vállalat nehézségeiből, visszaindúlt hazafelé. Ez Máriára a végveszélyt jelentette volna. Azok után, amiket tett, az őrök elfogatása után lehetetlen lett volna, mihelyt a várbeliek felébrednek, árulását, merényletét eltagadni. Súlyos büntetés, kemény visszatorlás várakozott reá, ha terve dugába dől. Neki győznie kellett minden esetre, akár jön Wesselényi, akár nem.
Egy rémítően merész gondolat villant meg agyában. El akarta dönteni Murány sorsát minden áron még azon éjjel, s föltette magában, hogy ha Wesselényi emberei nem járnak kezére, úgy nélkülök szerzi vissza a várat a királynak.
Még egyszer leküldötte Kádast, maga pedig lázas izgatottsággal rohant a sötét éjszakán vissza lakására. Az volt a terve, hogy Illésházynak a várban levő főembereit felkölteti s egyenkint a saját lakására hivatja, ott pedig szolgáival egymás után leöleti, fejöket véteti. A legveszedelmesebbeket így akarta láb alól eltenni azon reményben, hogy a többieket szép szóval, ajándékkal majd visszatéríti a király hűségére. E szédítő gondolattal áthatva, sietett lakására, hogy a tervet szolgáival megbeszélje. De kivitelére nem volt szükség. Csakhamar megérkezett Kádas, jelentve, hogy megtalálta s a hágcsóhoz vezette Wesselényit.
Mária örömtől dobogó szívvel tért vissza a bástyához. Lelkét megkönnyebbíté a tudat, hogy nincs többé egyedül, hogy diadala most már véres, kétségbeesés sugalta eszközök nélkül is biztosítva van. A sötétben senki sem vette észre jöttét, a mint a falról egymás után leszálló vitézek közelében megállott.
Mikor együtt voltak mindnyájan, Wesselényi azt kérdi Kádastól, hol az úrasszony.
– Itt vagyok – mondá Mária, barátjához lépve. Azután értesítette, hogy a veszedelmesebb embereket ártalmatlanná tette, a többiek pedig alusznak s
A kuvasz sem mozdul ellened morgásra.
Csakugyan nem mozdúlt. Wesselényi egy pár emberét leküldötte a lovas és gyalog csapatokhoz, hogy azonnal a várba siessenek, maga pedig kísérőivel Mária lakására ment. A fáradt vitézek először is elepedt gégéik nedvesítésére gondoltak. Volt bor, de az óvatos vezér megtiltotta az ivást, mert a munka még nem egészen volt elvégezve. Az alvó kapitányokat, hadnagyokat és az őrséget csak ezután kellett ártalmatlanná tenni, a várkapu kulcsait pedig kezéhez keríteni. Mária az egyes szobákba bújtatta el a vitézeket s elküldött Budaházy István várkapitányért, üzenve neki, jöjjön el nyomban, mert fontos közlendője van. Nehogy Budaházy észre vegyen valamit, Mária ágyára dőlt, Wesselényi pedig félreállt egy ajtó mellé. A várkapitány nem sokára megjött s beszédbe ereszkedett asszonyával. Egyszerre Wesselényi hozzálépett s vállára ütött, Budaházy hátrafordúlt.
16. SZÉCHY MÁRIA ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.
Wesselényi Ferencz és Széchy Mária ágyai szintén a radványi kastélyban őriztetnek. Az iparművészeti szempontból is fölötte érdekes két ágy részletes leirása és a rajtok levő latin versek az Archćologiai Értesitő VII. kötetében találhatók. A jelen munkában levő négy ide vonatkozó képet – kettő a szövegben, kettő külön lapon – a hely szinén rajzolta Kímnach. A két színes műlapot Deutsch intézete készítette.
«Ismersz-e, kérdé Wesselényi, s nem csodálkozol, hogy itt vagyok?»
«Melyik ördög hozta ide – dadogta zavarában a várnagy – és mi a szándéka?»
«Hogy elfogjalak – menydörögte Wesselényi kardját kihúzva – s megöljelek, ha moczczanni mersz? Ki az éljen?»
)
WESSELÉNYI F. ÁGYÁNAK BELSŐ DISZITÉSE.
A radványi kastélyban levő eredeti után rajzolta Kimnach L.
WESSELÉNYI FERENCZ ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.
Rajzolta Kimnach L.
A gyámoltalan ember remegő hangon felelte: A király!
Egyéniségében nem volt semmi félelmetes. Egy távolabb eső szobába kísérték s őröket rendeltek mellé.
17. WESSELÉNYI FERENCZ ÁGYA A RADVÁNYI KASTÉLYBAN.
Az őrség többi tiszteivel, kik egymás után idéztettek Máriához, Wesselényi hasonlókép bánt el. Csak egynél kívánt kivételt tenni, Nagy Ferencznél, kire régóta haragudott. Meg akarta ölni. De Mária esdeklésére kegyelmet adot neki s a többiekkel együtt a király hűségére esketé.
Mindez zajtalanúl ment végbe s a vár szomszédos épületeiben senki sem sejté, mi történik Máriánál. A vár másik úrasszonya Éva, Illésházy Gáborné békésen aludta álmait. De föl kellett költeni, mert a várkapu kulcsai nem a porkolábnál, hanem ő nála voltak. A kulcsokra pedig szükség volt, hogy a még kinn levő 420 főnyi csapat mielőbb a várba juthasson.
A porkolábot Wesselényi elküldte tehát Évához, hogy kiméletesen értesítse a történtekről s kérje el a kulcsokat. Illésházyné és öreg asszonya bámulva hallotta, hogy Wesselényi kéreti a kulcsokat. Hasztalan kérdezte a porkolábtól, mi történt, hogyan jutott az ellenség a várba – a porkoláb nem tudott felvilágosítást adni.
– Patvar vigye a kulcsot, ha a vár oda van – kiálta végre Éva s átadta a kulcsokat a porkolábnak. Ez visszasietett velök Wesselényihez, ki nem sokára személyesen ment megnyugtatni Illésházynét s lakása elé őrséget állított.
Néhány ember a kapuhoz sietett, hogy az ottani őrséget elfogja s a kaput kinyissa. Ez is baj nélkül sikerült. Az őrség nem állt ellent, mert azt hitte, hogy valami nagyszámú sereg a túlsó oldalon hatolt be a várba.
Időközben Wesselényi emberei, kik lassankint nyolczvanra szaporodtak, a vár fontosabb helyeit megszállták s minden fegyvert lefoglaltak. A helyőrség azon részét, mely aludt, föl sem ébresztették mindaddig, míg a fősereg a kapun be nem vonúlt.
Trombitaszó, dobpergés között éljen a király kiáltással vonúlt be reggel felé a fősereg. A zajra az őrség fölébredt s bámulva nézte, mi történik. Egy csekély töredék fegyvert akart fogni. De hasztaan várta a parancsnokot és a tiszteket. Némi ellenállás után mindnyájan megadták magukat s menekülni vagy elrejtőzni igyekeztek. Wesselényi a fontosabb pontokra nagyobb őrséget rendelt, többi csapatát pedig csatarendben állította föl az udvaron.
Mikorra a nap a várhegyre vetette első sugarait, Murány Wesselényié volt. Nem csalatkozott a bizalomban, melyet Széchy Máriába helyezett. Ő sem csalta meg. Harmadnapra, vasárnap megesküdött vele. Katholikus lelkész messze földön nem volt található s a várbeli evangelikus pap áldotta meg frigyöket.
Wesselényi tisztei és kalandja többi hősei körében vígan ülte meg a lakodalmat.
