A SZŰCSMESTEREK MUNKÁJA
A SZŰCSMESTEREK MUNKÁJA
A szűcsmesterség „egész mesterség”; a nyersanyag kikészítésétől a kiszabásig, megvarrásig minden egy műhelyben, egy mester keze alatt történik.
A szűcsmester háza táját, műhelyét, berendezését, szerszámait a következőképpen írja le Kiss Lajos (1926a) Hódmezővásárhelyről:
A tulajdonképpeni dolgozóhely a lakószoba, ahol azonban már a megmunkált, kikészített bőrök szabása és varrása történik. A „műhely” kecskelábra helyezett műhelydeszkákból összeállított nagy tábla. Ezen áll középen a verpáng (Werbank), vagyis a dolgozóasztal, rajta a szabókés, szűcsolló, steierolló, szűcstű a párnában, mellette a tűszorító, gyűszű. Fiókjában a törökvas, szélesplajbász, kaszakő, ár, rózsavágó, 323almázó, csipkéző, lyukasztó, cérnakarika, a szélén prémmel körülvéve, hogy az apró szerszám le ne guruljon róla. A verpáng mellett kétfelől kis sásszék, szűcsszék, műhelyszék. Oldalt van a tőke, azon a furkó. A műhely fölött a gerendára szerelt tartókon a rakodófa. A szoba hosszában vagy közepén hosszú asztal, ezen történik a szabás, itt áll a mértékfa, fiókjában a csapóvessző. Az ágy végén a gamók. A mestergerendába vaskarika van erősítve, abba kötél kötve.
64. ábra. Szűcsszerszámok, Hódmezővásárhely (Csongrád m.): 1. sásszék; 2. verpang; 3. műhelydeszka; 4. kecskeláb; 5. tőke; 6. steierolló; 7. szűcskés; 8. szűcsolló; 9. furkó; 10–11. tűszorítók; 12–13. tűspárnák; 14. gyűszű; 15. szűcstű; 16. üveggolyó a verpang fölött
65. ábra. Szűcsszerszámok, Hódmezővásárhely (Csongrád m.): 1. kád; 2. fésű; 3. kasza; 4. pamacs; 5. szkáfavas; 6. szkáfaállvány; 7. fésű; 8. mosókés
Külön épületben, színben, kamrában van a csávázóhely. Itt van a kád, szkáfaállvány, szkáfavas, curholó, pamacs; a kasszék is itt szokott lenni.
66. ábra. Szűcsszerszámok, Hódmezővásárhely (Csongrád m.): 1. asztal; 2. csapóvessző; 3. mértékfa; 4. curkoló; 5. gamó; 6. topagamó
Az udvaron a kútnál hét-, nyolcakós kád, melyben a szárított és nyers bőröket áztatják és mossák. A kád mellett – vagy a kádon – a csurgó vagy csurgató. 324A magyar népi szűcsmunka technológiájához idézzük Torma László kéziratos összefoglalását: A prémekkel összefüggő legkorábbi adatok Európában az Uráltól nyugatra fekvő területekre irányítják a figyelmet. E terület egybeesik a magyarok egykori szállásterületeivel. A Középső-Volga, a Káma folyó, Perm a korai prémkereskedelem kiindulópontja. A borostánykőút és selyemút egyben a prémek kereskedelmi útja is. A kazár Bulgar városa az átrakodóhely észak-dél, kelet-nyugat kereskedőinek. A korai cserekereskedelemben a prém fizetőeszköz – több nyelvben a pénz elnevezése állatprémmel azonos –, szerepét e századig megőrizte. A magyarok e kereskedelmi kapcsolatban részt vettek. Az adókat prémben fizették helyenként még a 18. században Magyarországon is. Ősi obi-ugor szavaink prémes állatokat jelölnek, hölgy ’hermelin’ és menyét szavunk a menyasszonyért prémben fizetett vételár szokását őrzi.
67. ábra. Kisebb szűcsszerszámok, Hódmezővásárhely (Csongrád m.): 1. almázó; 2. rózsavágó; 3–4. csipkézők; 5–6. törökvasak; 7. rózsavágó; 8. lyukasztó; 9. csipkéző; 10. szélesplajbász; 11–12. cérnakarikák; 13. cérnakarika, gombolyítva; 14. kaszakő; 15. kaszálófa; 16. csipkéző; 17. almázó; 18–19. árak
A bőrkikészítés ősi jellegét bizonyítja eszközanyagának területi elterjedése, a timsós cserzési módszer, a bőrrátét-ornamentika motívumkincsének egy része. Honfoglalás 325előtti megjelenését az azonos eredetű eszközök, cserzési módok és díszítménykincs igazolják.
A magyar népi szűcsmesterség jellegzetesen juh- és bárányközpontú. Ősi juhfajtáink (racka, cigája) kis-ázsiai származásúak. Merinó a 18. század közepén került Magyarországra, csakis ezt a juhfajtát nevezték birkának.
A bőrkikészítő, cserző eljárások alkalmasak a prémek kikészítésére is. Az Eurázsiában előforduló zsíros, füstöléses, ásványi (timsós) cserzésmódok közül a magyarság csak a primitív zsíros cserzést (töretlen vagy készítetlen subák) és a timsós cserzést ismeri. A magyar juhprémfeldolgozás fehérbőr-készítés, amely a timsós ásványi cserzés jellegzetessége. A fehér timsós cserzés megjelenését Európában a bőrfeldolgozó szakirodalom a magyarsághoz köti.
Növényi cserzésű prémes bőr nem fordul elő, csupán a barnára festett juhbőröknél használnak fel cseranyagot is tartalmazó növényi kérget, gubacsot stb.
68. ábra. Fagamó (1.) és vasgamó (2.), Nyíregyháza (Szabolcs m.)
A bőr a lenyúzás után – ha nem dolgozzák fel azonnal – romlásnak indul. A nyersbőrök sózással, szárítással konzerválhatók. A feldolgozás kezdetekor a bőrt 326áztatják, mossák a szennyeződésektől. A nyúzáskor rajtamaradt hús- és hártyaréteget éles szerszámmal eltávolítják, lehúsolják. Ezután kerül sor a szőrmés bőr cserzésére, a csávázásra. Elkészülte után lassan szárítják, többször megtörik, puhítják, színelik, felületét bársonyosra tisztázzák. Szabás, díszítés, összevarrás a befejező munkafolyamatok.
A rátétnek készülő bőrök készítésmenete ugyanez, de kibővül a szőrtelenítéssel. Füllesztéssel, pállasztással, meszezéssel távolítják el a gyapjút, majd a bőrben maradt meszet kimossák vagy pácolással eltávolítják.
A bőrök szárításához, kipeckeléséhez nádszálakat dugnak a mellső lábakhoz, majd a fej és a farrész közé, hogy szellős helyen a levegő jól átjárhassa. Sózáshoz a konyhasó felhasználása általános.
Mosáshoz szappangyökeret, lehetőleg folyóvizet, a szennyeződések eltávolításához, a gyapjú kibontásához lóvakarót, kartácsot, fésűt használtak.
A húsolás eszköze éles fémszerszám, marokvas, corholó, curholó, kákó, gamó, horgoló; húslóráma, szkáfa; színelő, színelőkés, szkáfavas; kasza, kaszapad. Ugyanezek a szerszámok – tompább éllel – a törés, puhítás, színelés eszközei is. Formai kialakulásuk a neolitikumig vezethető vissza. Sajátos az ágasfából – később csak fémből – készült gamó (kákó, horgoló, curholó), hosszabb ágához kengyel csatlakozik, rövidebb ágát vaspenge köti a hosszabbikhoz. Az eszköz ismert a magyaroknál, északon a finneknél, norvégoknál, az észtek, zürjének, az oroszok általánosan, az altaji török népek, kirgizek, türkmének és a Kaukázus egyes népei használják még. Az eszköz keletről került Közép-Európába, minden valószínűség szerint magyar közvetítéssel.
A timsós cserzési mód kis-ázsiai eredetű, a magyarság az eljárást a 4–7. század közti időszakban tanulhatta meg. A csávalé anyagai só, timsó és egy, a kelesztést segítő savanyítóanyag, amely lehet korpa, kukoricaliszt és derce, kovász, dara, savanyútej, tejsavó, esetleg liszt. Az eljárás ismert még az eurázsiai sztyeppövezet nomád népeinél is. A mongoloknál, baskíroknál, tuvaiknál, kirgizeknél a savanyútejes, a burjátoknál a savanyútejes és rozslisztes, a volgai tatároknál a zabliszt-kovászos, az evenkiknél a kovászos-vizes, Perzsiában pedig az árpalisztes csávák ismertek. Az eljárást más cserzéstípussal is kombinálják. Figyelmet érdemel a savanyútejes és tejsavós csáva, amely Csík megyében és az Alföldön a legutóbbi időkig használatban maradt.
A sós, timsós lébe áztatják be a bőrt, húsos oldalára szórva az erjedést előidéző anyagot, bőrös oldalukkal összefektetett vagy egyenként összehajtott állapotban, egy-két hét időtartamra. Az összetétel aránya változó, általában a timsóból van nagyobb mennyiség.
A német szűcsök újabb eljárása Lipcséből ered. A savas lipcsei csáva csak a múlt század végétől, a bőrök krómtimsós cserzése, a timsó használata mellett pedig a legújabb időkben jelenik meg szűcsmestereinknél. A modern szűcsipar is felhasználja a régi típusú erjesztett csávákat.
Szárítás közben nyirkosan – vagy a már megszáradt bőröket újranedvesítve – törik meg a bőröket, míg a kellő puhaságot el nem érik. Kecskemét környékén a sarkalás papuccsal, vagy a meztelen sarokkal törés is használatos.
Színeléskor válik bársonyossá a bőr felülete. Krétát, gipszet használnak hozzá egyes vidékeken.
A rátéteknek szánt bőrök csávázása azonos, de vásároltak szűcseink tímároktól, fehércserzőktől is, a rátétbőr készítéséhez a növényi cserzési mód is alkalmas.
A szőrmés juhbőrök festése barnára általánosan taplógomba főzetével, feketére pedig a hozzáadott vassóval vagy vassó és égerfa kérgével, tobozkájával történt.
327A rátétbőrökön a zöld színt szalmiáksó – vagy vizelet – és bronz-, illetve rézpor bedörzsölésével érték el, vöröset – csak timsós bőrön – növényi színezékkel alakítottak ki, a barna szín a növényi cserzőanyagok természetes színe, a fekete azonos a szőrmés bőröknél leírttal. Kék és sárga szín használata ritka.
Puha, száraz, kisimított bőrök kerülhetnek szabás alá. Az adott bőrnagyság korlátozza a feldolgozhatóság lehetőségeit. A legnagyobb terület kihasználásának szándéka a szabásvonalakban tükröződik. A leeső kisebb darabok összevarrásával is nagyobbítják a területet. Az állatok hón alatti kopasz foltjait – a mál részt – szőroldalról kitoldják, pöszölik, a hiányzó részeket hozzátoldják. Jellegzetes a subák kitoldása fiókirhával. A rátétek alatt és a bőroldalról nem látható részeknél kis darabokból összevarrt felületek alakulnak ki. Az összeállító varrásokat erősíti a közéjük fogott vóc, keskeny – szimpla vagy dupla – bőrcsík.
A szabás eszköze a szabászkés, szűcskés, jellegzetes formájú acélpenge.
A varrást műhelyasztalon (verpang, verpánk) háromélű szűcstűvel végzik, amelyet időnként tűszorítóba téve megfennek.
A szabáshoz használnak esetleg papírmintát és rőföt, méterrudat. (Torma 1988.)
Kiss Lajos hódmezővásárhelyi leírása (1926a) szerint a 18. században, még a 19. század elején is kikészítetlen bőrből (így nevezik a szárított és tört bőröket) dolgoztak a szűcsök, hasoplóan az alföldi pásztorok primitív eljárásához. Az ilyen bőrből készült suba neve: mosatlan suba. A készületlen bőrt szárazon törték.
A csávázás Hódmezővásárhelyen a szűcsök emlékezete szerint – írja Kiss Lajos – az 1830-as évekkel kezdődött, pedig már az 1732-es céhszabályok kötelességükké tették a legényeknek a csávára vigyázást. Magyar csávát használtak, vagyis ugyanabban a kádban forgatták meg a bőröket háromszor, mint amelyikben kikészítették. Azután egyenként kiterítik az asztalra, és sóval meg árpaliszttel, esetleg dercével behintik, majd összehajtogatják és összegöngyölve visszarakják a kádba, rá kútvizet húznak. Száz bőrre szűkösen kell negyven kiló árpaliszt és tíz kiló só. Másnap reggel egyenként kibontják a bőröket és megfordítják. Ez a forgatás naponta háromszor ismétlődik 14 napon át. Azután megszárítják, és bőrt bőrre, szőrt szőrre rakva, állam hagyják, míg magához nem jön, meg nem ereszkedik, majd hozzáfognak a kitöréséhez, de előbb curholón kihúzzák. Törés után kaszálják.
A sós, timsós kikészítési mód Hódmezővásárhelyre a Bácskából származott át az 1850-es évek táján. Nagy juhbőröket készítenek így, és akkor alkalmazzák, ha gyorsan, rövid idő alatt akarják a bőrt kikészíteni.
A lipcsei csávázás hatására az 1860-as években vitriolt is öntöttek a készítőlébe, mely finomította a bőrt, de ha a kelleténél többet használtak, szétmarta. A megszáradt bőröket kamrába hordják – bőrt bőrre, szőrt szőrre, egy hétig áll így, amikor a bőr megszivalkodik. Ha jól megázott, másnap a szűcsmester curholón kihúzogatja szélességére, és a már többször említett módon kitöri. Azután kikaszálja.
A kaszálás nagyon nehéz munka, kitartó erőt, sok ügyességet, még több türelmet kíván. Úgy történik, hogy a szűcsmester kaszaszékre ülve, a bőr széleit kezébe fogja, a bőr simán tartása végett jobb markában kaszálófát tart, és azzal együtt húzogatja, behajlítva a bőrt, jobbról balra a kaszakésnek szorítva. A kaszáláshoz használják a fehérföldet meg az árpalisztet is, a bőrre rátapadva a húscafatok érdesebbé tételére, mellyel ha bedörzsölik a bőrt, jobban tisztul, könnyebben pereg le a bőr színéről az árvahús. Ezzel fejezi be Kiss Lajos a sós, timsós kikészítési mód leírását.
A kaszaszék a szűcsmunka legjellegzetesebb eszköze. Már a 16. század elején feltűnik egy budai szűcsmester címeres sírkövén (Nagybákay P. 1985: 20. kép). A kecskeméti szűcscéh 1591-es pecsétjén is szerepel (Nagybákay P. 1985: 22. kép), és 328ettől kezdve gyakori tárgy a magyarországi szűcscéhek jelvényein. Figyelemre méltó a kaszaszéken dolgozó szűcsmester alakja egy 1742-es késő habán edényen, mely valószínűleg Nagylévárdon készült (Kresz 1979: 8. kép).
A bőrök festése újabb eredetű, a tímároktól terjedhetett a szűcsökhöz, sőt a festéshez használt tölgyfagubacsból készült gubófestéket is tímárok által használt gubóból készítették Hódmezővásárhelyen. A bőrt barnára vagy sárgára festették. A timsós készítésű bőröket csak hidegen festették sárgára. A régebbi típusú szűcsmunka fehér színű, a barnára festett vagy sárga bőrű szűcsmunka az újabb divatú, a reformkorral kezdődő típusoknál fordul elő. Példa erre Bikkessy-Heinbucher (1816) Különbféle magyar bundák c. képén látható úri bunda és a Pest megyei paraszt és egy szolgáló c. képén a szolgáló ködmöne (Kresz 1956: 7. tábla).
Varrásra a szűcsök háromélű tűt használnak, munka közben újra meg újra élesre fenik a tűt. A hímzést sűrűn ölteni csak erős juhbőrön lehet. Amikor a 18–19. századi gyapjúkonjunktúra idején a posztógyártás előretörésével a régi juhfajtákat, elsősorban a rackajuhot felváltotta a selymes gyapjú merinói juh, a hímzett szűcsmunka napjai meg voltak számlálva. A birka vékony bőre ugyanis kiszakadna a hímzés öltései alatt. A rackatartásnak az Alföldön vége szakadt, az alföldi szücsmesterek Erdélyből és a Délvidékről hozattak bőröket. A „Magyar Juhok” szembetűnően fogynak, írja a Tudományos Gyűjtemény 1822-ben, de egyszersmind „az ő betsükben igen nevekedtek”, „nem annyira goromba gyapjújok, mint inkább az Alföldön a téli Gunyákra el kerülhetetlenül szükséges Bőreik miatt” (idézi Kresz 1979: 17–18).
A bőrruhák szabása a bőr természetes formájához igazodik. Györffy István kétféle összetoldási vonalat különböztet meg, az egyik az állandó, szerkezeti vagy szabásvonal, a másik a szőrtelen részek kifoltozása szabálytalan alakú bőrdarabkákkal, a pöszlés. Az utóbbit úgy csinálja a szűcs, hogy az ne is lássék. A szerkezeti vonalat hangsúlyozza a díszítés is, a varrások megerősítése, a vóc vagy az irha. Két bőrt vóc befogásával lehet összeölteni. A vóc kétrét összehajtogatott irhacsík, mely megerősíti a varrást, a fonal nincs a felszínen, nem kopik. A varrás megerősítésének másik módja az irházás, a varrás irhával való letakarása. A vóc és az irha lehet az alapszíntől elütő színű, például vörös, vagy lehet az alapnál fehérebb, fényesebb. A varrások megerősítése, a vóc és az irha maga is díszítés.
A népi ruhadarabokra éppen ez a jellemző: a díszítés a szabás adta szerkezet megerősítése, hangsúlyozása, és a szabás adta lehetőségen belül az üresen hagyott foltok betöltése. Nem cél a szabásvonal eltüntetése. A bőr mint forma határozza meg a szerkezetet, a szabás pedig a ruhadarab funkciójával függ össze. A funkció, a szerkezet és a díszítés közötti teljes harmónia, a szerkezeti őszinteség a legjobb építészeti korszakok harmóniájára emlékeztet. A szűcsművészet nem pusztán síkdíszítés, hanem annál több: a felület adta lehetőségek és az ember testén viselt ruhadarab összhangja.
„A szűcsmesterség díszítő módjai között is a rátét kétségtelenül régebbi, mint a hímzés” – írta Györffy István a cifraszűrről szóló könyvében (1930: 31). Kétségtelenül a leganyagszerűbb bőrt bőrrel díszíteni. „Természetesebb a bőrvirág, mint a hímzett, még ha selyemfonalból való is” – írta Fábián Gyula (1910) az Ipoly menti művészetről szólva. A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteményében a szűcsmunka termékeit vizsgálva megállapíthattuk, hogy kétféle rátét különböztethető meg: a kétrét összehajtogatott bőrből készült „kivágásos” rátét, mely szükségszerűen szimmetrikus, ennek bonyolultabb formája az indás rátét, amikor az egyes elemeket összekötő indák is ugyanazon bőrből valók. (Aszimmetrikus minta esetén kettévágják az irhát.) Az ilyen összefüggően kivágott irha szinte mindig fehér. Ezt a típust tartjuk korábbinak. Ilyen 330a szűcsmunka díszítése Torockón, Zalatnán, előfordul Kalotaszegen, szép példa ismeretes Debrecenből, Hódmezővásárhelyről, gyakori Békésen, ismeretes az Ipoly mentéről is.
32969. ábra. Blázsik Pál csongrádi szűcs rajzai, 1822
A rátét másik típusa különálló foltokból áll: rózsa, szegfű, tulipán. A legszebb színes bőr Törökországból származik, neve törökvörös. Hódoltsági török hatásra terjedt el mint újabb színezés, élénkpiros irhából igen tetszetős rátét és szegély készült. A vörös rátét a török hódoltság idején oszmán-török hatásra terjedhetett el Magyarországon az akkor divatjukat élő tulipán- és szegfűmotívumokkal együtt. A Nemzeti Múzeumban lévő, a 15–16. századra datálható török bőrköpeny vörös bőrből kivágott virágai szemléltetik, mennyire kedvelt motívum volt a szegfű a törökök körében. A virágokat összekötő szár az ilyen típusú rátéten különálló, levarrogatott szirony vagy hímzőfonal. Ez a fajta rátét nagyon gyakori a Dunántúl déli részén, Tolnában, Baranyában, Somogyban, a Felföldön és Erdély nyugatibb vidékein.
A felsőruha selyemmel való hímzésének divatja a nyugat-európai hímzett ruhadarabokból származik. A kézdivásárhelyi szűcscéh iratai között már 1718-ból van rá adat: „Városi embereknek egy tisztességes selymes ködmönt, maga adta bőrből irhát, selymet hozzája adván” drágább, mint az egyszerű „paraszt fehér cérnával csinált ködmön” (Cserey 1974–1975). A selyem ebben az esetben az irha levarrására szolgálhatott.
A rátét és a hímzés „harca” nagyon tanulságos. Kezdetben félénken jelenik meg a hímzés a rátét mellett. Később bátrabban dolgozik a hímzőtű. A hímzett virágok a rátétes virágokkal vegyesen jelennek meg, végül tisztán a hímzés érvényesül, csak egy-két virágmotívumban marad meg a rátét nyoma. A hímzés egy ideig megtartotta a korábbi technikákból adódó kompozíciót: szimmetrikus elrendezés, kétoldalt két rózsa, középütt szegfű vagy tulipán. A hímzés ott a legerősebb, ahol korábban nem volt rátét, az üresen hagyott felületen.
A szűcsmesterség azon mesterségek közé tartozik, amelyben mintakönyvet használtak. Több, kézzel rajzolt mintakönyv maradt fenn a reformkortól kezdve: Blázsik Pál „cifrás könyve” az 1820-as évekből Csongrádról (69. ábra), Kaszalay Ferencé Szegedről 1836-ból, Miskolcról Fülep István 1824-es és Nyitrai Dániel 1837-es füzete. A tervezett virágbokrétákat valószínűleg sohasem hímezték olyan formában, mint ahonnan papírra vetették őket. Úgy véljük, nem a természethűségre törekedő virágrajzok alakították a szűcsornamentikát, ellenkezőleg: a rajzok beilleszkedtek egy korábbi kompozícióba és motívumkincsbe.
A hímzés fonala sodrott vagy sodratlan selyem, ennek ragyogása felelt meg legjobban a bőrvirágok fényének. A szétfoszlott selyemszál apró, hullámos törése fokozta a sokszínű fonalak fényhatását. A selyemhímzést a 19. század végén az olcsóbb és szaporább gyapjúhímzés háttérbe szorította: a berliner fonal, a hárász, a merinói juh puha gyapjából készült fonal. A gyapjúfonállal hímzett szűcsmunka kétféle juhtartás és kétféle ruházati ipar találkozása: a bőrruhának kedvező magyar juh és a posztógyártásnak, gyapjúfonalnak kedvező merinói birka egyidejű tartása idején keletkezett. Jó példa a dél-alföldi magyar juhbőrből készült vócos suba és merinói birka gyapjából való hímzése.
