A SZÍJGYÁRTÓK MUNKÁJA
A SZÍJGYÁRTÓK MUNKÁJA
Legfontosabb nyersanyaguk a bőr. Jó fogatosszerszámokat kizárólag marhabőrből, szaknyelven blankbőrből készítenek ma is, éppúgy, mint régen. Felhasználnak azért lóbőrt, borjú- és sertésbőrt is, de ezeket csak pótlásokhoz, bélésekhez, párnázáshoz, díszítésekhez. A céhbeli mesterek még úgy vették nyersen a bőrt, s maguk készítették ki felhasználhatóvá. Jól bizonyítja ezt a debreceni szíjgyártók 1599. évi szabadalomleveléből a remekre vonatkozó utalás: „… négy lóra való szerszám és egy 311katonaszerszám, melynek a bőrit is maga csávállya meg” (Varga 1986: 8). A céhek megszűnése utáni ipartörvények a bőrkikészítést megtiltották a szíjgyártók számára, s ezt csak tímárok csinálhatták. A századfordulón még tőlük vették meg a kikészített bőröket. A gyáripar kialakulásával azonban mestereink is áttértek a gyári bőrökre. A szíjgyártók másik fontos nyersanyaga a fonál. Varráshoz csak varróspárgát használtak. Különböző vastagságban sodortattak a kötélverőkkel kenderspárgát és lenspárgát. Maguk festették és szurkolták. Cérnával csak úri parádés szerszámokat varrtak. Ez speciális szíjgyártó cérna volt, a szegedi lengyár készítette. Ma már különböző vastagságú gyári varrócérnákkal dolgoznak.
A különböző csatok, veretek szintén a felhasználandó anyagokhoz tartoznak. Réz- és ezüstművesek, lánckovácsok készítették, és tőlük szerezték be. Ma ezek is gyári áruk. Fekete-, sárgaréz, nikkelezett, alpakka- és ezüstvereteket használtak, a nagyúri szerszámokhoz esetleg aranyozottat is. A díszítésekhez, bélelésekhez felhasznált anyagok a posztó, karton, viasz, festék, különböző vásznak, a párnázatok töméséhez pedig a birkagyapjú, lószőr, illetve sertésszőr.
Szerszámaik ma is régi kéziszerszámok. Legfontosabb a kösü, küsü, csikó vagy varrószék. Négy lábon álló pad, elöl a csikófejjel, más néven szorítóval. Ennek két pofája közé szorítják a munkadarabot és úgy varrják. A kalapálótuskó is igen régi, fontos szerszám, ezen kalapálják a bőrt domború fejű bőrkalapáccsal. Használnak még szegecselőkalapácsot, kisebb-nagyobb méretben, végül nagy fejű vaskalapácsot. A bőrt a szabászasztalra tett szabódeszkán szabják ki. Közelében áll a festékesasztal, alul – polcon – a festékekkel. A megfestett darabot falba vert szegekre vagy fogasra akasztják száradni. A kényes parádés szerszámokat fogasos szekrényben tárolják, az igás szerszámok a fafogason lógnak. Apróbb kéziszerszámaik: bőrvágó tolókés, az egyenletes szélességű bőrök szabására, körvágó kés, görbe bőrvágókés, félholdfaragókés, negyedholdkés, állítható hegyes szabászkés, cérnavágó kés, kézi bőrgyalu a bőrök vékonyítására, jelölőkörző a lyukasztások helyének kijelölésére, szakítókörző a varráshelyek jelölésére, varrásjelző kerék vagy rádli, élszedő vagy szélszedő, bőrvéggömbölyítő vagy spitzvágó, pöcökvágó, csipkéző, bőrlukasztó szélező a díszítőmélyedések nyomására, dörzsölőcsont, lyuktágító, tágítóvas, bújtatótágító, 18 darab ár különböző méretekben és hegyekkel: vékony varróár, szögletes ár, vékony tőrár, lándzsaár, vastag tőrár, 11 fajta tű a különböző varrásokhoz, mind tompahegyűek. 5 darab fogó: lapos-, harapó-, csípő-, gömbölyű- és végcsavarfogó. Kisebb-nagyobb méretű csavarhúzó, számozó, vasszeg dobozban, bőrgömbölyítő vagy domborítófa, fenőkő, mérőléc, vagyis colstok, vas alátét fémek kalapálására, ólomlap lyukasztásokhoz, faütő vagy sulyok és méterrúd.
A szíjgyártó munka két legjelentősebb része a szabás és a varrás. A szabóasztal deszkáján a kiterített bőrből a kimért vagy sablon után kijelölt darabot görbekéssel vágják le, a keskenyebbeket tolókéssel. A végeket legömbölyítik, széleit a festőasztalon befestik. Idevágó munka még a szélszedés, a széledzés széledzőfával, valamint a varráshelyek bejelölése rádlival, szükség esetén a bőrfaragás, elvékonyítás félholdkéssel.
A varráshoz először a fonalat készítik elő. Csak bekent, impregnált fonállal lehet a bőrt tartósan megvarrni. Egyformán használnak szurkozott és méhviasszal bevont fonalat. Az előkészített fonalat különös ügyességgel fűzik a tűbe. Először mindkét végét kisodorják, kihegyezik, majd hurkot csinálnak a fonál végén, ezen átdugják a tű hegyét, majd a kihegyezett részt a hurkon átfűzik, és a hurkot szorosra húzzák a tű fokánál. A fonál másik, kihegyezett végét a másik tűbe ugyanígy fűzik be. Mindezt a küsün ülve végzik, miként az egész varrást is, s a varrnivaló bőrt a csikófejbe 312szorítják be. A kijelölt öltéshelyeket árral szúrják elő, a tűt az átszúrt lyukra helyezik, majd az árt kihúzva a tűt a lyukon átdugják. Két tűvel varrnak. A másik tűt is átdugják a lyukon, végül a varrószálat a két tűvel egyszerre húzzák ki jó erősen, hogy az öltés a bőrön feszesen legyen. A két tűvel végzett varrás mindkét oldalról jól összefogja a két bőrfelületet. Ugyanígy két tűvel varrnak szíjat is, csak ekkor a szíj vastagságának megfelelő szíjvarró árt használnak, és tűt is ennek megfelelőt. Speciális esetekben egy tűvel varrnak, ilyenkor mindkét oldalról egész öltés fogja össze a két bőrfelületet. Harmadik varrónem a farkasfogas öltés. Két tűvel végzik, úgy, hogy a szálak a két öltés között átlós irányban kerülnek a bőrre.
Az igás lószerszám elkészítését a méretek felvételével kezdik: a ló első lábánál a földtől a marjáig, vagy ha az állat nincs kéznél, a fajtájából, korából következtetnek méreteire. Idős mesterek ma is marokkal mérik a lovat, például a magyar lovak mérete 16–18 marok (egy marok 10,4 cm). A szerszámrészeket collal számolták, a fiatalabbak viszont már méterrel dolgoznak.
