SZÍJGYÁRTÓK, NYERGESMESTEREK
309SZÍJGYÁRTÓK, NYERGESMESTEREK
A szíjgyártók és nyergesmesterek a csiszárokkal, fegyverkovácsokkal, tímárokkal, szűcsökkel, kerékgyártókkal, fazekasokkal együtt a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. Honfoglalás kori sírleleteink olyan jellegzetesek, hogy azok csak hazai, magyar mesterek művei lehettek.
A szíjgyártók, nyergesek már korán céhekbe tömörültek. Kezdetben csak várvédelmi és vallásos társulásaik alakultak céhekké a 14. században. Ebből a korból ismerjük legrégibb céhszabályaikat, melyek 1376-ban Nagy Lajos királytól jóváhagyott erdélyi regulákon alapultak. Zsigmond király alatt, a 15. században nyugati mintára felvirágzott ez az iparág is. A debreceni mesterek 1484. és 1489. évi céhlevele szerint a kovácsokkal, lakatosokkal alkottak közös céhszervezetet, és csak 1599-ben váltak szét. Mátyás király idejében tovább fejlődött a mesterség, és sűrűn alakultak új céhek az országban. Legtöbbször közös céhbe tömörültek a szíjgyártók, nyergesek a csiszárokkal, tímárokkal, irhakészítőkkel. A török idők visszavetették a fejlődést, de utána új virágzásnak indult a mesterség önálló céhekben. Egy 1774-ben készült kamarai felmérés szerint Debrecenben 23 szíjgyártómestert találtak. Ezután Pozsony következik 14, majd Pest 13, Győr és Szatmárnémeti 12, Besztercebánya 11 mesterrel. A többi városban tíznél kevesebb mester dolgozott (Varga 1986: 5). A fejlődést nyomon követhetjük az egyes évszázadokból megmaradt árszabásokból, limitácíókból. Sopron városa már 1524-ben szabályozta a mestereket és a vásári árakat, s nyomában hasonló árjegyzékek keletkeztek az ország más városaiban is (Timaffy 1965: 365).
A legrégibb, 16. századi limitációk megmutatják, hogy mai lószerszámainkat nagy részben már ekkor is használták, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A nyergesek készítményeire ugyanez áll. Az úri és paraszti nyereg egyformán az ősi magyar nyereg lehetett, s csupán a kivitelezésben volt köztük különbség. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes bagaria tarsolyszíjak).
A 17–18. századi árszabások szinte pontról pontra megegyeznek az előzővel. Ugyanazok a „mívek” szerepelnek bennük. Új csupán az, hogy a 18. században már nálunk is megjelennek az úri „frantzia hámok”, a hintótartó szíjak, francia gyeplők, szíjistrángok, a nyugatról jött zablák, valamint az idegen német nyereg.
A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. A „frantzia hám, alábbvaló szerszám, sráglás farhám, s közönséges kantzahám” voltak a legfontosabb termékek. Hiányoztak már a magyar katonai 310felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a „füles kantár”, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon. A parasztkantárok továbbra is szemző nélkül készültek.
Századunk elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, patavédő papucsok, lábszár- és bokavédők, térdvédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, takarók, hevederek, izzasztók, pokrócszíjak, vadásztáskák, tölténytáskák, pisztolytáskák, bőrkamásnik. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások, foltozások jelentették, ami a fokozatos drágulás jele.
Végül az egyes évszázadok szíjgyártó munkáinak összehasonlítását zárjuk le a közelmúlt és a jelen árjegyzékeivel. Ma már esetleg két-három évenként adódik egy-egy új szerszám varrása, az is csak egyszerű igás szerszám. Az új készítmények – a kornak megfelelően – leginkább kerékpár- és motornyergek, futball- és egyéb labdák, különböző szíjak, tokok, táskák, de a mesterek munkájának 90%-át a különböző javítások teszik ki. Szinte ezermesterekké váltak, minden bőrmunkához kell érteniük (Timaffy 1965: 365).
Műhelyük együtt volt az üzlettel. Az utcára nyíló szobában volt az üzlet, mögötte a műhely. Ha vevő jött be, a mester fogadta. A műhelyben a legények, vagyis segédek legfőbb munkája a varrás volt. A szabást, összeállítást a mester végezte. Nagyobb műhelyekben külön szabász dolgozott, ő felügyelt a munkára és parancsolt a segédeknek, inasoknak. A mester csak az üzlettel foglalkozott. A segéd reggel ráült a csikóra, varrószékre, és estig azon nyargalt, vagyis varrt szakadatlanul. Az inasoknak „lótifuti” feladataik voltak, s csak apróbb munkákat bíztak rájuk. A javításokon kezdték, majd a varrást, a szerszámkészítés fogásait tanulták meg. A kész szerszámokat nyakukba akasztva vitték haza a megrendelőhöz.
Vásárokra is eljártak. A megrendelések mellett mindig készítettek elegendő menynyiségű új szerszámot a vásárokra is. Ezeket ládákba rakták, előkészítették a sátorponyvát és a rudakat. Még az éjjel rápakoltak egy nagy fuvaros kocsira, s hajnalban indultak, hogy idejében odaérjenek. Megérkezés után a kijelölt helyükre mentek, lepakoltak és felverték a sátrat. A szép szerszámokat kirakták, hogy jól lehessen őket látni. A vevők válogathattak kedvükre és alkudhattak. Az inas mindent a mester „kezére adott”. Ha megegyeztek, egymás markába csaptak, az inas pedig csomagolt, a ráadásként adott ostorszíjjal összekötötte a megvásárolt szerszámot. Ostor mindig járt hozzá, ára ugyanis bele volt már számítva a szerszám árába. A jól sikerült vásárt áldomással fejezték be.
