NÉMET SZERSZÁM – KUMETKÉSZÍTÉS
NÉMET SZERSZÁM – KUMETKÉSZÍTÉS
Különleges szíjgyártó munka volt a kumet készítése. Nyugatról származott hozzánk, valószínűleg a hidegvérű lovakkal. Német szerszámnak is hívják. Főképp a nyugati országrészek gazdái használják, de megtaláljuk fuvarosoknál és „sörös lovakon” az ország egész területén. Parádés díszszerszámokról is tudunk angol kumettel, s elvétve tehenek, ökrök egyes igázására is felhasználják a lovakról lekopott darabokat.
Híres kumetkészítő mesterek dolgoztak az ország nyugati részén Győrött, Mosonmagyaróváron, Sopronban, valamint Pozsonyban, Szombathelyen, Kőszegen is. Ma már a kumetkészítés is lehanyatlott, s csupán egy-két idős mester őrzi az emlékét (Timaffy 1967).
Kumetet csak megrendelésre, mindig méret után készítettek. Megmérték a ló nyakátmérőjét, a szügyétől a marjáig, s mindent collban számítottak. A kumetbőrt vixos tehénbőrből, ritkábban disznóbőrből szabták ki a szabóasztalon, szabásminta után görbekéssel. Két darabot vágtak ki belőle és ezt küsün összevarrták, majd kifordították, hogy a varrás befelé legyen. Ezután következett a tömés. Külön erre a célra gondosan kiválasztott, erős szálú zsúpszalmát használtak fel, jól megnedvesítették, hogy csússzon, majd tömővassal húzták bele a bőrbe olyan keményre, hogy be se lehessen nyomni. Közben a bőrt ütögették a verővel, hogy lapos maradjon. Tömés után rámára, stokfára verték. Zsineggel összekötötték a két végét és addig verték a rámán, amíg a kívánt kumet formáját fel nem vette. Ezután szárították néhány napig, hogy a nedves szalma bent meg ne rothadjon. Száradás után újra felverték a rámára, majd szíjjal átheftelték, átvarrták, hogy a szalmatömés el ne mozdulhasson. Az így elkészült kumetbőrt szíjjal rákötötték a kumetfára. Ezt bognárokkal csináltatták szilvagy kőrisfából, mert ezek szívósak és nem repednek. Görbületét gőzöléssel érték el. A bőr felkötése után a kumetfa aljára akasztókapcsot, más néven kumetlakatot csavaroztak és rászerelték a csúcsot vagy kumetspitzet. Ezt blankbőrből csinálták minta után, hegyét összevarrták és szalmával keményre tömték. Még feldíszítették Bécsből hozott rézgombokkal, veretekkel. A lakat felső részénél csavarozták be a tartóláncot, másik oldalába a stucnitartó kampót, erre tették rá a stucnit, egy négysorosan összevarrt szíjat, amihez az istrángot kötötték. A spitz, vagyis csúcs alatt a kumetbőrhöz varrták a keresztszíjtartó karikákat, ebbe fűzték a keresztszíjat, oldalt pedig egy-egy gyeplőkarikát csavaroztak a kumetfába két-két vasgombbal, s ezekre akasztották a vánkost kis fülek segítségével. A vánkos vagy párna elkészítése volt még hátra. Sűrű szövésű lenvászonból csinálták bőrdíszítéssel. Volt alul egybeszabott és kétrészes vánkos, ki milyet rendelt. Minta után szabták ki, széleit körülvarrták, hogy zsákszerű legyen, és megkártolt disznószőrrel kitömték. Végeit erős fonállal bevarrták, majd átheftelték, hogy a tömés el ne csúszhasson. Hátsó vastagabb szélét, az ún. 316wurstot még szőrrel utánatömték, hogy keményebb legyen. A vánkost is ráhúzták a formafára és addig verték gyengéden, amíg a kumetformát ez is megkapta. A megformálás után szépen kivágott bőrfoltokat varrtak rá és még két-két fület, ezekkel gombolták fel a kumetfa gombjaira. A kumethez tartozott még a hátszíj és a hámtáska vagy tasni. Hozzá csatlakozott a hosszú és rövid hasló, s a kumetkarikába fűzött keresztszíj is. A kumethez a gazdák egyszerű, szemző nélküli kötőfék-kantárt használtak. Gyeplője viszont megegyezett a magyar szerszáméval. Legszebb dísz a kumeton a rézveretes sallang volt, hosszan lógott le a ló külső odalán.
