A NYERGESMESTEREK MUNKÁJA
A NYERGESMESTEREK MUNKÁJA
A szíjgyártók egyúttal nyergesmesterek is voltak, bár külön is foglalkoztak – főképp az Alföldön – ezzel a régi szép mesterséggel. Hagyományaik honfoglaló őseinkig nyúlnak vissza. László Gyula tanulmányában kimutatja a koroncói (61. ábra) és a soltszentimrei leletek, valamint a régi ábrázolások közvetlen kapcsolatait a századunk első felében készült tiszafüredi nyereggel (László Gy. 1943: 95). Ennek felépítése utóda a honfoglaló magyarok fanyergének. Négy fő részből áll: a ló hátára felfekvő két nyeregdeszkából s az ezekre ráenyvezett és szíjazott két kápából. A két kápa közé kifeszített farbőr adta az ülést. A nyeregdeszkákat nyárfából, a kápákat eperfából készítették, pontokkal, vonalakkal, virágmintákkal, festéssel és faragással díszítették. Elkészítésének módja sok hasonlóságot mutat a mai nyergesek munkájával. Először a nyárfából fejszével kinagyolt nyeregdeszkákat készítették el pontos, méretes rajz alapján, majd a kifaragott kápákat illesztették pontosan a nyeregdeszkák lesimított részéhez, és az összeenyvezett táblákat összeszíjazták. Végül a farszíjat a két kápa közé kifeszítve szegezték fel, s betűzték a szükséges bőrszíjakat.
61. ábra. A koroncói nyereg és lószerszám rekonstrukciós rajza
Századunk közepéig még többféle nyerget készítettek: parasztnyerget, boknyerget, priccsnyerget, verseny- és női nyerget. Parasztságunk századunkban tért át a magas 317első és hátsó kápával készült boknyeregre. Ennek elkészítésében még sok régi hagyományt őriztek meg a mesterek a régi magyar nyergek megmunkálásából, felszíjazásából.
Első feladat a faváz elkészítése volt. A nyeregfa részeit „főzőtt bükkfából” készítették. A száraz bükkfát jól meggőzölték, és ezután szabták ki az egyes darabokat: az első és hátsó nyeregkápát és a két oldallapot, más néven párnafákat. A két oldallap belső részét laposan hagyták, külső részét pedig gőzöléssel megdomborították. A faváz darabjait ezután ritka szövésű vászonnal bevonták, majd enyvvel az egészet összeragasztották. Ma már készen hozatják a gyári nyeregvázat.
A favázat megvasalják: az első és hátsó kápavasat nittszeggel szegecselik rá, majd hevederezik. A heveder erős lenanyagból szőtt gurtni. Először a hosszúhevedert, aztán a kereszthevedert szegelik fel, s mögéje kerül a három hátsó- vagy rövidheveder. Végeiket a bevégzővászon takarja be. A hevederezés után következik az ülés feltömése birkagyapjúval. A megtépett gyapjút a nyeregvázra terítik egyenletesen, s erős lenvászon huzattal leborítják, majd átvarrják keresztvarrással, hogy a szőr el ne csúszhasson.
Az így elkészített nyeregvázat bőrrel borítják be. A bőrborítás aprólékos, sokoldalú munka. Az ülésbőr kiszabásával kezdődik, majd felerősítik a kipárnázott nyeregfára. Elkészítik a négy darab felrántószijat, a csatvédő bőrt, felrántóhevedert, majd a nagy nyeregszárnyakat. Fülrészüket merevítőbőrrel erősítik meg. Hozzátartozik a birkagyapjúval kitömött és átvarrt (heftelt) térdpárna is. A nyeregpárna kiszabása, varrása, tömése van még hátra. Mindkét oldalára egy-egy bőrtokcsatlakozót, más néven papucsot varrnak fel. A kész párnát a nyeregváz alá helyezik, és a hátsó kápa alatt hozzávarrják az ülésbőr behajtott széléhez. Az elejét pedig az első kápánál a kisszárny végéhez erősített bőrhöz varrják fel. Az így elkészült nyerget a felcsatoló- vagy felrántóhevederrel erősítik a lóra.
A nyereghez tartozik a kengyel, a kantár és a gyeplő. A kengyelszíjat kiszabják, széleit leszedik, megszéledzik, befestik és a nyeregvázon lévő kengyelszíjtartó lakatba fűzik, átbújtatják a kengyelvason, s így összecsatolva a kengyelvas benne lóg a szíjban. Duplakantárt vagy nagykantárt használnak két zablával: egy csikózablával és egy feszítőzablával. A nagykantár részei: fejtető és a veleszabott csatlékos állszíj, az orrszíj, a homlokszíj, a pofaszíjak a vezetőzablával és a pofaszíjak a feszítőzablával. A lovagló kantárszár vagy gyeplő négyágú. A csikószár a vezetőzablába csatolódik, a feszítőszár pedig két egyforma méretű szíjból áll, és csatlékaival a feszítőzablába csatolják.
*
A lószerszámok használatát az egyszerű kocsi, szekér, társzekér, illetve az úri hintók, csézák fogatolási változataiból ismerhetjük meg. A magyar kocsizás c. munka történeti áttekintést és a további kutatásokhoz indítást adott (Pettkó-Szandtner 1931). A táji jellegzetességek szép példáit ismerjük a 18–19. századi Deberecenből (Balogh I. 1966). Új rendszerezésben olvashatunk A kocsi történetéről (Tarr 1968). A székelyföldi Atyha és az alföldi Sárrétudvari szekérkészítését és -használatát a közelmúlt vizsgálatai alapján hasonlította össze a közlekedéstörténet egyik kiváló kutatója (P. Madar 1973).
