FESTETT BÚTOROK, DÍSZÍTMÉNYEK
FESTETT BÚTOROK, DÍSZÍTMÉNYEK
Az ismert emlékanyagból ítélve, korán kibontakozhatott a gyakorlat, hogy a fenyőt színes festéssel tegyék tetszetősebbé. Ezt példázza a Hervartó (volt Sáros m.) római katolikus templomából származó és a 15. század utolsó negyedében készült szentségtartó faliszekrényke is. Márpedig ez a tárgy a jelen összefoglalás témája szempontjából ugyancsak fontos, minthogy a koszorúpárkányától eltekintve, formailag a későbbi népi tékákkal azonos. Ennek a szekrénytestnek a felső szakaszát egyszerű, ismétlődő minta borítja, világos- és sötétvörös meg zöld színben, sablon segítségével festve. Tárgyunk ünnepélyességét – Jézus felfestett névjelén túl – a koszorúpárkány adja; ez hársfából faragott, szőnyegszerű virágmintával, és az előbbieknek megfelelően színezett (Kovalovszki 1980: IV. kép).
Mindamellett nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy maga a bútorfestés nem ekkor, tehát a fenyő bútoripari felhasználásával kezdődött (lásd pl. K. Csilléry 1985a: 174–175). Már a bútorhasználat általánossá válásának kezdeti szakaszán, az i. e. 2. 505évezredben is ezzel az eljárással, olcsó festett mintázással próbálták megidézni a mesteremberek a kevésbé tehetős egyiptomi családok részére készített bútordarabokon az előkelők berendezési tárgyainak látványát, a különféle drága anyagok felhasználásával létrehozott berakások változatos csillogását.
A festett bútorok későbbi történeti alakulása azonban, különösen, ami a középkor korábbi századait illeti, jórészt kiderítetlen. Csak a 12–13. századtól maradtak fenn ilyen emlékek, az elsők azonban mind templomi vagy kolostori használatból: egyházi öltözetek tárolására használt, figurális és ornamentális festésű láda és szekrény, illetve tisztségviselői szék, közöttük olyan is, amelyen a színezés csupán a faragott ornamentikát kíséri és emeli ki (a korai emlékanyagot lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 1. és 111. tábla, 65–66., 96. kép). Ezekre a példányokra tehát fenntartással lehet csupán hivatkozni, hozzátéve, hogy lakásbeli színes festésű bútor – illetve ilyeneknek az említése – a középkorból csak a 14. századtól kezdődően ismeretes. A festéssel díszített bútorok alkalmazásában, úgy tűnik, Olaszország járt az élen; innen már a 14. századból maradtak fenn festett, figurális, növényi és egyéb díszű kelengyés ládák (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 105–106. l., 193., 197. kép).
A lakásbeli bútorok festéssel való díszítése fokozatosan elterjedt az Alpokon túl, a német nyelvterületen is. Mindazonáltal a Bajorországban felkutatott 16–17. századi céhes tilalmak azt is érzékeltetik, hogy mekkora ellenállást kellett az ilyen munkára vállalkozó asztalosmestereknek leküzdeniök. Hiszen az 1554-ben hozott müncheni határozat egyenesen azt követelte, hogy „minden fát a maga mivoltában kell hagyni”. De még egy század múlva, 1660-ban is olyan tilalmat csatoltak a tölzi asztalosok a céhszabályzatukhoz függelékként, miszerint a ládák, szekrények, ágyak és egyebek nem kaphatnak ólomfehér alapozást. Ezt azzal indokolták, hogy ily módon a „rovarrágott, korhadt és silány” fát is feldolgozzák, és érzékenyen becsapják a vevőket (Gebhard 1937: 19–21).
Minthogy a tölzi asztalosok – hasonlóan a komáromi „ládás” mesterekhez –, a 16. századtól kimutathatóan, vásárokon értékesített tömegáru előállítására specializálódtak, valószínűnek látszik, hogy az 1661-es rendelkezés hátterében a parasztházbeli festett bútorok kibontakozása áll (Gebhard 1937: 8–10, 21–22). Figyelembe kell mindenesetre venni, hogy az olcsó festett bútort ez idő tájt nem csupán a parasztság vásárolta. A legkorábbról megőrződött ilyen bútordaraboknál tehát nehéz meghatározni, melyek is lehettek közöttük azok, amelyek eleve parasztházba kerültek.
Ez utóbbi kérdés természetesen joggal felvethető Magyarországra vonatkoztatva is. Ami azonban a lakásbeli bútorok festéssel való díszítésének gyakorlatát illeti, itt más probléma is felmerül. Ellentétben ugyanis az Európa más területeiről ismert középkori gyakorlattal, azzal, hogy az ácsolt ládák dísze faragott – esetleg némi színezéssel –, Erdélyből, nevezetesen szász községekből, jeles számban maradtak fenn olyan példányok, amelyeknek nem járulékos eleme a festés, minthogy homloklapjuk egész felületét egyedül a színes, szabad rajzú ornamentika borítja. A legkorábbi festett díszű darabok, mintázatuk stílusjegyeiből ítélve, még esetleg a 14. században, illetve 1400 körül készültek (Szabolcsi 1954: 3. tábla; K. Csilléry 1982a: 164. kép). Az eddig ismert egyetlen datált példánynak az évszáma 1565, ez a szászok lakta Apold községből (volt Nagy-Küküllő m.) maradt fenn (Capesius 1983: 27. l. és 8. rajz). Ám ennek a darabnak a díszítménye már az ácsolt ládák festett ornamentikája legkésőbbi fázisát példázza, azt, amely az ilyen díszítésnek a 16. század végén bekövetkezett elhalását előzte közvetlenül meg (Klusch 1989: 48).
Az erdélyi szász festett ácsolt ládák legrégiesebbnek tűnő, jellegzetes díszei, a szalagminta körgyűrűibe foglalt állatalakok, ugyancsak színes festéssel kivitelezettek. 506Márpedig ez a fajta mintázat, a körökbe rajzolt valóságos állatok és meselények, másutt mélyített alapú faragással jelennek meg az ácsolt ládákon, nevezetesen észak-német, 1300 körülre datált példányokon (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 76. kép; Vadászi 1987a: 58. kép), nemkülönben észak-olasz, asztalos készítésű ládaféléken, a 15. század első feléből (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 174. kép).
A hasonló ábrák gyökere közös: ennek a román korban oly igen kedvelt, antik eredetű motívumnak a legfontosabb közvetítői azok a minták voltak, amelyek a bizánci selymeken – majd más országok ezeket követő készítményein – pompáztak. De hol kerülhetett rá az efféle mintázat a bútorokra? Nem lehetetlen, hogy még a Bizánci Birodalomban. Sajnos azonban Bizánc bútorművességéről alig tudunk valamit, az erre vonatkozó anyag feltárása és értékelése eddig még nem történt meg. Faragott elefántcsont lapokkal borított, rozettadíszes ládikáknak azonban számos példánya ismert, köztük olyan is, amelyen a szokásos karikába oroszlánfigurát komponáltak. Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel, hogy színesen festett, asztalostechnikával kivitelezett faládika is megőrződött a Bizánci Birodalom területéről, még a 6. századból: a tetején és az oldalán kör alakú médaillonok, bennük képmások, így a fedelén Krisztusé (Winkelmann–Gomolka-Fuchs 1987: 47. kép).
A magyar láda szó eredetének az ismerete mégis arra int, hogy elődeinkhez az asztalosmesterség nyugat felől, német közvetítéssel érkezett, és alighanem ezzel együtt a fenyőfának nyersanyagként alkalmazása, sőt egyben annak festéssel való megszépítése is.
Kérdés tehát, valóban fenntartható-e az a korábban felmerült és oly magától értetődőnek látszó feltevés, miszerint az ácsolt ládák festett dísze a konkurensként fellépő asztalosok kínálatának a hatására jött volna létre (K. Csilléry 1972: 24; Capesius 1983: 27). Mindenesetre, ha ez valóban így történhetett, úgy a magyarországi lakásokban már a 14. század folyamán meg kellett honosodniuk a festett asztalosbútoroknak.
Ami a 14–16. századi erdélyi szász ácsolt ládák szabad vonalvezetésű, színes mintázatát illeti, ez kétségtelenül hivatásos kézműveseknek, vagyis templomokban müködő festőknek a kezére vall (K. Csilléry 1972: 24; Vadászi 1987a: 69, 1987b: 289). Nem csupán a díszítmények jellege árulkodik erről, de a fehér krétaalapozás is – erre egyébként az asztalosműhelyekből kikerülő bútoroknál már nincsen példa. Ma azonban még azt sem tudjuk, hogy vajon Magyarország-szerte elterjedt-e a maga idején az ácsolt ládák szabad rajzú, tarka festésének a divatja. Avagy elszigetelt, helyi kezdeményezésnek kell-e tekintenünk – esetleg közvetlenül bizánci példák nyomán –, egyedül Nagyszeben környéki szász falvakra korlátozódva. Meggondolkoztató ezzel kapcsolatban az a tény, hogy míg a felépítésük tekintetében az erdélyi középkori ácsolt ládáknak ott vannak a pontos megfelelői a későbbi népi emlékanyagban – a 19. századi baranyai és somogyi példányok megjelenésükben mintha kisebbre méretezett testvéreik lennének –, a pusztán színes festéssel kivitelezett díszítményeiket illetően viszont a kései ácsolt ládáknál ehhez hasonlítható párhuzam nem mutatható ki.
A több színnel festett középkori szász ácsolt ládák oly jellemző figurális díszítményegyüttesének az asztalosok készítette magyarországi bútorokon sem találni megfelelőit – hozzátéve, hogy nincs ilyen a szász asztalosmunkákon sem. Másként van ez a középkori szász ácsolt ládák egy másik, elterjedt díszítménytípusának, a gótikus jellegű indás mintáknak az esetében (vö. pl. K. Csilléry 1972: I. tábla; Vadászi 1987a: 80. kép). Roswith Capesius tekintélyes számú emlékanyagnak az áttekintése alapján úgy látta, hogy ez a díszítésmód némileg későbbi tárgyakon tűnik fel, mint a figurális díszítmények (Capesius 1983: 29). Mindenképpen különös figyelmet érdemel, hogy az 507efféle indás dísz az egykori Magyarország területén előállított későbbi, 18-19. századi népi bútorokon is fellelhető. Nagy ritkán akár a bútordarab egyedüli ékítményeként is szerepelhet, így egy Hosszúpályiban (Hajdú-Bihar m.) előkerült 18. századi tékán, sőt még később, egy 1839-es datálást viselő példányon is, mely Zetelakáról (Udvarhely m.) való (K. Csilléry 1972: XII. és XV. tábla). Általában azonban az indadísz együtt jelenik meg a későbbiekben uralomra jutott virágkompozíciókkal. Mindazonáltal – miként az a régről továbböröklődött, divatjukat veszített motívumoknál lenni szokott – ilyenkor a kanyargós, néha már virágot is hordozó indák leginkább a díszített felület két szélén találhatók, mintegy a peremekre szorítva (K. Csilléry 1972: 25. l., IV., VI. és IX. tábla). Joggal hihető tehát, hogy ilyenféle indák díszíthették nálunk a korai időkben az asztalosok által a paraszti vevőkör számára készített festett díszbútort: kelengyeládát és szentsarokbeli tékát. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a középkori ácsolt szász ládákon megfigyelhető, illetve a Magyarország-szerte terjedő asztalosság által alkalmazott indadísz közt ennek ellenére sem kell közvetlen kapcsolatot feltételezni, lévén a lobogó leveles indadísz a korstílusnak széltében megjelenített díszítőeleme (vö. pl. K. Csilléry 1972: 12. rajz).
Szemben az indadísszel, arra, hogy az ácsolt ládára országosan jellemző geometrikus ornamentika is átruházódott volna az asztalosműhelyekben előállított festett díszű árura, a magyarországi emlékanyagból semmi biztos nyom nincsen. Holott a szomszédos Ausztriában, pontosabban Linz környékén a parasztság számára dolgozó asztalosság – a 16. századtól kimutathatóan – egy jellegzetes, geometrizáló, festett, népies díszítőstílust alakított ki, mely azután igen szívósan, egészen a 18. századig továbbélt. Igaz, itt – bár faragással kivitelezve – az úri házak gótikus ládáin is megtalálhatók a különféle mértanias rozetták (Lipp 1986: 29–54., 252., 262–263. l., 22–24., 26., 33–44., 47–53., 57–58., 60–69., 72–73., 397., 419., 422–423. kép).
Mindez arra figyelmeztet, hogy a piacra dolgozó asztalosságnak a kezén – akárcsak az ácsolt ládák készítőinél – a vevőkör által elfogadottak megcsontosodásával, korán létrejöhettek a kisebb területre érvényes díszítésbeli jellegzetességek. Habár Magyarországról ezt tanúsító korai adatunk egyelőre nincsen, annyi kétségtelen, hogy legalábbis a „magyar módra való” ládát a 16. században már megkülönböztették nálunk. Ugyanis 1562-ben, Ormányi Józsa sümegi kapitány halála után a hagyatékban öt „Magjar modra walo” ládát írtak össze, miközben leltárba vettek egy fekete „olaz modra walo” ládát is (Országos Levéltár E 185. Archivum familiae Nádasdy 55. cs. 29. t.).
Ma még nem tudjuk, hogy létezhetett-e vajon valamiféle egyezés a 16. századi sümegi „magyar” ládák és a Dubrovnikban az 1450-es évek során előállított „magyar ládácskák” („cistellas ungareschas”; Han 1966: 198) díszítésmódja, netán a formájuk között. A déli szomszédság felől nézve azonban kétségkívül szembeötlőbbek lehettek a magyar jellegzetességek, amint azt tanulságosan bizonyítják az olyan adatok, mint az ugyancsak Dubrovnikban, 1443-ban egy festő- és faragómestertől megrendelt „magyar faágy” („unum lectum ligneum hongarescum”), nemkülönben az egyik dubrovniki nemesi ház 1524. évi leltárában említett „magyar módra készült velencei faágy” („un letto di legno veneziano all ungarescha”; Han 1966: 197, 200).
Visszatérve a magyarországi bútorok festett mintázattal való felékesítésének kérdéséhez, ki kell emelni, hogy nem ismeretes, hogy nálunk ezt a díszítőeljárást valaha is tilalmazták volna – olyanféleképp tehát, mint amilyen tiltásokra az előzőkben a 16–17. századból, dél-német területről történt hivatkozás. Epp az ellenkezőjéről tanúskodik egy, igaz, 17. századi adalék, nevezetesen arról, hogy ekkortájt – legalábbis Erdélyben – az asztalosoknak ezt a gyakorlatát mintegy a mesterség természetes 508velejárójának tekintették. A kolozsvári asztalosok 1618 és 1653 között keletkezett céhszabályzata ugyanis egyrészt megtiltotta számukra a tábla- és falképfestést meg a címerírást, azzal, hogy az „nem őket illeti”, másrészt azonban hozzátette: „de az magok szokása szerént fára, deszkára virágokkal cifrázzanak, a mint az asztalosok szoktak” (lásd pl. K. Csilléry 1971a: 64; Tombor 1968: 12).
Ha pedig a 15–16. században a sümegi várkapitánynak a javai közt ott voltak a „magyar módra való” ládák, és Dubrovnikban és Velencében a -polgárság és a nemesség nem csupán számon tartotta, de követésre méltónak is ítélte a „magyar módra” készített bútort, még inkább ilyenek, azaz a helyi ízlésnek és lehetőségeknek megfelelően megalkotottak lehettek azok az asztalosbútorok, melyek utat találtak a magyarországi parasztházakba. Hogy azután a kereslet fokozódásának nyomán, mikor alakulhatott itt ki az elsősorban a kevésbé tehetős rétegeknek az ellátására szakosodó, az ő kívánalmaikat szem előtt tartó és az áruját főként vásárokon kínáló asztalosság, az ma még pontosabban nem határozható meg. Mindenesetre a „vásári láda” általam ismert legrégebbi említése meglehetősen korai, 1607-ből datált. Tatay István baktai (Szabolcs m.) nemesembernek a hagyatékában szerepel, ekként: „egy vásári ládában kékes párna haj, valami fejér fonal” (Radvánszky 1879–1896: II. 127). Az, hogy a hosszasan felsorolt családi értékeket követően, legutolsó tételnek hagyták, aligha véletlen; a javainak jellegéből és mennyiségéből következtethetően tehetős birtokosnak a házánál nem sokra becsülhették a vásáron beszerzett holmit. Ám a jobbágyokra vonatkozó feljegyzésekben efféle utalásra nem lehet számítani, nem csupán e források szűkszavú volta miatt, hanem mert a falusi lakosság házacskáiban éppen a ,,vásári” kelengyeládák lehettek a magától értetődőek, így külön említést nem érdemlők.
Mindaz az igen csekély számú korai, még a 17. századból származó magyarországi emlék, ami a mai megítélés szerint vásári asztalosárunak mondható, maga arról tanúskodik, hogy az egyes vidékek mestereinek gyakorlatában jelentősek voltak az eltérések. Nem csupán az ismeretek cserélődésének a lehetőségei lehettek mérsékeltek, de számolnunk kell esetleges hatósági beavatkozásokkal is. Erre figyelmeztet a Segesvárt 1689-ben hozott – hiányosan fennmaradt – határozat, illetve annak némileg későbbi kiterjesztése. Ezekben korlátozni kívánták a vásárra szánt kisebb méretű ládákon – körülbelül egyméteres nagyságig – és részben a szerényebb ágyakon alkalmazni szokott festett díszítést.
1689-ben azt írták elő, hogy ezekhez a ládákhoz silány minőségű zöld festéket kell felhasználni, kevert színeket nem szabad. A díszítés pedig egyszerű „pater noster” minta legyen, zöld és kék színben (Capesius 1983: 19).
Ezt a mintát akkor, amikor a 18. század elején a „szükségtelen és ártalmas” festések elleni megszorításokat már kiterjesztették a „szász nemzet” egészére, a hengerrel felhordott tulipánokkal azonosítja a határozatot. Ez alkalommal, ellenezve, hogy „mindenféle munkát” a „legjobb, legszebb” színekkel, „legpompásabban” fessenek ki, azt is kimondták, hogy a már említett méretű ládáknak a fedelét nem szabad bemázolni, sem évszámmal ellátni. A csavart léccel való díszítést megengedték ugyan, de nem kerülhetett közéje rózsa. Jogában állt viszont a mestereknek „lombdíszt” alkalmazni. A „rosszabb” ágyakra is csak egyszerű, tulipános „pater noster” mintát engedélyeztek. Az aprólékos előírás még az alapszínre is kiterjedt, ehhez barnát, fehéret és kéket volt szabad felhasználni, egyébként semmi „idegen drága” szín nem lehetett közöttük „lazurozáshoz vagy efféléhez” (Capesius 1983: 21, 64).
Ezek a megkötések minket márcsak azért is közelebbről érdekelhetnek, mivel a 18. század elejéről származó szabályzatban szó van a magyar vásárokról is, mint ahová 509a szász mesterek ilyen áruval jártak. Mindazonáltal nem ismert, hogy mennyire volt lehetséges érvényt is szerezni a kinyilvánított korlátozásoknak – sablonnal, hengerrel festett díszű erdélyi szász bútordarab nem is került még mind ez ideig elő (Capesius 1983: 38) – alighanem egyhamar meghaladta őket az idő.
Szemben a tilalmakkal, melyeket a kiváltságosak és tehetősek ruhabeli divatváltozásaihoz felzárkózni kívánó köznép „fényűzése” visszaszorítására századokon át, számtalan változatban fogalmaztak meg szerte Európában, a bútorokra vonatkozó ilyenféle tiltások rendkívül ritkák. Ilyen szabályozás maradt fenn például Németországból Braunschweigből, 1653-ból; ebben – ugyancsak azzal az indoklással, hogy a pazarlást óhajtják meggátolni vele – a menyasszonyi ládáknak az alapszínét határozták meg: vöröset engedélyezve a lakosság legelőkelőbb rétegének, a kevésbé tehetőseknek zöldet és egy „szerényebb”, közelebbről meg nem jelölt színt a legalsóbb rétegbe soroltaknak (Deneke 1969: 50).
