ASZTALOSÁRU (ASZTAL, LÁDA, TÉKA) A FALVAKBAN, 16–17. SZÁZAD
ASZTALOSÁRU (ASZTAL, LÁDA, TÉKA) A FALVAKBAN, 16–17. SZÁZAD
Minket azonban most természetesen legfőként az érdekel, hogy mikor is jelenhetett meg az asztalosáru a paraszti otthonokban. A parasztházbeli használatnak – mai ismereteink szerint – első egyértelmű bizonyítékai a 16. század elejéről valók. Mégis igazat kell adnunk Szabó Istvánnak, aki annak az alapján, hogy a 15. századból falusi asztalgyártókra is talált adatokat, feltételezte, tanult mesteremberek kezéből származó asztal vagy esetleg más bútordarab is eljuthatott már ekkor a parasztházakba (Szabó I. 1969: 222).
Meglehet, hogy már az 1513-ban a Somogy megyei Dencsen (valószínűleg a mai Szőkedencs) említett ládikák között is volt olyan példány, amit még az előző században szereztek be a fazekasfalu lakói valamely asztalostól. Ezeket egy hatalmaskodás során törték fel – ácsolt ládákkal egyetemben – a fazekasságból élő jobbágyoknak, Sebestyén Kelemennek, Babos Jánosnak és a többieknek a portáján (Radvánszky–Závodszky 1909: 533).
Lényegében ugyanezt kell mondani arról a három asztalról, amelyet egy 1515-ben felvett leltár szerint a Fertő tó mellett lakó Jankó István birtokolt. A szóban forgó asztalok aligha lehettek szokványosak, minthogy az összeírók egyedül ezeket tartották fontosnak kiemelni a tehetős jobbágy lakásának bútorzatából, míg a többi beleértődött a sommás összefoglalásba, miszerint „házieszköze elég van” (Szabó I. 1969: 222). Ezek az asztalok minden valószínűség szerint asztalosmester keze munkái voltak, és tekintetbe véve a paraszti viszonylatban kiemelkedően nagy számukat, igen elképzelhető, hogy akadt köztük korábbi, másfél évtizednél régebbi, azaz még a 15. századból való.
Jankó István jobbágy asztalai jelentőségének a megítélésénél figyelembe kell idézni azt a tényt, hogy az önálló iparágat kifejlesztő asztalgyártók vagy asztalosok, miként azt a Közép-Európa keleti felében elterjedő nemzeti és latin nyelvű elnevezésük sugallja, kezdetben eleve asztaloknak a gyártására specializálódtak (K. Csilléry 1972: 41; Windisch-Graetz 1982: 116). A már nem csupán használat céljából, de kifejezett reprezentációs igénnyel megépített szobai asztal ugyanis új berendezési tárgy e korszakban; ez váltotta fel a középkor korábbi századaiban általános bakos – bakokból és rájuk fektetett deszkalapokból álló – asztalt, azt az alkalmi bútort, amelyet csakis az étkezések idejére volt szokás felállítani. A művesen kiképzett, deszkalábakon nyugvó, kötéssel egybeszerkesztett, új típusú asztaloknak a legkorábbi példái Olaszországból mutathatók ki, így Giottónak az assisi Szent Ferenc-templomban, 1297–1300 közt festett azon freskóján, amely a celanoi lovagnak a saját otthonában történt 503halálát jeleníti meg. Az átvett alapformából alakították ki azután, a 14–15. században, az Alpokon túli asztalosok a gótikus asztalok ismert változatait, amelyek az asztalosmestereknek köszönhetően nagyrészt elterjedtek Magyarországon is (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 288–294., 311–315. kép; Vadászi 1987a: 67–68., 79. kép, 21. tábla).
Jankó István asztalai tehát tipikus presztízstárgyaknak mondhatók, ám az aligha lehet véletlen, hogy egy gazdag falusi jobbágy a korabeli divatos városi bútorok kínálatából éppen asztalokkal fejezi ki a tehetősségét. A parasztházban ugyanis az állandó asztal, a kora középkortól fennálló lakásrendhez igazodva, az ünnepi cselekményeknek fenntartott és leginkább megtisztelt szegletben kapott helyet, ahová a megbecsült vendégeket is ültették (vö. K. Csilléry 1982a: 250–251, 272–273). Más kérdés, hogy miként helyezhettek el Jankó Istvánéknál ennyi asztalt, hiszen ebben a korban Magyarországon az jellemezte a parasztházakat, hogy egyetlen fűtött, tehát reprezentatív asztallal felszerelhető helyiségük volt. Jelenkori ismereteinkből visszakövetkeztetve az látszik a legvalószínűbbnek – és ezt a leltárbeli kiemelés sem zárja ki –, hogy a szobabelin kívüli két másik példányt, mely lehetett esetleg akár régebbi, illetve öröklött is, szétszedett állapotban tárolták, és csak nagyobb vendéglátások ünnepi alkalmaira vették elő.
Három asztal egyetlen jobbágyportán – minden valószínűség szerint 1515-ben is kivételesen ritka lehetett. Ám a szentsarokban egyetlen, asztalos készítette asztal előnyös helyzetű vidékek más gazdag jobbágycsaládjainál szintén előfordulhatott. Tény, hogy a 15. századi–16. század eleji magyarországi táblaképekről és az eredetiben fennmaradt 15-16. századi példányokról ismert gótikus jellegű asztalformák rendre megtalálhatók a parasztság körében a későbbiekben használatosak között, így különösen az erdélyi magyaroknál, néhol a Tiszántúlon és elszórtan egyebütt is, mint például a Tolna megyei Faddon (lásd pl. Domanovszky 1981 b: II. 84, 86). Hozzá kell azonban tenni, hogy természetesen maga a szélesebb körű elterjedés, sok körülménytől gátolva, még igen hosszan elhúzódott.
Az asztalos készítette kelengyeládákat illetően a dencsi fazekas jobbágyok ládikáira vonatkozó, 1513. évi feljegyzésen kívül ugyancsak a századokon át továbbörökített tárgyforma az, amely a legmeggyőzőbben tanúskodik a parasztság által való befogadás kezdeti időszakáról. Erre lehet következtetni például a ládák gótikus szabású talapzata alapján, amelyhez többek közt a Sárközben, nemkülönben a Székelyföldön még a múlt században is ragaszkodtak a készítők és készíttetők (lásd pl. K. Csilléry 1972: IV. kép; Domanovszky 1981b: II. 54, 60, 62).
Szemben a két előbbi bútorfélével, a falitékákra vonatkozóan mindeddig nem került még elő dokumentum arra nézve, hogy a 15–16. századi jobbágyházakba is bekerült volna ilyen, asztalos készítésű bútordarab. Mégis minden jel arra mutat, hogy ezt a tárgyat – melynek eredetileg az asztalszöglet, a szentsarok adott helyet (K. Csilléry 1982a: 260) – szintén már az előbbiekkel egy időben kezdték el egyes módos jobbágycsaládok is beszerezni. Különösen a székelyföldi, 18-19. századi példányokon megőrződött gótikus jegyek – főként a keskeny, magas ajtó – utalnak erre, miként Cs. Sebestyén Károly, a tékákról írva, már felhívta erre a figyelmet (Cs. Sebestyén 1930: 41–46; vö. Kovalovszki 1980: IV., 24., 29. kép).
A jobbágyok azonban korántsem vettek át minden, az asztalosmesterek kialakította új bútortípust. Nem fogadták be például a ruhásszekrényt. Pedig Közép-Európában ez is egyike azoknak az újszerű és praktikus bútordaraboknak, amelyeket a 15. században az asztalosok a lakások berendezéséhez kínáltak. Münchenben már 1427-ben ott szerepel – az asztallal és a ládával egyetemben – a céhbe való felvételhez 504készítendő mesterremekek közt. 1504-ben Bécsben is beiktatták a ruhásszekrényt a remekek közé (Windisch-Graetz 1982: 115–116). Magyarországon, legalábbis a polgárságnál, szintén befogadásra talált, miként azt a jánosréti, 1476 körül festett Szent Miklós-főoltár egyik táblája mutatja, mely egy kereskedő házában lejátszódó jelenetet szemléltet (vö. Vadászi 1987a: 23. tábla).
Ami a parasztházakba bekerült bútoroknak a díszítését illeti, ezt a menyasszonyi láda esetében, a tárgynak a férjhezmenetellel kapcsolatos reprezentációs szerepét figyelembe véve, mindenképpen fel kell tételeznünk. Olyan korabeli vagy közel egykorú adatunk azonban, amely a 15–16. századi jobbágyháztartások kelengyeládái ilyen díszének a mibenlétéről tájékoztathatna, Magyarországról egyelőre nincsen, sőt mind ez ideig máshonnan is csak nagyon kevés idevágó anyagot tárt fel a kutatás.
Igen valószínűnek látszik mindenesetre, hogy nálunk a módos jobbágycsaládok számára is elérhető asztalosáru már a kezdeti időkben is a fenyőfából készültek közül került ki; márpedig a felhasznált nyersanyag általában meghatározta a díszítést is. A faanyag kérdéséhez emlékeztetni kell a sokszor említett tényre, miszerint a korábbi technológiák szerint dolgozó, hasított deszkákat alkalmazó bútorfaragók, köztük az ácsolt ládákat előállító háziiparosok, keményfát választottak alapanyagnak, ugyanis ez a megfelelő mind a nyers, illetve félnyers állapotban való felhasogatáshoz, mind pedig a fejszével, kétnyelű késsel, hornyolóval való megmunkáláshoz. A kiszárított faanyag alkalmazásán alapuló asztalosmódszerekhez viszont kiválóan alkalmas a puhafa, különösen a könnyen megmunkálható, gyalulható lucfenyő. Igaz, Európa számottevő területei az asztalosság térnyerése után is megmaradtak a keményfánál, így Olaszországban túlnyomórészt diófából, Európa nyugati és északi részén pedig tölgyből dolgoztak. Az Alpok vidékén viszont átálltak a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, jó minőségű fenyőfélék alkalmazására. A 15. században már a fenyő itt a bútorok legfontosabb nyersanyaga, ami azután, hihetőleg márcsak az olcsósága következtében is, mindazoknak a területeknek az asztalosainál, ahová elért a délnémet kulturális befolyás, jórészt szintén általánosult. Hozzá kell azonban tenni, hogy a gazdag városi polgároknak, illetve a várak és udvarházak lakóinak a számára készült bútoroknál különféle nemesfa – dió, jávor, kőris – furnérokkal borították a bútortestet. A domború és áttört faragásokat is szükségképp az ehhez alkalmasabb keményfából kellett készíteni (vö. Windisch-Graetz 1982: 80, 118).
