AZ ASZTALOSSÁG MAGYARORSZÁGON A 14–15. SZÁZADBAN
AZ ASZTALOSSÁG MAGYARORSZÁGON A 14–15. SZÁZADBAN
A királyi családnak az efféle, ez idő tájt még ritka megoldással kivitelezett bútorai származhattak természetesen külföldről is vagy az udvar által idegenből behívott mestertől. A 14. századból azonban van már adat az asztalosipar magyarországi meghonosodásra is. Körmöcbányáról 1371-ből, Nagyszombatról pedig 1394-ből ismeretes ilyen említés egy-egy ott működött asztalosra, az utóbbi „Tyscher” esetében láda készítése kapcsán is (Radocsay 1967: 19, 132–133). Ezek az adatok igen koraiak, hiszen Bécsből is csak 1380-ból való az első ismert feljegyzés „Tischer”, azaz asztalosmesterre, míg 1340–1369 között csakis ládakészítőről – „Schreiner”, tehát ácsolt ládáknak a készítője – szólnak az iratok (Windisch-Graetz 1982: 115).
A városokban létesülő asztalosműhelyekből kikerülő újszerű áru minden bizonnyal igen hamar utat talált a vidéki nemesi családokhoz is. Ezt példázza az 1393-ban a pozsonyi káptalan előtt tárgyalt ügy is, mely szerint ahhoz a kelengyéhez, amit a csallóközi Uszoron lakó Benedek fia János szolgáltatott vissza az elhunyt felesége, Pókatelki Magdolna családjának, egy nagy ácsolt láda mellett egy ládika (ladula) is tartozott (Mályusz 1951–1958: I. 336; vö. K. Csilléry 1982a: 266).
Az, hogy ezek után a 15. századra az asztalosság már meggyökeresedett Magyarországon, sokoldalúan adatolható. Miként várható, Buda városának a 15. század első negyedében lefektetett jogkönyvében is szó van az asztalosokról. Az új iparág országosan elterjedt voltának jelzésére pedig idézhető, hogy egyrészt Pozsonyban 1416-ban ugyancsak dolgozott már asztalos, másrészt Kolozsvár 1453-ban összeállított adójegyzékében három asztalost sorolnak fel, sőt a kolozsmonostori apátság adózói közt 1457-ben szintén akad két asztalos. Az egyiküket „Gregorius Asthalgyartho”-nak mondja az összeírás. Az asztalgyártó elnevezés ekkoriban az új iparággal terjedhetett országosan, amint azt például a leleszi (volt Zemplén m.) konvent levéltárának 1464. évi és a veszprémi káptalanbelinek pedig egy 1478-ban kelt oklevele érzékeltetheti. De a későbbiekben egyeduralkodóvá váló asztalos elnevezés szintén használatos volt; erre is találni már 1454-ből a leleszi konvent levéltárából példát (Szamota–Zolnai 1902–1906: 37–38; Szűcs J. 1955: 63, 118–119; Vadászi 1987a: 59–60, 1987b: 284–285).
A 15. századból ismertek arra vonatkozóan is a legkorábbi említések, hogy megkezdődött az asztalosság beilleszkedése a céhrendszer kereteibe. Kassán 1459-ben már létezett a képírók, kerékgyártók, esztergályosok és asztalosok egyesült céhe, Pesten pedig 1482-ben az a céh, amelyben az asztalosok ácsokkal és kőfaragókkal társultak (lásd pl. Szűcs J. 1955: 118–119; Radocsay 1967: 58).
502Azt, hogy mindennek nyomán a városokban az asztalosság kínálta termékek immár természetes tartozékaivá váltak a lakásoknak, szemléletesen bizonyítják a 15. századi szárnyasoltárok ábrázolásai; ezek ugyanis, amennyiben polgári környezetben jelenítik meg a szent eseményt, túlnyomórészt asztalosbútorokkal berendezett lakóhelyiségeket mutatnak (lásd pl. K. Csilléry 1982a: 160. kép; Vadászi 1987a: 21., 23. tábla). A magyarországi asztalosok mesterségbeli tudásáról viszont az eredetiben fennmaradt tárgyi emlékek, az egyházi és világi rendeltetésű, polgári vagy nemesi házban állt bútorok tanúskodnak (lásd pl. Szabolcsi 1954: 6–7. kép, 15–17; Kovalovszki 1980: II–IV. és 5–14., 17., 20., 24–29., 54–56. kép, 6–13, 20; Windisch-Graetz 1982: 259., 315–317. kép, 129–130, 138).
