AZ EDÉNYEK FORMÁLÁSA. A FAZEKASKORONG
AZ EDÉNYEK FORMÁLÁSA. A FAZEKASKORONG
A fazekasok legfontosabb termelőeszköze, a fazekaskorong, a legrégibb munkaeszközök egyike. Rieth a fazekaskorongról szóló könyvében (1960) 5000 éves múltat tételez fel, és az első tényleges korong emlékét i. e. 3500-ból ismerteti Ur városából. Mezopotámiai felfedezése után a korong ismerete Egyiptomban i. e. 2800-tól követhető nyomon: Északnyugat-Indiában i. e. 2500-tól, Kínában a 2. évezredtől. Rieth ebből monocentrikus elterjedésre következtet (Kresz 1972b).
Ismeretes, hogy az alacsony kézikorongból fejlődött a lábbal hajtható korong. A tökéletesedés folyamata azonban nemcsak az, hogy a korong felemelkedett a földről, hogy a fazekas immár lábbal hajthatta, és keze szabadon maradt az edény formálásához, hanem a szerkezet alapvető megváltozása. Ugyanis a mai, lábbal hajtott korong tengelyének forgópontja, a persely lent van, az alsó lendítőkorong összetartó tengelye a fazekas lábmozdulata nyomán együtt forog a felső korongtányérral. Ezt a típusú korongot, melyet németül Spindelscheibének neveznek, magyarul szakszóval orsós korongnak, forgó tengelyű korongnak nevezhetjük. Ezzel szemben a kezdetleges kézikorongok többsége rögzített tengelyen forog, a forgópont nem alul van, hanem fent, a felső korongtömb alján. Németül ezt a típust Blockscheibének nevezik. Ez az álló tengelyű korong idővel emelkedhet, átalakulhat lábbal hajtott koronggá, de mivel a forgáspont, a persely felül van (a korong függesztett), ezért a korongtányért függőleges oszlopok kötik össze az alsó résszel. Az oszlopok keresztalakban vannak elhelyezve, ezért az újabb német szakirodalom Kreuzscheibének nevezi ezt a típust. A blokk-korong és a keresztkorong között sok az átmenet, ez a típus a középkori Európa jellegzetes munkaeszköze, amelynek ábrázolása gyakran látható a magyar fazekasok céhemblémájaként.
Magyarországon a 19. században és a 20. század első felében csak az orsós korongtípust használták, régebbi korongfajtáknak csak az emléke élt. A magyar régészeti kutatás kézikorong használatát tételezi fel a középkori edények esetében. Holl Imre a középkori magyar fazekasság munkamódszeréről írt tanulmányában (1956) ismerteti a korong fejlődéstörténetét és megállapítja, hogy az álló tengelyű lábkorong szerinte már a 15. századtól kezdve terjedhetett el, de csak a városokban, míg falusi gerencsérek a 16. század elejéig továbbra is kézikoronggal dolgozhattak. Holl megállapítása szerint a ma is használt mozgó, kéttányéros korong – tehát az orsós korong – külső hatás eredménye.
56365. térkép. A korongtípusok elterjedése
564114. ábra. A korong fejlődése: a) álló tengelyű kézikorong; b) álló tengelyű kézikorong (nehéz blokk-korong); c) forgó tengelyű kézikorong; d) álló tengelyű lábkorong (könnyű blokk-korong, illetve oszlopos korong); e) forgó tengelyű lábkorong (orsós korong)
565115. ábra. Példák a korong fejlődésére: a) álló tengelyű kézikorong. Ur, i. e. 3500; b) álló tengelyű kézikorong (blokk-korong). Délnémet, 1470; c) forgó tengelyű kézikorong. Kréta. Rekonstrukció; d) álló tengelyű lábkorong (blokk-korong, oszlopos). Lengyel, 16. század; e) forgó tengelyű lábkorong (orsós korong). Pusztina, Moldva, 20. század
56666. térkép. Korongtípusok Jugoszláviában
Az álló tengelyű blokk-, illetve keresztkorong a fazekasok szimbóluma lett. Nagybákay Péter a fazekas céhpecsétekről szóló dolgozatában (1978) számos példát mutat fel; az 1661-es pápai fazekascéh pecsétjétől a kalocsai fazekasok 1816-os pecsétjéig; a legtöbb példa a 18. századból való. Álló tengelyű korong mellett agyagrög és fakés van a nagyváradi fazekasok 1823-as céhládáján, amely egy korábbi, 1658-as láda nyomán készült.
Ebből nem következik, hogy a jelzett időpontokban mindenütt még az álló tengelyű korongot használták volna. Az újabb céhpecséteken és céhedényeken maga a szimbólum is modernizálódott, és a mai orsós korong lett a jelkép. Erre korai példa a sárospataki fazekasok 1768-as pecsétje. A nagykanizsai fazekascéh 1863-as edényén is forgó tengelyű orsós korong látható.
A magyarországi korongfejlődés megértéséhez sok segítséget nyújt a jugoszláviai kutatás. Jugoszláviában a fazekaskorongok valamennyi fontosabb típusa egymás mellett fennmaradt, sőt a korong nélküli fazekasság is. A jugoszláv kerámiakutatás kiváló művelői közül Gavazziról kell megemlékezni, és P. Tomié (1969) kutatásának és gyűjtőmunkájának jelentőségét kell hangsúlyozni. A belgrádi népművészeti múzeumban őrzött anyagból bebizonyítható, hogy melyik korongtípuson milyen edénytípus 567készíthető és fordítva: az edénytípusokból vissza lehet következtetni a korongtípusokra. Mivel a kézikorong felső tányérjáról nem dróttal vágják le az edényt, hanem lebillentik, ezért az edény alját meg kell szórni hamuval vagy homokkal, hogy könnyen levehető legyen. Az ilyen korongtányér közepén lehet egy faragott jel, amely bélyegként benyomódik az edény aljába (vö. középkori fenékbélyeges kerámia). A kézikorongon készült durva felületű kerámia nem lehet mázas. Következésképpen: a mázas technika fejlettebb korongtípussal jár együtt, álló tengelyű vagy forgó tengelyű lábkoronggal.
116. ábra. Ribnicai (Zágráb m.) álló tengelyű lábkorong
Kézikorongon a vastag falú, durva felületű, mázatlan kerámia fő formája a tűzálló fazék (grnč – amelyből a mesterség neve is eredt). A mázas kerámia fő edényformája Szerbiában a mázas korsó. A kézikorong elsősorban Bosznia és Hercegovina vidékén használatos.
A szlovéniai Ribnica völgyében máig használják az álló tengelyű lábkorongot (116. ábra), ilyent sikerült a budapesti Néprajzi Múzeum számára is szerezni, az utóbbin olyan edények is készültek, amelyeket mázasan égettek ki.
Szerbiában a kezdetleges, korong nélküli eljárással párhuzamosan a legfejlettebb korongtípussal, az orsós koronggal is dolgoztak a mázas kerámiában. Jugoszláviába az orsós korong kétfelől ékelődik be, egyrészt délkeletről Bizánc irányából érkezett, másrészt Itália felől, Szlovénián keresztül. A balkáni útvonalon a mázas kerámia fő központja Pirot (szőnyegszövéséről is híres ipari és kereskedelmi központ), ahol emberemlékezet óta ez a fejlett fazekastechnika él, és ahonnan a fazekasok korongjaikkal együtt vándoriparosként rajzottak szét más vidékek felé.
Az orsós lábkorong Magyarországra is feltételezhetően több irányból terjedhetett el. Különösen egy fajtája válik el élesen a többitől, a Veleméri-völgyben használatos korong, amelyet a fazekas bal lábbal, oldalról hajt (117. ábra). Másutt Magyarországon középütt ül a fazekas a korongja előtt; az oldalt hajtás mediterrán sajátosság. A veleméri-völgyi korong azonos az olasz fajanszkészítők korongtípusával, amelyet egy 1530 körüli tál és egy 1550 körüli olasz műhelyábrázolás mutat be. Kétségtelen, hogy 568az oldalról hajtott orsós korongtípus Itália felől terjedt, de Vas megyébe igen késői időpontban érkezhetett.
Úgy látszik, a magyarországi habánok nem oldalról hajtott, mediterrán orsós korongot használtak, hanem álló tengelyű, ún. keresztkorongot. Idővel a fehéredényesek rátértek a fejlettebb orsós korongra. Egy 1845 körüli, Bolerázon Odler Martin által készített korsón már az orsós korong látható.
Magyarországon az orsós korongok többsége középről hajtott típus, mely terjedhetett dél felől, Pirot-Bizánc irányából. Az erdélyi és az alföldi magyar fazekasok az orsós korongnak olyan kezdetleges megoldásáról tudnak, amit Rieth meg sem említ, nevezetesen, hogy „régen” az orsó forgáspontja, a persely lóállkapocs volt, illetve lófogat tettek a perselybe. Utóbbi adatot a romániai magyar nyelvészeti vizsgálatok hozták felszínre, amikor számos erdélyi és moldvai magyar fazekasközpont szókincsét dolgozták fel. (E kutatók olyan részletkérdéssel is foglalkoztak, mint az orsós korong egyik alkatrésze, a rákláb.) Vöő István (1965) 27 helység adatainak feldolgozása után a következő helységekből említi, hogy lófogat tettek a perselybe: Gorzafalva és Pusztina (Moldva), Nagyajta, Csíkdánfalva, Alsójára és Désháza. Az Alföldről a karcagi Kántor Sándor szájhagyomány alapján beszélt a lóállkapocs-perselyről.
117. ábra. Oldalról hajtott forgó tengelyű orsós korong, Veleméri-völgy 1 = talp; 2 = heveder; 3–5 = elsőlábak; 6–8 = hátulsó lábak; 9 = ülőpad; 10 = fatengely; 11 = korongfej; 12 = alsókarika; 13 = gyúrópad vagy gyúróasztal; 14 = lábító; 15 = a tepsekarika rátevése a korongra; 16 = a korongtengely agyát szabályozó sróf
Az orsós korong elterjedése kérdésében sokatmondó a tárgy oroszországi elnevezése. Ukrajnában az orsós korongot Wallaschisch korongnak nevezik, írja Rieth, mert Románia felől honosodott meg – tehát végső soron Bizánc irányából. A nagyoroszok viszont a 19. században átvett orsós korongot „német” korongnak mondják, írja Rieth, aminthogy Magyarországra is nyugat felől terjedt, Ausztria-Morvaország irányából. Míg korábban az orsós korong európai elterjedését a fajansz átvételének tulajdonították és Itáliából származtatták, Horst Löbert (1984) újabb kutatása kimutatta, 569hogy a német kőcserépkészítőknél már a középkorban használatos volt, amikor a német fazekasok még blokk-korongon dolgoztak.
Az orsós korongtípus magyarországi meghonosodása tehát igen sokrétű probléma. Az orsós korong primitív válfaja (lófog-persellyel), az orsós korong sugárzása a Bizánc–Pirot útvonalon, illetőleg Havasalföld felől Ukrajna felé, továbbá széles körű elterjedése Afrikától egészen Nyugat-Indiáig amellett szól, hogy ez a munkaeszköz korán kifejlődhetett a blokk-korongtól függetlenül, és hogy a Kárpát-medencébe is korán elkerülhetett dél felől, talán a mázas kerámia velejárójaként. E déli kapu mellett a nyugat-európai megismerése után Ausztria-Morvaország irányából is elterjedt. Végül a harmadik kapu: Szlovénia-Itália felé mutat, ahonnan az oldalt hajtott orsós korongtípus jött hazánk nyugati vidékére.
Összefoglalva: a korong nélküli női fazekasságra alig van magyarországi adat, de a Balkánon még a 20. században kimutatható kerek tepsi esetében, melyet sütőharanggal együtt használtak.
A kézikorong a népvándorlás kor és a középkor munkaeszköze. A kézikorongon készült edények mázatlanok, jellegzetes ismertetőjelük a fenékbélyeg. A Balkánon a mázatlan, rücskös felületű fenékbélyeges főzőfazekak kézikorongon készültek a közelmúltig, szláv nevük grnč. A magyar gerencsér szó a kézikorongon készült fazékformára utal, s eredetileg talán kezdetlegesebb technikával készült munkára vonatkozott, mint a fazekasmesterek edényei. A 19. századra Magyarországon alig maradt hírmondója a kézikorongnak, csak Magyarhertelend női fazekasságára utaló adatot tudunk idézni (Dankó 1968).
A lábbal hajtható, de álló tengelyű korong Holl Imre feltételezése szerint a 15. századtól kezdve terjedt el, de csak városokban, egyidejűleg az ólommáz elterjedésével és a céhes szervezet meghonosodásával. Feltétlenül nyugati hatásra kell gondolnunk, fenntartva azt a feltételezést, hogy egyidejűleg – vagy korábban? – délkelet felől is érkezett mind az orsós korong, mind az ólommáz ismerete. A habánok is álló tengelyű korongot használtak, nem pedig az olasz fajanszkészítők oldalt hajtott korongját, ez arra mutat, hogy a habánoknál a fazekasmesterség korábban honosodott meg, mint a fajanszkészítés.
A szerkezeti megoldás változatai mellett a korongállvány is lehet kezdetlegesebb vagy fejlettebb. Lehet a korong földbe vert cölöpökre erősített (Hódmezővásárhely, Szeged, Csákvár, Tata). Az alsó korongtányér számára kimélyített gödör lehet a műhely földjében (Csákvár, Tata). De mozdítható állványra, rámába is építhető a korong. Ezt nevezik Korondon török korongpadnak. (Talán déli hatás Pirot felől, ahol koronggal együtt jártak vándorolni.) Az alföldi városokban a rámás korong csak a 20. század elején kezdett elterjedni. Hódmezővásárhelyen a törekvő Maksa Mihály tálasmester készítette az elsőt 1901-ben, és a korong állványára rávésette az évszámot és nevének kezdőbetűit.
A magyar fazekasságra a 19. században az orsós korong általános elterjedése jellemző. Ez a magyar fazekasság egyik sajátos tulajdonsága, szemben a Balkán fazekasságával, ahol egymás mellett élnek a 20. századig azok a korongtípusok, amelyek Magyarországon történeti sorrendben követték egymást.
