ÉGETÉS. FAZEKASKEMENCÉK
ÉGETÉS. FAZEKASKEMENCÉK
A fazekaskemencéket a technológiai irodalom elsősorban aszerint osztályozza, hogy a hő milyen irányban halad bennük: függőlegesen felfelé (vertikális kemence), avagy vízszintes irányban (horizontális kemence). A függőleges kemence alaprajza 570szerint kerek, katlan, kerek kemence, körkemence, míg a horizontális égetőkemence alaprajza téglalap alakú, fekvőkemence, ún. hosszú kemence.
118. ábra. Függőleges kemence tüzelőtér nélkül. Magyarszombatfa, Veleméri-völgy
Aszerint is különbözik a kemence, hogy belső tere két részre osztódik-e, ún. tűztérre és rakodótérre, a kettő között rács lévén, vagy pedig belseje egyetlen tér, és a rácsot, tűzjáratot alkalomszerűen rögtönzik égetendő edényekből. Mind a kerek kemence, mind a hosszú kemence esetében tudunk példát kezdetleges, rács nélküli égetőkről.
119. ábra. Függőleges kemence rakodása felülről, Dánfalva (Csík m.): a) edényberakás; b) az edény lábazatának elhelyezése úgy, hogy a bedugott fák tüze jól járhassa; c) a berakás rendje
571120. ábra. Függőleges kemence tüzelő- és rakodótérrel, különálló tüzelő- és rakodószájjal: a) perzsa, i. e. 4. évezred; b) görög; c) görög, Korinthosz, i. e. 6. század
Magyarországon a leggyakoribb típus a függőleges huzatú, kerek alaprajzú katlankemence tüzelőtérrel, beleépített ráccsal, vízszintes karokkal, azt tartó lábakkal, illetve köldökkel (118–119. ábra). Az égetőkemencék klasszikus formájával egyezik, szerkezete már görög ábrákból ismert, általános volt a római korban (120. ábra). A Római Birodalom területén sok helyütt használatos maradt nemcsak Kelet-Európában 572és Nyugat-Európában, hanem Angliában is. A Kárpát-medencében ilyenfajta kemence nemcsak római kori ismeretes, hanem például gepidáknak tulajdonított ásatásokból is. A katlankemencének két nyílása lehet, az oldalt elhelyezett rakodószája a rakodótérbe nyílik és az edények behelyezésére szolgál, a tüzelőtér szája pedig egy pinceszerű helyiségbe torkollik. Ilyen a csákvári kemence. A mai csákvári kemence ismeretében ez a pinceszerű helyiség azonos a féltetővel ellátott kóterrel, ahonnan a tüzelés történik, hogy esős időben is száraz maradjon a tüzelő (121. ábra). A katlankemence edényekkel való telirakása gyakran felülről történik, úgy, hogy a fazekas bemászik felülről a kemencébe, és maga köré rakja az edényt a felfelé egyre szűkülő boltozatos térben.
121. ábra. Függőleges kemence tüzelő- és rakodótérrel, különálló tüzelő- és rakodószájjal: csákvári (Fejér m.) „kóter” vázlata
A katlan berakásának központonként hagyományos módszere alakult ki. A rakodásnál a fő szempont a kemence terének kihasználása, hogy minél kevesebb fára, tüzelőre legyen szükség. Ezért a kisebb fazekakat, csuprokat a nagyobb fazék belsejében égették, megfiazták a fazekat. Ennek az az előnye is volt, hogy a nagyobb megvédte a kisebbet, így a kisebb lehetett mázas, a nagyobb megvédte az összeragadástól. Ezt a lehetőséget használták ki a csákvári fazekasok a csíkos fazekak égetésénél. A fazekak egymásba tevése, megfiazása egyúttal számítási egységgé vált. Így volt Erdélyben, Alsójárán a fazekas elnevezései jelezték, hogy mit mivel fiaztak meg. Legnagyobb fazék volt az aprófőző. A kétliteres fazekat aprófőzőbe valónak nevezték. Az aprófőző után nagyságban a ficsupor következett, amelybe a négydecis csuport tették. Az aránka és az ejteles fazék kisebb méret, ezekbe nem fért semmi (Orosz 1930).
A kerek katlankemencébe az edények elhelyezése körbe, koszorúzva történhetett, amint Zilahról ismertette Márton Gyula (1948b), ilyenkor az egyik edény fenekét a másik szájába tették.
573122. ábra. Függőleges kemence tüzelő- és rakodótérrel: nádudvari (Hajdú m.) korsóskemence, fekete edény égetésére: a) hosszmetszet; b) keresztmetszet; c) alaprajz
574123. ábra. Függőleges kemence tüzelő- és rakodótérrel, tálasedény égetésére, Hódmezővásárhely (Csongrád m.): a) a katlan keresztmetszete; b) tűzjárat az eltapasztott katlan fenekén, felülről nézve; c) a lábak és karpálcák alaprajza; d) a berakott kemence keresztmetszete; e) az alsó sor felülnézete metszetben
Kerek katlanban égetik a fekete mázatlan kerámiát, ilyenkor a kemence fala rendkívül vastag, hogy könnyen el lehessen zárni minden nyílást. Ezért a fekete árut égető korsósok kemencéje félig földbe süllyesztett. A füstösnek mondott edény színét attól nyeri, hogy az égetés folyamán megvonják a tűztől az oxigént, így kémiai folyamat, redukció keletkezik. Duma György (1963) feldolgozásai alapján legalaposabban a nádudvari (122. ábra) és a mohácsi korsósok égetőkemencéit ismerjük. Mindkét esetben a tűzteret elválasztó karok sugaras irányúak, ezekre fektették a korsókat. Eredetileg a mezőtúri korsósok katlanjai is fekete edény égetésére szolgáltak. Mezőtúron is sugaras irányúak a karok. Amióta Mezőtúron nem készül annyi 575korsó, köcsögöt tesznek a karra, mindenképpen fennálló edényt. A fennálló edényre kerülnek a tálak a fal mellé, karikára. Két dologra kell törekednünk – magyarázta egy mezőtúri korsós –, egyrészt, hogy gazdaságosan kihasználjuk a helyet, tehát minél sűrűbben rakni az edényt, márészt mégis teret hagyni, hogy a gőz eltávozhasson (Kresz 1960a).
124. ábra. Vízszintes kemence, tüzelőtere alkalmanként edényekből rakott, Ják (Vas m.): a) hosszmetszet; b) keresztmetszet; c) alaprajz
Hódmezővásárhelyen a mesterség annyira a tálasedény készítésére szakosodott, hogy a kemence rácsát is ennek megfelelően alakították ki (123. ábra): itt párhuzamos karokból áll a rács, mivel sorokban tették a tálat a karokra, fennálló edény nélkül. Az élibe állítás, csübe égetés kifejezés azt jelenti, hogy a tálakat élére állítva rakták sűrű sorokba, nagyság szerint, alul a nagytálakat, felül a tányérokat. Ennek a módszernek több hátránya volt: a tál közt sok lett a kajsza, az edény könnyen összeragadt. Annyira sűrű edény volt, hogy 24 óra hosszat is eltüzelték. Az 1920-as évek elején a borítva égetés terjedt el. A módszer lényege, hogy a tálakat lefelé borítva helyezték 576egymásra, és három kicsi cserépdarabot tettek minden tál közé, hogy össze ne ragadjanak. Kiss Lajos részletesen leírja a borítva égetésnek azt a módját, amely kihasználta azt, hogy az egymást követő tálméretek sorozatosan egymásba illettek, és így minden lefelé borított nagy tál alá betehették a kisebbeket, amelyeket együttesen févaljnak neveztek.
Több nyugat-dunántúli központban emberemlékezet óta téglalap alaprajzú, hosszú kemencét használtak, és ennek is van igen kezdetleges formája. A jáki gelencsérek fekvő kemencéjét (124. ábra) Fábián Gyula írta le 1934-ben, ismertetve az égetés fortélyait. A tüzelőtér mögött van a rakodótér, a kettőt téglából épített bárány választja el. A tűz a bárányok között hatol be a rakodótérbe. A tüzelőtér alatt nincs rostély. A láng a bárányok között a puszta földön kúszik le az edények közé. A tűzaknákat az edényekből képezik – többnyire virágcserepekből, két sor virágcserepet raknak a bárányok magasságában, az így keletkezett tűzaknát nagy lábasokkal beboltozzák, és ily módon három tűzcsatorna keletkezik. A hosszú kemence egyik előnye, hogy a berakodás sokkal könnyebb: a kemence keskeny oldala nyitott, és a fazekas szépen behajolva, kényelmesen helyezheti el az edényeket. Ezáltal a berakodás rendje kötetlenebb, esetlegesebb, mert a fazekasnak nem kell annyit töprengenie a tér célszerű kihasználásán, mint a katlankemence esetében.
A hosszú kemence boltozatát egymásba rakott edényekkel, fületlen fazékfélékkel is meg lehetett építeni. Ilyen kemence volt a Sopron melletti Csáván (Duma 1966), amelyet Reinhard Bünker már 1903-ban publikált. A boltozati edényekkel épített magyar fazekaskemencéket újabban Duma György ismertette, és nemcsak felmérte a kemencéket, hanem a boltozati edényeket is összegyűjtötte. Tanulmányából kitűnik, hogy a boltozati edényekkel ellátott fazekaskemence elsősorban a Dunántúl nyugati részén fordul elő: Csáva, Sopron, Sümeg, Zalaegerszeg, Nova (125. ábra), Nagybakónak helységekben, ezenkívül Gyöngyösön – az utóbbi helyen a kemence terméskőből épült. A horvátországi Jerovecen is boltozati edényekből készült a fazekaskemence boltozata.
577125. ábra. Vízszintes kemence tüzelőtérrel (boltozatos edényekből épített), Nova (Zala m.): a) keresztmetszet; b) hosszmetszet; c) alaprajz
A hosszú kemencét több helyen tájszóval német kemencének nevezik: így Tapolcán, Csákváron. Csákváron általában kerek katlanban égettek, de a kályhások hosszú kemencét használtak. Valószínűleg máshol is így lehetett; inkább a kályhások építhettek hosszú kemencét, e kemencetípus elterjedése talán a kályhásmunkával függ össze. A hosszú kemence gyakori a Rajna mentén, a szakirodalom a Kasselben talált római kori kemencék után kasseli kemencének szokta nevezni.
Hosszú kemencében égettek a habán fajanszkészítők és itáliai elődeik. Az olasz Piccolpasso 17. századi híres kézikönyve a fazekasmesterségről pontosan leírja és több rajzzal illusztrálja az ilyen égetőkemence építésmódját. A hosszú kemence mindenképpen nyugati hatás Magyarországon, akár kályhástechnikával, akár fajansztechnikával terjedt.
A kemence több helyütt a községen kívül épült (a tűzveszély miatt is) és közösségi tulajdon volt, vagy több család tulajdona. Tapolcán többen használtak egy kemencét, a rokonoké közös volt, a többit kiadták bérbe. A tapolcai kemencék fotója Malonyay Dezsőnél található (1907–1922: IV. 335).
A hosszú kemence és a kerek kemence váltakozása más kelet-európai országban is megfigyelhető, így Lengyelországban Reinfuss (1960) állapította meg, hogy a vertikális huzatú kerek kemencével szemben a horizontális hosszú kemence viszonylag újabb eredetű. Fehéroroszországban és Ukrajnában is előfordul a horizontális kemence, valamint Észak-Moldvában is, de mint Szabadfalvi József (1961) a román F. B. Florescu könyvének ismertetésében írja, Moldvában észak felől érkező újabb hatás lehet.
578Kétségtelen, hogy mind a kerek alaprajzú, mind a hosszú alaprajzú kemence antik eredetű, de ennek helyi kontinuitása minden esetben nagyon problematikus. Mivel hosszú kemencébe kényelmesebb rakodni, és mivel az újabb returkemence is hosszúkás alaprajzú, a fejlődés tendenciája az, hogy a kerek kemencéket a hosszú típusok szorítják ki – míg végül, napjainkban villanykemencékre tér át a fazekas, illetve keramikus utódja.
A fazekaskemencék történetével, előzményeivel újabban a régészet foglalkozik (Gömöri 1981). A kemencék használatát, a rakodás menetét, az égetés technológiáját azonban csak néprajzi megfigyeléssel lehet dokumentálni.
Az égetés menete, az égetések száma összefügg a fazekasság technikájával. Csak egyszer égetik a mázatlan edényeket; a fekete edény égetésekor – mint említettük – bezárják az égetőkatlan összes nyílását: „füstbe fojtják az edényt”. A mázatlan vörös edény: egyszer égett edény. A mázas edényt kétszer égetik: az első égetést zsengelésnek mondják, a második a mázzára égetés. Ezért a mázatlan edényt zsengélt edénynek mondják. Égethetik egyszer a mázas edényt is, de ez a minőség rovására megy.
Az első égetés, fonnyasztás előtt történik a színezés, az angobbal való leöntés. A mázzal való díszítés, a mázzal való leöntés az első égetés után, a mázzára égetés előtt történik. Lehet az edényt harmadszorra is berakni a kemencébe, például ha valami javítanivaló van rajta. Mivel már az első égetés megszünteti az edény plasztikusságát, a formát is befolyásoló díszítést az első égetés előtt kell elvégezni, leginkább bőrkemény állapotban. Az alábbiakban tárgyalandó színezési eljárások részben az első égetés előtt, részben a két égetés között történnek. A mázatlan edény tehát az első égetés után lesz teljesen kész, a mázas edény csak a második égetés után – az előző állapotához képest megváltozott, csillogó színekben ragyog.
