AZ AGYAG MINŐSÉGE, BÁNYÁSZATA ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE
560AZ AGYAG MINŐSÉGE, BÁNYÁSZATA ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE
Az agyagot elsősorban az a tulajdonság jellemzi, hogy vízzel gyúrható, képlékeny (plasztikus); képlékenységét a száradással átmenetileg, az égetéssel véglegesen elveszíti. Az agyag kőzetek elmállásából keletkezik. A kőzet szemcséit a víz továbbszállítja, miközben a víz hatására egyes kőzetekből új ásványok is keletkeznek. A folyóvízben az agyag szerves eredetű idegen anyagokkal keveredik, és a vízben oldott anyagokból sók is kiválnak. Az agyag így tartalmazza az eredeti kőzetek ép szemcséit, mállási maradékokat, újonnan képződött agyagásványokat, szerves származású szennyezéseket és kémiai üledékeket.
Az agyag minősége tehát összetétele szerint rendkívül különböző, nemcsak minden agyagbányáé más és más, hanem egy bánya különböző rétegei is más tulajdonságúak. A képlékeny, finom szemcsés agyagot kövérnek, zsírosnak szokták mondani, a kevésbé képlékenyt soványnak. Az agyag annál soványabb, minél több nem-képlékeny anyagot, például homokot tartalmaz. A kövér agyag viszonylag kevésbé tűzálló, és ezért szükség szerint soványabb agyaggal vagy homokkal keverik.
Ha helyben többféle agyag lelhető, akkor a mesterség különböző ágai az agyag minősége szerint váltak el. A szekszárdi fazekascéh jegyzőkönyvének 1794. évi március 17-éről való bejegyzése tanúsítja: „Kántor Gyülésben végeztetett az egész Czéhtől közönséges megegyezésből, hogy senki Tál földből semminemü tüzhöz való edényt sem kitsinyben sem nagyot tsinálni ne bátorkodjon két forint terhe alatt” (Kresz 1960a: 301). Ha „tálföld”-ből készülne a „tűzhöz való edény”, akkor a nyílt lángon eldurranna; a céh rendelkezése tehát a cserépedény jó minőségét szolgálta.
Csákváron a mesterség több ágra oszlott: a szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki tűzálló földből, ún. fazékföldből dolgozott és sütő-főző edényeket készített. Ezzel szemben a tálasok, a tál, tányér, köcsög, bögre, kancsó mesterei más agyagból, ún. tálföldből dolgoztak, sárga földből, amely nem volt tűzálló, és nem is abból az agyagbányából származott, mint a fazékföld. A csákvári céhszabályoknak az volt az alapja, hogy „tálas nem dolgozhatott a fazékföldből”. Voltak Csákváron korsósok is, más szóval vörösedényesek, akik csak mázatlan „parasztedényt” készítettek, „vászonmunkát”, mázatlan vörös korsót, kantát, itatót (csirkeitatót), virágcserepet. Ezenkívül néhány kályhás is dolgozott Csákváron.
Sümegen is kétféle földet használtak, tálföldet és fazékföldet, de a munka nem folyt különálló műhelyekben. Mindkét agyagot a város határában bányászták, az előbbit Sarvaly pusztán, az utóbbit Dörögd pusztán. A kétféle agyagot különböző módon kezelték. Míg a tálföldet először megöntözték, hogy megázzon s azután sulykolták és faragták (szelték), a tűzálló földet először szárították. Szétterítették az udvaron és amikor megszáradt, a földeskamrában raktározták. Edénykészítés előtt a szükséges mennyiséget porrá törték, a maradék, bab nagyságú darabokat pedig hordóban áztatták s hozzákeverték az agyagporhoz. A fazékföldből munkált edények értéke, becse nagyobb volt, mint a tálföldből készülteké, állapítja meg a sümegi fazekasság leírója.
Mélyen a föld alatt, vízszintes vájatokban bányászták a kitűnő minőségű gömöri agyagot, amelyet elsősorban kohók béléstégláinak használtak fel. Egy fazekaszsaluzsányi téglamester szerint egészen 1945-ig a hagyományos módon folyt a bányászat, és az agyagba vájt folyosókat, illetve aknákat nem dúcolták alá semmivel. Feltételezhető, hogy a hagyományos bányászat e módja a középkorig nyúlik vissza, mert a gömöri fazekasság termékeit a 13. századig tudjuk visszakövetni.
561113. ábra. A tűzálló agyag vájása, Bottinyest (Krassó-Szörény m.)
Ugyancsak föld alatti vájatokban ásták a tűzálló agyagot Vas megyében, ahogyan azt Kós Károly A züricvölgyi gerencsérség c. munkájában (1944) megírta és le is rajzolta. Ezt a nehézkes és nem veszélytelen bányászati módot újabban a nyíltszíni feltárás váltotta fel, ezért 1970-ben a Magyar fazekasok c. filmben csak felemás módon lehetett rekonstruálni a munkafolyamatot.
Egyszerűbb a helyzet ott, ahol közelebb van a föld felszínéhez az agyag, és csak ki kell ásni. Érdekes és különböző lehet az agyagbányához való jog, ezt a közösség vagy a céh szabályozhatja. Karcagon, Kántor Sándor elbeszélése szerint, az agyagbánya a város tulajdona volt, és a város tulajdonában voltak a kocsmák is. Az agyagbánya használatának fejében a fazekasoknak a városi kocsmák számára kellett olyan cserépkupákat égetni, amelyekből a kocsmában télen a forralt bort ihatták.
A különböző módon bányászott, különböző minőségű agyag előkészítése nem történt egyformán, amint ezt Sümeg példája mutatta. Kiss Lajos részletes leírását véve alapul a hódmezőváráshelyi munkáról, úgy tűnik, hogy az agyagszűrés és az agyagtaposás 562nem minden vidéken volt meg, főleg ott nem, ahol tűzálló földből dolgoztak. Kiss Lajos írja, hogy Hódmezővásárhelyen is újabb keletű az agyagszűrés, csak 1890 óta terjedt el. Az agyag-előkészítés más munkamozzanatai azonban mindenütt megvoltak az országban, így az agyag szelése szelővel, hogy a szennyeződéstől megtisztítsák, a gyúrás és utána a rögök formálása. A kerek agyagrög a mesterség egyik jelképe lett, rákerült emblémaként céhládára, céhedényre. A gyúrópad nagyon különböző lehet: esetleg földbe vert cölöpökre helyezett vastag palló (pl. Csákvár); vagy lehet jól megszerkesztett, mozdítható erős gyúrópad (Hódmezővásárhely). Gyúrópad lehet az a földbe vert pad, amelyre korongoláskor a fazekas ráül, de akkor gyúrás után olyan tiszta kellett legyen, hogy egy borsószemnyi agyagot se lehessen összeszedni rajta (Szeged).
Az agyagbányászatról és az agyag-előkészítésről viszonylag kevés a fényképes dokumentum, a pontos leírás, a technológia szempontjait is figyelembe vevő elemzés.
