HALÁSZATI ÜZEMFORMÁK ÉS HALÁSZTÍPUSOK A KAPITALIZMUS KORÁBAN
HALÁSZATI ÜZEMFORMÁK ÉS HALÁSZTÍPUSOK A KAPITALIZMUS KORÁBAN
A halászati társulatok által bérbe adott halászóvizek hasznosításának egymást kiegészítő kétféle – „nagyhalászati” és „kishalászati” – módja a 20. században is jellemző maradt. Maga a bérlő – akár halász volt eredetileg, mint a céhes múltú dunaiak, illetve a szegediek, akár tőkéjét kockáztató vállalkozó – a vizek kerítőhálóval, folyami húzóhálóval jól halászható részeit megtartotta saját kezelésben, és halászcsapatot vagy csapatokat foglalkoztatott. A kisszerszámos halászoknak pedig – jogaikat és kötelességeiket tételesen megfogalmazva – engedélyt adott, hogy egy-egy kisebb szakaszon egyénileg halásszanak. A halászati társulatok belefoglalták ugyan alapszabályukba, üzemtervükbe és bérleti szerződéseikbe, hogy a bérlő nem adhatja albérletbe bérleményének egyes 139részeit, ám azzal a megjegyzéssel, hogy az „úgy-nevezett kishalászoknak adandó jog albérletnek nem tekintetik” (Szilágyi M. 1992a: 170).
Bár átmentődött a bérlőhalászatba a nagyszerszámok és a kisszerszámok párhuzamossága, az egymást jól kiegészítő eszközök tényleges használatának feltételei alapvetően megváltoztak. A nagyhálók használatára a bérlőnek volt kizárólagos joga, s ha úgy ítélte gazdaságosnak, a nagyhálók mellett korlátlan számú s bármilyen kisszerszámmal, bérleményének bármely részén szintén halásztathatott. A kishalászok viszont, akik között voltak főfoglalkozásúak is, mellékfoglalkozásúak is, csak azokon a szakaszokon és csak olyan szerszámokkal foghatták a halat, amelyre engedélyt kaptak a bérlőtől. Bár nem voltak a bérlő fizetett alkalmazottai, végletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, s egzisztenciális értelemben lekötelezettjei lettek. Ha ugyanis a kishalász nem vállalta a bérlő-vállalkozó diktálta feltételeket, nem kapott engedélyt, s ezzel gyakorlatilag elveszítette a halászat legális lehetőségét. Hiszen – leggyakrabban – a környék összes halászóvizére vonatkozott a társulattal kötött bérleti szerződés, kivéve az elgazosodott, eliszaposodott, tehát értéktelen zárt vizeket. A kishalászok egyébként – a néprajzi gyűjtők rögzítette emlékezéseik szerint – nem az engedélyért fizetendő díj magas voltát és állandó emelését, hanem azt tekintették „kizsákmányolásuk” bizonyítékának, hogy kötelesek voltak átadni a teljes zsákmányukat – a szabad piaci árnál lényegesen olcsóbban – a piacon monopol helyzetű bérlőnek. Az Alsó-Tisza vidékén a 20. század első évtizedeiben különösen jellemző volt, hogy az agrárproletár öntudatú – gazdasági, társadalmi értelemben valóban ehhez az agrárszocialista radikalizmus vonzásába került réteghez sorolható – kishalászok a „népnyúzó tőkés” első számú helyi képviselőjének a halászati bérlőt tekintették – pedig inkább csak „középvállalkozó” volt (vö. Szilágyi M. 1986b). A dunai nagybérlők „feles halászként” felfogadott kishalászai szintén azt panaszolták, hogy a bérlők „a beadott halat kevesebbre mérték, a halász nem is közelíthetett a mázsához ... nemegyszer tanúi voltak olyan esetnek, hogy ugyanazt a kosár halat, amit nekik 40 kilóban mért, a kereskedő már 60 kilónak vette át” (Solymos E. 1965: 48).
A halászóvízhez jutás feltételeinek szigorodása vagy a halász foglalkozás elhagyására, vagy távoli vizekhez áttelepülésre kényszerítette a bérlők diktátumát öntudatosan elutasító virtigli halászokat. Ennek az 1860-as évek óta tartó, a 20. században felerősödő „halászvándorlásnak” a részeként települtek át – időlegesen vagy véglegesen – az Alsó-Tisza menti halászok a Balatonra, a dunaiak, közöttük céhes múltú halász-vállalkozók és kishalászok egyaránt, a Tisza mellé, a szegediek, a mindszentiek, a csongrádiak a Felső-Tiszára és a Körösök mellé, a dunai és a tiszai származékok a Velencei-tó és a Fertő tó vidékére, ahol azután számottevő szerepet játszottak a halászújítások elterjesztésében (például Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892; Lukács K. 1951; Solymos E. 1960, 1996; Bárdosi J. 1994).
