A HALÁSZATI TÖRVÉNY ÉS FOGADTATÁSA
A HALÁSZATI TÖRVÉNY ÉS FOGADTATÁSA
Amikor az ármentesítés már erősen éreztette hatását, a halállomány csökkenésének okait és a további csökkenés meggátlásának módozatait kezdte keresni az államhatalom (a halászati törvény előkészítéséről és fogadtatásáról: Szilágyi M. 1341988a). 1865-ben – a Helytartótanács felkérésére – a Magyar Királyi Természettudományi Társulat készített szakvéleményt. Az 1867-es kiegyezés után pedig a Magyar Tudományos Akadémia pályadíj kitűzésével ösztönözte a tapasztalatgyűjtő és elméleti munkálkodást, melynek az volt a távlati célja, hogy a külföldi tapasztalatokat is figyelembe vevő, az alapvetően megváltozott ökológiai viszonyokhoz igazodó „halászati törvényt” tudományosan megalapozza. A szakvélemény összeállítói, utóbb a pályamunkák szerzői – Krisch János (1868), Kenessey Albert (1868), Kenessey Kálmán (1869) és Tasner Dénes (1868) – a halászat jövedelmezőségét kedvezőtlenül befolyásoló tényezők egy részét, mint a folyószabályozást vagy a halak vándorlását akadályozó vízi építményeket, a folyamat visszafordíthatatlanságára utalva sorolták fel. Szorgalmazták tehát a mesterséges haltenyésztés fellendítését. A természetes vizek halállományára gyakorolt legnagyobb „káros befolyásnak” mindazonáltal a halállomány védelmével nem törődő halászok gondatlanságát tekintették. Fájlalták, hogy a halak, s nemcsak az ivarérett példányok, hanem a növendékek is „minden időválasztás s mérték nélkül ... pusztíttatnak”. Ezekben a véleményekben fogalmazódott meg a kormányszervek számára a javaslat több nyugat-európai ország hasonló intézkedése nyomán, hogy április 15. és június 30 között minden halfajra vonatkozóan általános tilalmi időt célszerű megállapítani; hogy el kell tiltani a szigonyozást, az éjszakai, világítás melletti halfogást, a mérgező halászatot, a rekesztőhálókat s egyéb rekesztékeket; s hogy a hálószem legkisebb méretét két négyzethüvelykben kell meghatározni.
Mindezek az 1860-as években javasolt tiltások és korlátozások – kisebb-nagyobb módosításokkal – előbb az 1870-es évek elején, a földmívelés, ipar- és kereskedelmi minisztérium által szorgalmazott megyei szabályrendeletekbe, majd az 1888. évi XIX. törvénycikkbe, az ún. halászati törvénybe is rendre beépültek, évszázados távlatra megszabták tehát a halászkodás legális és illegális formájának elkülönülését.
A leghatározottabban az ívó halakat védő általános tilalmat igyekezett elfogadtatni a kormányzat, s ebben mutatkozott a halászok részéről a legnagyobb ellenállás. A megyei szabályrendeletek életbe léptetése után drámai hangon kifejtett ellenvéleményükben a halászok megfogalmazták halélettani megfigyeléseiket is, kétségbe vonván a tilalom célravezető voltát. A legfőbb érvük mégis az volt, hogy a több hónapig tétlenségre kárhoztatott halász koldusbotra jut, ami nem lehet a törvény célja, miközben az engedély nélküliek éppúgy halásznak ívás idején, mint korábban, nem lévén karhatalom, mely meggátolja tevékenységüket (vö. Szilágyi M. 1982b; Solymos E. 1984a: 397–399, 426–434).
A viták kereszttüzébe került megyei szabályrendeleteket, melyek a szomszédos törvényhatóságok egymástól eltérő rendelkezései miatt amúgy is nehezen lettek volna végrehajthatóak, 1879-ben a törvény megalkotásáig felfüggesztette a földművelési minisztérium. Az ezt követő, majd egy évtizedig eltartó, sajtópolémiákkal kísért előkészítésre nem csupán a tiltások és korlátozások társadalmi elfogadtatása miatt volt szükség. Kemény vitákban kellett összhangba hozniuk a törvényalkotóknak a közgazdasági célt (a halászati gazdálkodás fellendítését) és az ennek eléréséhez szükséges rendészeti eszközöket (az államhatalom által szankcionált korlátozásokat és tilalmakat) a halászati jogtulajdonosok feudális tulajdonfelfogásba belegyökeresedett, 135de már polgárias vonásokat is mutató magánjogi szemléletével (vö. Ruffy P. 1882).
Ezek a viták hozták felszínre, hogy a törvény előkészítői nem fordítottak figyelmet a tulajdonjogi kérdések előzetes rendezésére. Amikor az 1885. évi XIII. tc. – a vízügyi törvény – kimondta, hogy „a vizek partja és medre a parti birtokos tulajdona és a parti birtoknak elválaszthatatlan alkatrésze” (4. §), különösen élesen fogalmazódtak meg ezt az alapelvet a halászatra nézve károsnak minősítő vélemények. A földbirtokosok, azt hangoztatván, hogy parti birtok tartozékaként a halászati jog túlságosan elaprózódik, s nem szervezhetőek olyan halászati üzemek, melyekkel be lehetne tartatni a törvényt, szerették volna átmenteni a törvénybe a halászat regále – nemesi előjog – felfogását. Jogtörténeti szempontból ez egyszerűnek látszott: évszázadok óta a kisebb királyi haszonvételek közé sorolták a halászatot, abból kiindulva, hogy a víz minden haszna a parti birtokosé. A jobbágynak nem lehetett parti birtoka, tehát halászati joga sem, s mert az úrbéres viszony rendezése – az elkülönö-zés – nem vonatkozott a regálékra, a volt úrbéresek nem válthatták meg ezt a nemesi jogot, abban az esetben sem, ha a parti birtok volt jobbágy, illetve a község vagy a közbirtokosság tulajdonába került. A valóságban a valós és vélt jogosultságok kusza szövevénye jellemezte az 1848 utáni évtizedeket. „Egy képviselő” aláírású szerző például azt fejtegette, hogy ahol az úrbériség valóban fennállott, változatlanul a volt földesúré a jog, melyet viszont a parti birtokos is gyakorolhat; egyes községekben, városokban, ahol nem volt ténylegesen úrbéri viszony, vagy a község adja bérbe a vizeket, vagy bárki szabadon halászhat; a koronauradalmakban a kincstár rendelkezik a halászati joggal; a malmok mellett a malomtulajdonos tartja magát jogosultnak; és mindazokon a helyeken, ahol a jogtulajdonos nem halászik vagy halásztat, mert nem tartja eléggé jövedelmezőnek, a halászat „szabad préda” (vö. Szilágyi M. 1998b: 47).
A törvény végül is a parti földtulajdon tartozékaként határozta meg a halászati jogot (1. §), egyéves határidőt szabott viszont arra, hogy azok, akik a nem saját tulajdonú mederben az úrbéri elkülönözéskor megtartották halászati jogukat, azt elismertethessék (3. §). A halászati jogosultság igazolása érdekében lefolytatott tárgyalások – az eddig megismert iratokból erre következtettünk (Szilágyi M. 1998b: 48–53) – sok lappangó jogi vitát hoztak felszínre. Gyakran a parti birtokos is, a regálejog örököse is jogosultnak hitte magát, és az eljárás során kölcsönösen „jogbitorlónak” minősítették egymást. A földbirtokosok, mivel a törvény lehetőséget adott rá, általában benyújtották a jogigényüket, mégis eléggé jelentősnek látszik az egykori úrbéresek parti birtokkal összefüggő halászati joga, mely vagy az elkülönözéskor került ki a volt földesúr rendelkezési köréből, vagy az évtizedekig tartó „háborítatlan” hasznosítás, vagyis az „elbirtoklás” tette semmissé az egykori nemesi előjogot.
Az igazolt halászati jognak persze inkább csak elvi jelentősége volt az önálló halászati üzemek megszervezhetősége szempontjából, mert a törvény – a halállomány fokozott védelme érdekében – erősen korlátozta mind a jogtulajdonosnak, mind a jog tényleges használójának a rendelkezési jogát:
– a „károsnak”, „halpusztítónak” tekintett fogási módok teljes tilalmát, a szerszámok méretének korlátozását, valamint az ívás alatti halfogási tilalmat törvénybe iktatva közigazgatási feladattá tette a „halvédelmet”, vagyis – a rendelkezések be 136nem tartása esetére – azoknak is szankciókat ígért, akik vizet béreltek, tehát jogosultak voltak halászni;
– ugyancsak kötelezővé tette a járási szolgabírói hivatalok által illeték ellenében kiadott és nyilvántartott halászjegyet, ezzel egyrészt kinyilvánította, hogy a halászat gyakorlásához nem elegendő jogot bérelni, a halászatot az állam „engedélyezi” azok számára, akik vállalják a törvénybe foglalt feltételeket; másrészt a bérlő-vállalkozásokat is, a kétkezi munkás halászokat is közigazgatási ellenőrzés alá vonta;
– nem engedte az elaprózott halászati jog külön-külön hasznosítását, hanem kötelezővé tette a társulást: olyan kiterjedésű halászóvizek kialakítását, melyeken – a halállomány fokozott védelmét szolgáló rendszabályok betartásával együtt is – kapitalista bérleti vállalkozások lesznek szervezhetők.
A halászati törvény – bár a különböző érdekcsoportok mást és mást kifogásoltak – évtizedeken át a bírálatok kereszttüzében állott. 1901-ben egy „halászati kongresszust” is összehívtak, sürgetvén a törvény revízióját, mivel 13 év alatt „nem sikerült valami lényeges eredményt elérni a halállomány gyarapítása körül”. Visszatérően a halászok képviselte „ésszerűségre” és a fokozódó megélhetési gondokra hivatkoztak a tanácskozás halász és halászati vállalkozó részvevői, ám csak miniszteri rendeletben megfogalmazott apró korrekciókat sikerült elérniük (vö. Fischer F. 1928: 68–105). Csak 1925-ben került sor a törvény sokszor megígért újraalkotására. A megváltozott országhatárok – tehát új politikai és gazdasági viszonyok – ellenére nem alapjaiban új törvényt, hanem (a törvényhozás szakzsargonja szerint) „halászati novellát” alkottak (1925: XLIII. tc.), kifejezvén ezzel, hogy az első törvény alapelvei – a magánjogi és közjogi szempontok összeegyeztetése; a halvédelmet szolgáló korlátozások – kiállták az idő próbáját.
A második világháború után az ideiglenes nemzeti kormány 6.700/1945. ME sz., „a halászatra vonatkozó jogszabályok módosítása és kiegészítése tárgyában” alkotott rendelete volt hivatott hozzáigazítani a törvényt a társadalmi és politikai változásokhoz. A leglényegesebb változás a magánjogi viszonyokban következett be. A rendelet ugyanis abból indult ki, hogy „A természetes vizekben a halászati jog az államra száll át”. Az ívó halakat védő, s egyes szerszámokat „kártékony” voltuk miatt eltiltó rendszabályok azonban jórészt érvényben maradtak (Magyar Közlöny, 1945/108. sz.). Ahogy az évtizedekkel későbbi és az 1990-es évekig érvényben lévő törvényerejű rendelet s végrehajtási utasítása (30/1977. sz. tvr. és 44/1977. MÉM sz. rendelet) sem változtatott a halvédelem száz esztendő óta folyamatosan vitatott alapelvein (vö. Medveczky I.–Tahy B. 1979).
