A SZÖVETKEZETI HALÁSZAT
A SZÖVETKEZETI HALÁSZAT
A „szövetkezet” a halászoknak a vízjog megszerzése érdekében létrehozott érdekközösségét jelenti. Ahogy léteztek a 20. században földbérlő szövetkezetek, ugyanúgy – legalábbis elvileg – egy-egy város vagy vidék halászai is szövetkezhettek azért, hogy a Halászati Társulat vizeinek bérletét megszerzendő sikeres árverési ajánlatot tegyenek. Bár vannak adatok arra, hogy a két világháború között ideig-óráig léteztek a Szeged–Szolnok közötti Tisza-szakasz több pontján ilyen célból szerveződő szövetkezetek, nem volt számottevő hatásuk a vállalkozó-bérlők egymással való versengésére. Ahogy a Tanácsköztársaság alatt – a kommunisztikus eszméktől befolyásoltan – a szerb megszállás alatt lévő Baján szerveződött halászszövetkezet sem bizonyult hosszú életűnek (vö. Solymos E. 1965: 55–56).
A szövetkezetek létrehozásának jogi szükségessége csak a 6.700/1945. ME sz. rendelettel teremtődött meg. Ez a törvényt pótló rendelet nemcsak azt mondta ki, hogy „a kincstár a természetes vizekre vonatkozó halászati jogát haszonbérbe adás útján hasznosítja”, hanem azt is, hogy a bérbeadás „az illető területre vagy annak üzemszakaszaira alakult halászati szövetkezet részére történik”.
Ezért alakultak meg tehát – már 1945-ben – a bérlőszövetkezetek, melyeknek eleinte bárki tagja lehetett, aki halászni, a halászatból megélni szeretett volna. „Beözön-löttek” tehát – mint az egykorú halászpanaszokból kitetszik – a korábbi orvhalászok, mellékfoglalkozású halászok, s tagok lettek a bérlők, a kereskedők is. Ezeknek az egyik oldalról a „kenyérféltés”, másik oldalról a korszak osztályharcos retorikája motiválta panaszoknak nincs azonban túl nagy jelentőségük, hiszen az ilyen szövetkezési forma rövid életűnek bizonyult: 1951–1952-ben „kolhoz” típusú termelőszövetkezetté kellett átalakulniuk a bérlőszövetkezeteknek.
A kétféle szövetkezet között a munkaeszközök birtoklásában volt lényeges különbség. A bérlőszövetkezetek tagjai saját szerszámaikkal dolgoztak, és a bevételük 10–50%-át 146adták le a bérletre, adminisztrációs s egyéb költségekre, év végén pedig a fennmaradó összegből osztalékot fizettek. A termelőszövetkezetbe be kellett vinniük a tagoknak a szerszámaikat, amit három év alatt kifizettek. Ez a formális kötelezettség a napi gyakorlatban inkább azt jelentette, hogy a halászok csak az úgyis közösen használt nagyhálókat tekintették szövetkezeti tulajdonnak, a kisszerszámokat a szövetkezet által beszerzett anyagból mindenki maga készítette, javította, s ha elvileg nem is volt a tulajdona, sajátjaként kezelte. Néhány év múlva azután hivatalosan is elismerték magántulajdonúnak a kisszerszámokat. A tagok részesedésének kiszámításánál eleinte a halászok esetében is – a mezőgazdasági szövetkezetekhez hasonlóan – „munkaegységet” vezettek be, aminek szintén nem volt gyakorlati jelentősége, mert a tagok – a „kolhoz”-példa szolgai követése idején is, idő telvén még inkább – csak azt tartották számon, hogy a hal eladási árának (általában) a 60%-át kifizették számukra.
A munkaszervezet annyit változott, amennyit a szövetkezetek döntően a halászok közül kiválasztódott vezetői a vízrajzi adottságok és helyi együttműködési hagyományok ismeretében mégiscsak kénytelenek voltak elfogadni a központi direktívákból. Nem volt napi „munkaelosztás”, „eligazítás”, mint a téeszben: minden tag tudta, hogy melyik vízterületen halászhat. A maga vizén az idejével szabadon rendelkezett, s a legjobb belátása szerint alakította ki és hasznosította szerszámkészletét. A Dunán, különösen az alsó szakaszon, ahol a kerítőhálót kezelő bokor, parti – mint munkacsapat – korábban is meghatározó jelentőségű volt, ezeket (az egyébként nemcsak nagyhálókkal, egyénileg kisszerszámokkal is halászó) akcióközösségeket egyesítették adminisztratív értelemben brigádokká. Annyit módosítván a hagyományos szervezeti formán, hogy a kisszerszámokkal dolgozók is – inkább csak formálisan, nem közös munkára kényszerítve – partit alkottak, s hozzátartoztak valamelyik brigádhoz. Más vizeken a kisszerszámosok munkaidejük nagy részében, ahogy korábban is, egyénileg dolgoztak, és személyes döntésük alapján társultak, ha valamelyik szerszám eredményes használatához két-három embernek együtt kellett működnie. Amikor viszont a kerítőhálós halászatnak volt ideje (például hetenként egy nap, az őszi lehalászáskor pedig akár heteken át), a vezetői döntés értelmében alkalmi brigáddá kellett szerveződniük (a szövetkezeti halászatról lásd: Solymos E. 1952a, 1955a; Lakos Gy. 1954).
A szövetkezetek nem változtatták meg a halászat „zsákmányoló” és „kézműves” jellegét, bár voltak a haltenyésztés szolgálatába állított halastavaik, és kísérleteztek az elektromos lehalászással. Maguknak a halászoknak a technikai felszereltsége és szerszámkészlete, ezzel együtt életmódja viszont nagyot változott. Az 1960-as évek óta gyors ütemben terjedt a vízi közlekedésben a csónakmotor, a szárazföldi közlekedésben előbb a kerékpár, majd a motorkerékpár, aminek következtében előbb-utóbb szükségtelen lett egész héten át a vízparti halásztanyán való tartózkodás. A hálók anyagaként az 1960–1970-es években általánosan elterjedt a perlonfonal, a műanyag borítású dróthuzal, ennek köszönhetően pedig – mivel sokkal kevésbé voltak romlékonyak a hálók – az azonos formájú és funkciójú szerszámok, elsősorban a hálóvarsák száma jelentősen megnövekedett. Ezzel párhuzamosan, mivel a varsázás idő- és munkaigénye sokkal nagyobb lett, más szerszámfélék kikoptak a használatból. Mindezek a változások sem hatástalanították az eszközhasználat és a munkaszervezés hagyományaihoz igazodás készségét: a halfogás nem lett szakipari foglalkozássá.
