AZ ORVHALÁSZ
143AZ ORVHALÁSZ
Az orvhalászat az 1888. évi halászati törvény végrehajtása hatására karakteressé vált társadalmi jelenség (összefoglalóan: Szilágyi M. 1989a). A halászati tilalmakat megsértők üldözésére és megbüntetésére a feudalizmus századaiból is bőségesen idézhetők adatok, az orvhalászok azonban nem a tilalmasokat alkalmilag megdézsmáló, ezzel a halászóvíz tulajdonosának kárt okozó jobbágyok egyenesági leszármazottai. Az orvhalászat ugyanis nem csupán magántulajdon elleni vétség. Aki tiltott módszereket alkalmaz, az állammal mint törvényalkotó és törvényei betartatását kikényszeríteni akaró hatalommal is ellentétbe kerül.
A polgári állam – mint már mondottuk – úgy avatkozott bele a halászat szervezetébe és munkamenetébe, hogy mind a jogtulajdonosokat, mind az ő megbízásukból halászókat önállóságukban korlátozta. A törvény életbe lépése után minden halászatban érdekelt tiltakozott e rendszabályok ellen, melyeknek egy részét (például az éjszakai halászat eltiltását) sikerült is felfüggesztetniük. És nemcsak tiltakoztak a halászok, hanem – ahol és amikor tehették – az általuk indokolatlannak, a cél elérésére alkalmatlannak vélt tilalmakat nem is tartották be. A szabálysértési, büntető-eljárási ügyek szereplői szinte minden esetben rendelkeztek hatósági engedéllyel és bérelt halászóvizük is volt, csak az általános halfogási tilalmat vagy egy-egy szerszám használatának tiltását hagyták figyelmen kívül – s azért indítottak ellenük „orv-halászat” ügyében eljárást (vö. Fischer F. 1928).
A maguk alkalmi törvényszegését azzal vélték megmagyarázni – ha magyarázatra kényszerültek – a halász foglalkozásúak, hogy az állam úgysem tud érvényt szerezni a törvénynek. Csak arra vannak eszközei, hogy a „becsületes halászokat” háborgassa, viszont a hatósági engedéllyel sem, halászó vízzel sem rendelkező orvhalászok háborítatlanul garázdálkodnak a vizek mentén. Ebben az önfelmentő magyarázatban vannak ugyan valós elemek (a törvény végrehajtása vontatottan haladt; a csendőrség sem, a bíróság sem tekintette igazán feladatának az orvhalászok elriasztó hatású büntetését), a későbbi fejlemények mégis azt mutatják, hogy az orvhalászat teljes felszámolásának nem volt realitása. Az 1900-tól vállalattá szervezett Balatoni Halászati Részvénytársaság csupán szerény részsikereket eredményező erőfeszítései bizonyítják, hogy a rapsicok elleni küzdelemtől, legyen bármennyire következetes, a „megszüntetés” nem, csak a korlátozás remélhető.
A Balatoni Halászati RT. tisztviselőinek és halőreinek beszámolóiból (például: Schrey E. 1935) úgy tűnik, mintha a Balatonon lett volna a legnagyobb mértékű az orvhalászkodás, a más vizek mentén szokásosnál szervezettebb ellenőrzés, üldözés ellenére. A részletes beszámolók és gyakori híradások (vö. Keleti F. 1901; Petánovics K. 1993 összefoglalásait) azonban kissé félrevezetőek: nyilván mindenütt hasonló mértékű volt az engedély nélküli halászat, csupán az ellenőrzés és szankcionálás kevésbé következetes volta miatt a lelepleződés és a büntetés kockázata volt kisebb. A gazdasági szempontból értéktelen vizek mentén pedig akár féllegálisnak is érezhették halászkodásukat a „szegény emberek” és a gyermekek – akiknek „kezdetle-ges” halfogó módszereiről a 20. század első felében keletkezett néprajzi leírások rendre megemlékeztek (például Ecsedi I. 1934; Kiss L. 1943b, 1961; Nyárády M. 1938).
144Az orvhalászok közt „típusokat” különíthetünk el. A legtöbben alighanem afféle „célszerű szegény emberek” voltak, akik a konyhájuk hallal való ellátása, esetleg az alkalmi eladás céljából halászgattak. Maguk a halászok határozottan megkülönböztették a megélhetés kényszeréből halászókat, valamint a halászat-horgászat elemi ismereteit így tanulgató gyermekeket, suttyó legényeket, akik bár tiltott helyen és időben fogták a halat, de „megdolgoztak” érte, a haltolvajoktól: az őrizetlenül hagyott szerszámaik és bárkáik fosztogatóitól. Szervezettségük (s nemritkán jelentős vagyonuk) különítette el a „szegény emberektől” azokat az orvhalászokat, akiknek szinte főfoglalkozásuk volt a tilosban járás, lévén, hogy kiterjedt piaci kapcsolatokkal rendelkeztek. Nekik, ha az ellenőrzések és büntetések ellenére folyamatosan zsákmányhoz akartak jutni, a halfogó módszerekkel együtt a konspirálás szabályait is el kellett sajátítaniuk. A lelepleződést bujkálással, a szerszámok rejtegetésével lehetett a legegyszerűbben elkerülni. Ahol azonban rendszeres és kiszámíthatatlan volt az ellenőrzés – jellemzően a Balaton mentén –, figyelőhálózatot és speciális jelrendszert is kialakítottak a maguk számára a „közösséggé” szerveződő rapsiccsoportok. A futva menekülésnek, a vízben meglapulásnak, s ha a tettenérés elkerülhetetlen volt, a halőrökkel és csendőrökkel megvívott csaták vállalásának is kialakultak szokásszerű módszerei. A konspirációs szabályok abban az értelemben is hozzátartoztak az „orvhalász-hagyományhoz”, hogy állandósult témái voltak az első személyben és anekdotizálva előadott hőstörténeteknek: a mindenkori hatalom képviselőinek rafinériával és virtusos magatartással való nevetségessé tétele a paraszti vágyak folklórművészeti tükröződéseként volt jelen az orvhalászokkal szolidáris faluközösségben.
A törvényszegés közösségi „megbocsájtása” hátterében egy, a zsákmányolás lényegéhez tartozó szokásjogi hagyomány húzódik meg. Az eredeti szerzés értelmében az „uratlan jószág” – azaz a természetben szabadon élő hal és vad – azé, aki munkát fordít a tulajdonba kerítésére. Ennek persze a magántulajdon megszilárdulása óta nem volt törvényi alapja, hiszen a hal mindig azé volt, akié a víz. A halászati törvény alkotói pedig, akik a kapitalista vállalkozás feltételeit igyekeztek összhangba hozni a halállomány fokozott védelmével, eleve nem vehették figyelembe a szokásjogot. Ez a szokásjogi háttér viszont erkölcsi tartást biztosított az orvhalászoknak a hatalom elleni csendes lázadásukban.
A két világháború közötti halászati szakírók a különösen halpusztító, a törvény által tiltott (illetve eltiltani javasolt) eszközöket és fogási módokat – a mérgezést, a robbantást, a bottal való leütést, az ívás alatti szigonyozást – az orvhalászok elvetemültségének bizonyítékaiként emlegették. Ezek az egyszerű, jelentéktelen eszköz- (tehát költség-) igényű halászmódszerek valóban jellemzőek voltak az orvhalászokra. Ha nem lettek volna jellemzőek, a néprajzi gyűjtők nem találhatták volna meg – szinte napjainkig – a mindennapi gyakorlatban. De korántsem csak ezek a tiltott módszerek alkották az orvhalászok eszközkészletét! Szinte nincs a hagyományos halászati technikának olyan eleme, mely kizárólag a halász foglalkozásúakra lett volna jellemző, az orvhalászok – legalább alkalmilag – ne próbálkoztak volna vele. Csaba József (1973: 142) becslése szerint az eléggé jelentéktelen csákánydoroszlói (Vas m.) vizeken például hat orvhalász horoggal halászott, négynek-ötnek varsája volt, húszan emelőhálóval, ketten a kruglahálónak nevezett keresőhalászati eszközzel dolgoztak. A Tisza és a Duna mentén gyakran emlegetik orvhalászati eszközként a 145dobóhálót, a legújabb sajtóhíradások a Kis-Balatonon újra használatosnak állítják a vejszt, a Balatonon pedig eresztőhálókat koboznak el a halőrök leggyakrabban. Természetesen előnyben részesítette a tilosban bujkáló az olyan eszközöket, melyek csekély költséggel előállíthatóak, mégis jelentős zsákmánnyal kecsegtetnek, s elkészítésük, használatuk, álcázásuk egyaránt könnyen megoldható. Az ilyen szempontokat érvényesítő válogatás a régies eszközök és módszerek továbbélésének, újraalkalmazásának általában kedvez – de feltételezi az újítókészséget is. Ezért van, hogy a túl drágának és bonyolultnak látszó hálófélék – például dobóháló vagy a balatoni eresztőháló – is jellemző eszközei voltak (s maradtak máig) a kiterjedt üzleti kapcsolatot fenntartó orvhalásznak, aki mindig azt mérlegeli, hogy az esetleges „lebukás”, s a még vadonatúj háló elkobzása összevetve a folyamatos halászás nyereségével egyensúlyban tartható-e. Az orvhalászok újító készségének tudható be az is, hogy a forma és a funkció értelmében „hagyománykövető”, de modern anyagú eszközkonstrukciók – például a hegesztett vaspálcákból, avítt kerékpárabroncsból és kerítésdrótból való tapogatófélék – formálódtak ki a 20. század második felében (például Szilágyi M. 1974b: 225).
