Helyváltoztatás vizen.
Helyváltoztatás vizen.
A szárazföld és víz között a mocsár képezi a kapcsolatot. Az itt élő madarak, a mennyiben lábuk kiválóan helyváltoztatásra szolgál, többnyire magas lábúak, hosszú ujjúak. Némelyek a szárazabb részeket járják, mások mély ingoványba gázolnak, sőt már sekélyebb vizbe is merészkednek, végre – daczára, hogy úszóhártya nincs lábukon – úsznak is, mint a vizi tyukok. De ezek azután igen hosszú lábujjúak, mert vizi rózsák levelein is szaladgálnak, sőt a nádon fel is kapaszkodnak. A mocsári madarak lábfelületének tehát nagynak kell lennie, mert nem igen ellenálló felületre támaszkodhatik. Ezért az ujjak tövét többé-kevésbbé hánya köti össze. Az erdei szalonkának lába azonban, mert aránylag szilárd felületen jár, alkalmazkodott, teljesen szabad ujjú és rövid csüdű. Viszont a gólyatőcs (Himantopus) rendkívül magas lábú, mert a szélvizekben szokta keresni élelmét. A mocsári madarakat a túlnyomóan vizen és vízben élőkkel a gulipán (Recurvirostra) köti össze, melynek lába magas, hosszú, de részben már úszóhártyás.
A vizen való mozgás: az úszás; a bukdácsolás, bukás, víz alatt való úszás, annak sajátos módosulásai. Ennek a helyváltoztatásnak oka leginkább élelemszerzés, különösen áll ez a bukdácsolásról, bukásról; kivételesen azonban menekülés is lehet az. Minthogy azonban a vizek télen befagynak, tehát táplálékot ekkor nem kinálhatnak, nemkülönben változékonyak, a mennyiben ki is száradhatnak, a vizi madarak repülve is gyakran kényszerülnek helyet változtatni, sőt nagy távolságokat megtenni, azért ők majdnem kivétel, nélkül kitartó, jó repülők. Azok ellenben, melyek egészen vizi élethez alkalmazkodva az Oczeánt vallják hazájuknak, mint a pinguinek, repülni nem tudnak, mert nem szorulnak reá.
Az úszás, mint mozgás, lényegileg hasonlít a repüléshez, a mit az erre szolgáló eszközök is visszatükröznek. Módosulás csak annyiban van, a mennyiben a víz a levegőnél sűrűbb közeg és a madártest súlya és a víz súlya közt nincsen oly nagy különbség, mint amaz és a levegő közt. A légjárta madártest ellenkezőleg még könnyebb is a víznél, így a vizen marad, a mit a tollazat tömöttsége – mely a vizi madaraknál jellemző – még támogat. S hogy a víz a tollakat el ne áztassa, arra való a náluk igen kifejlődött zsírmirigy (perunctum v. glandula uropygii), mely a farcsigolyák vége fölött fekszik. A vizi madarak ezt gyakran megnyomják csőrükkel s tartalmával – olajos zsiradékkal – szorgalmasan kenegetik tollaikat.
Az úszó végtagok a madaraknál a lábak; kivételesen a szárnyak is. Úgy mint a szárny alkatánál, itt is, fődolog a nagy felület; noha korántsem szükséges akkora, mint a repülés eszközeinél, mert a víz sűrűbb közeg s nagyobb támaszt nyujt. Az előrejutás a vizen evezéssel történik. Az úszó madár lába szakasztottan úgy dolgozik, mint az evezőlapát, csakhogy tökéletesebben, mert alakját finoman módosíthatja s így nem kell azt kiemelnie. Evez és kormányoz egyszerre.
Az úszó madarak alakja egészben hajószerű. A könnyű testűek dús, lágy és mégis tömött tollazatúak, alig merülnek a vízbe, de ezek azután bukni nem is tudnak (sirályok); ellenben a nehéz testűek, kemény, fényes tollúak és kiváló bukók (vöcsök, buvár). Legtökéletlenebb úszók ebben a csoportban a szerkők (Hydrochelidon), melyek lába kicsiny, kivágott úszóhártyával felszerelt; ezek élelmöket a vízszínéről kapkodják föl s csak néha ereszkednek a vízre pihenni.
A csérek (Sterna) lába valamivel nagyobb, a sirályoké már egészen úszóhártyás, de a hátulsó ujj még szabad. A réczéknél még tökéletesebb az úszóhártya s a bukóréczéknél (Fuligula) már a hátulsó ujj is karélyos. A legkitünőbb evező eszköz azonban a buvárok s még inkább a kárókatonák és gödények lába, mely utóbbiaknál mind a négy lábujjat úszóhártya köti össze. Ezek úgyszólván kizárólag halevők, tehát csak akkor halászhatnak eredményesen, ha versenyezni birnak a hal mozgásával. Sajátságos lábalkata van a szárcsának és víztaposónak (Phalaropus), mely alapjában rövid gázlóláb, csakhogy úszásra berendezve. Előbbié tagolt ujjú, mindegyik ízén azonban hártyakarélyok vannak; utóbbié is ilyen, de még tökéletesebb, mert az ujjak tövét úszóhártya is borítja. Tagolt, de egészen elütő úszó lábalkata van a vöcsöknek, melynek úgyszólván minden ujja külön egy-egy kis evezőlapát. Ezek, valamint a buvárok lábát jellemzi a lapos pengeszerű csüd is, mely éllel fordulva a víznek, kevés ellenállásra talál.
A víz alatt való úszás kezdetleges foka a bukdácsolás, a mint azt a tótágast álló réczéknél látjuk. Sőt hogy a sort még előbbről kezdjük, hát már a kárókatonára és gödényre is kell utalnom, melyek halászva belefordítják nyakukat s testük előrészét is a vízbe. A réczék közt bizonyos fajok azután nemcsak tótágasan keresgélnek, hanem valósággal le is buknak, rövid idő mulva azonban ismét feljönnek a felszínre; csak a bukóréczék, bukók, buvárok, vöcskök stb. képesek hosszú ideig a víz alatt maradni, ott nagy távolságokra elúszni és tekintélyes mélységeket felkeresni. Az alkák a víz alatt szárnyaikat is igénybe veszik, kétsorosan eveznek, mert csak így haladhatnak igazán sebesen a víz ellenálló közegében. Ez az alkalmazkodás a legnagyobb fokon azután a pinguinek szárnyát már valóságos úszókká fejlesztette; az evezőtollak fölöslegessé váltak s a szárny bőrrel borított pikkelyes tollakkal (sőt azok is hiányoznak némelyeknél) födött evezőlapáttá válott.
Igen érdekesen különbözik sokoldalúságával ez utóbbi szélsőségtől a a vizi rigó életmódja. Ez a madár majdnem egyforma mértékben egyesíti magában a különböző helyváltoztatásra szolgáló képességeket. Elég jól, sebesen repül; sziklákon, földön, ágakon ugrál; kitünően bukik, sőt a víz fenekén is fut – még pedig rohanó hegyi patakokban.
