Helyváltoztatás a szárazon.
Helyváltoztatás a szárazon.
Azok a madarak, melyek élelmöket a földszinén, a növényzeten keresik s a repülésre nem közvetlen a préda megfogása, mint inkább felkeresése szempontjából szorulnak, nem lehetnek oly tökéletes reptűek mint azok, melyeknél a táplálkozás a repüléshez kötve van. Nem tekintve, hogy e két csoport élesen nem választható el – mert számos átmenet van –, itt kiválóan azokra vetjük szemünket, melyeknél a szárnynak mindinkább kisebb a jelentősége s ehhez képest a hátulsó végtagoké annál nagyobb. A z átmenet fokozatossága azonban érdekes. A sarlós fecske egész nap röpköd – legföljebb pillanatokra száll a falra – így keresi eledelét; a légykapó lesbe ül s repülve kapja el a repülő rovart; a gébics is lesbe ül, de nemcsak repülő, hanem megszálló rovarokra is lecsap; a veréb ágakon vagy a földön ugrándozva nyugvó zsákmányt keresgél, de azért a repülő cserebogarat is elkapja; a rigó csak ugrálva és mozdulatlan vagy lassan mozgó rovarokat, csigákat fogdos, főleg a földön; a gém mozdulatlanul les, de mozgó halat fog, a halas vizeket repülve keresi föl; a szalonka már futkosva keresi a gilisztát, melyeket csőrével tapogat ki; a fogoly tisztán lábaira van utalva, hogy táplálékát megkereshesse stb. E nagy sorozat tehát mindinkább átvezet a szárnytól – mint az élelemszerzésnél is fő fontosságú eszköztől – a lábakhoz. Azonban a lábnak – egyelőre csak – mint a helyváltoztatásnál jelentős eszköznek, szintén sokféle módosulásait szemlélhetjük, ügy a mint az a különféle életmódhoz alkalmazkodott. Végső sorban annyira fejlődött (strucznál stb.), hogy a repülést fölöslegessé tette. (A lábalakokat magyarázza az 5-ik kép, IV-ik és V-ik tábla.)
A szárazföldön való mozgás lehet járkálás, lépdelés, ugrálás, totyogás, futás, szaladgálás, sőt csuszás, siklás. Ez utóbbi jellemzi a buvárokat, melyek lába egészen a test hátulján van, súlypontjuk pedig inkább a begy táján. Ezért ők egyenes testtartással nem ülhetnek, hanem hason feküsznek s egész lábukra, a csüdre is, reá nehezednek. Hogy tehát a szárazon előre mozoghassanak, csuszniok kell vagy pedig békamódra rövid szökkenéseket tenniök. De hát az ő elemük a víz s lábuk is uszásra termett. Lépkednek, azaz fontolgatva, lassú lépéseket téve járnak a hosszúlábú madarak, mint a gémek, gólya, daru stb.; a gémek lába azonban már nagyobb karmú, mert megkapaszkodásra is való, minthogy sokszor szállnak ágakra, nádra, azonkívül hosszabb újjú, hogy süppedős talajra nagyobb felülettel hasson, a mi az ellenállást növeli. A gyorsan futó, keményebb talajon tartózkodó madaraknak nincs szükségök nagy felületű lábakra, sőt inkábba mozgás gyorsaságát az érintkező felület kisebbedése lényegesen módosítja; ezért a túzoknak rövid, de zömök lábujjai vannak, hátulsó ujja egészen hiányzik; a strucznak meg éppen csak két ujja van. A homokos pusztákon élők lábujjai – mert a homok nem ellenálló felület – talpszerüen összenőnek mint a talpas tyuknál. A hátulsó ujj hiánya általában a futókat, gyorsan ide-oda szaladgáló madarakat jellemzi. Nincsen meg az igazi liléknél, noha ezek hosszabb lábujjúak s az ujjaik tövét is némi hártya köti össze, annál inkább, minél puhább talajon élnek. Az uszólábúak járása inkább döczögés, totyogás, mert a lábak hátul és oldalvást feküsznek és tenyeres talpúak. Általában azt vehetjük észre, hogy a legjobban futó, járó madarak azok, melyeknek lábai a test középrészen vannak s közepes hosszúak. S minél inkább szüksége van a madárnak valamelyik lábujjra, minél inkább nehezedik arra a test, annál jobban fejlődött az ki. A futóknál ezért a középső ujj a leghosszabb. A nagyon magas lábszárú egyenes tartású madarak tehát kitartó járók, a rövidlábúak ellenben jó ugrálók, kapaszkodók. Ha az éneklők lábalkatát nézzük, azonnal következtethetünk arra az életmódra, melyet a fákon, ágak közt, köveken vagy épületeken stb. folytatnak. Az ő lábaik legkevésbbé fejlődtek egyoldalúan, kivéve a harkályokét, melyek szorosan alkalmazkodtak a fatörzseken való kapaszkodáshoz, vagy a pacsirtákat, melyek nagy, egyenes hátulsó karma a földön való tartózkodással szorosan összefügg. A pacsirta éppen lábalkatánál fogva szaladgálni is tud, míg azok az éneklők, melyek karmai ívesek s az ágakon, köveken a kapaszkodást elősegítik, a földön inkább csak ugrálva mozognak előre. A verébről ez szinte közmondásos abban a tréfás kérdésben: Hány lépést tesz évenként a veréb? Egyet sem, mert csak ugrál.
A ragadozó lábnak, mint helyváltoztatásra való eszköznek, nincsen jelentősége, mert tisztán préda megmarkolásra való; ha a ragadozó madár mégis a földön kénytelen mozogni, ügyetlen ugrólépésekkel teszi ezt.
A kúszó, mászkálásra való lábra még röviden vissza akarok térni. Ez rövid csüdű; erős, éles sarlóalakú karmokkal fegyverzett; a lábujjak közül – a tökéletes alakoknál – kettő előre, kettő hátra felé irányul, különösen hosszúak a külsők, míg a belsők rövidebbek, a mi megint csak arra való, hogy azokkal az illető harkály jól megtámaszkodhasson, mintegy belemarkolhasson a fa kérgébe s oldalágakon is előre kúszhasson. Lefelé kúszni azonban a harkály nem tud, mert testének súlypontja elől fekszik s lábállása sem egészen engedi meg a fejjel lefelé való mászkálást. Szóval ők okvetlen előre bukfenczeznének így; ellenben a csuszka (Sitta) lábalkata, tömzsi termete – melynek súlypontja a középen van – tökéletesen alkalmazkodva a fatörzseken való élethez, képesíti e madarat, hogy nemcsak fölfelé-lefelé, hanem oldalvást is össze-vissza mászkálhasson a törzseken, sőt valósággal ide-oda csuszkálhasson rajtuk. A lefelé bukfenczczést, különösen hátulsó ujjának aránytalanul nagy, íves karma, melyre mintegy felakaszkodhatik, teszi lehetetlenné; általában már a hátulsó ujja is igen hosszú, hosszabb mint a középső. A sziklákon mászkálóknak, pl. a hajnalmadárnak (Tichodroma), hátulsó ujja nyulánkabb, de szintén erős s mivel a sziklafelület simább, mint a fakéreg, külső lábujjának 1 1/2 íze a középső ujjával össze van nőve, a mi a tapadást elősegíti.
