Az élelem megragadására és felaprózására való eszközök. | Madaraink

Az élelem megragadására és felaprózására való eszközök.

A madár szervezetét gépezethez hasonlítottuk, mely azért végzi munkáját, hogy maga magát fentartsa s megszolgálja egyszersmind a természet egészét. Az eddig ismertetett szervek e főczéljának – a táplálkozásnak – elérésében nem első sorban birnak jelentőséggel, hanem csak támogatják, lehetségessé teszik, hogy szükséges élelmét megszerezhesse. Ennek közvetlen megragadására szolgáló szervek leginkább a láb is – a ragadozóknál –, de még többnél a csőr. Alakjuk és működésük, szóval egész rendeltetésük szerint ezek a szervek tehát a szó szorosabb értelmében valóságos eszközök, szerszámok, melyekkel azonban úgy a sokféleséget, mint czélszerűséget véve, a mi emberi fogó, csiptető stb. szerszámjaink távolról sem versenyezhetnek.

Ellentétben az emlősökkel, melyek mellső végtagjaikkal ragadják meg martalékukat, a madarak – minthogy szárnyuk első sorban helyváltoztató eszköz – e czélból hátulsó végtagjaikat, vagyis a lábaikat használják; de csupán csak azok a fajok, melyeknél a láb, mint helyváltoztatásra való eszköz, nem igen jön tekintetbe. Ennek a csoportnak legjellemzőbbjei a ragadozó madarak. Mások, mint pl. a czinegék, szintén használják ugyan lábukat fogó szerszám gyanánt, mert a talált falatot, hogy könnyebben felapríthassák, lábukkal leszorítják, tartják; de ők nem fogják azzal, nem viszik abban, mint a ragadozók.

A láb, mint műszer, egészben hasonlít a fogóhoz, csakhogy sokkalta finomabb, tökéletesebb. A csüdőn, mely a fogó nyele, bőrhüvelyben, kabelszerűen, hajlító inak zsinórjai egyesülnek, melyek végei az ujjpereczek aljához erősödnek. Az ujjpereczek felső részéről azután ugyanilyen feszítő inzsinórok indulnak ki és a csüdben egyesülnek. Különben a láb, akár csak a fogó, egyenlőtlen karú emeltyű, melynek rövidebb ágai alatt van a támasztó pont. Az életmód sokfélesége folytán a lábnak is – mint fogóeszköznek – sokféle rendeltetése és a mi ebből önként következik, sokféle alakja keletkezett. A papagály lába kapaszkodásra és az élelem megfogására való, tehát kúszó és ragadozó láb is egyszerre, míg a harkályoké már csak kúszó. S a ragadozó madaraknál is, noha mindegyiknek lába a préda megmarkolására szolgál, mégis nagy különbségeket tapasztalhatunk e tekintetben, ha az egyes fajokat vizsgáljuk, mi módon bánnak tökéletes fogó szerszámjukkal. Az igazi ragadozó láb hatalmas, hegyes, hajlott karmaival nemcsak megragadja a prédát, hanem – ha a zsákmány élő – meg is öli vele. Az 1-ső ujjok rendesen hosszabb, mint a 4-ik s egyenlő a 2-ikkal, mely majdnem akkora, mint a 3-ik. A karmok közül a 2-ik hosszabb a 3-ik és 4-iknél, az 1-ső pedig a leghosszabb. Minél inkább él az illető ragadozó élő állatokból, annál erősebb az 1-ső karom. Ez azért van, mert a szorításkor ennek van legfontosabb szerepe. Csak a baglyoknál nincsen ez így, de ők, vetélő ujjuak, azaz a külsőt hátra is fordíthatják; nincs tehát szükségök nagy karmu hátulsó ujjra. A dögevők karmai megfelelőleg gyengébbek, kisebbek, s minél kevésbbé él az illető madár élő állatokból, annál inkább rövidül az 1-ső ujj és a karma, szintúgy a 2-ik ujj is, noha ennek karma az előbbihez képest s a 4-iknél is hosszabb marad, mert a préda leszorításában neki van legtöbb szerepe. Ezért a keselyük lábai a sasok, sólymok, karvaly és héja hatalmas fegyverzetű lábaihoz képest silányabb szerszámok. Hogy a megmarkolt préda egy könnyen ki ne csúszszon a marokból, arra valók a lábujjak talpán látható vánkosszerű dudorodások, érdes felületű gumók. Kiválóan szembeszökő a ráró (Pandion) marka, mely madár kizárólag halból táplálkozik, tehát igen síkos zsákmányát csak úgy foghatja meg, ha rendkívül erős, aránytalanul nagy, tűhegyes karmainak működését, igen ráspolyos felületű tenyere is támogatja; s hogy fogó szerszámjai semmi kivánni valót ne hagyjanak, hát a 4-ik lábujja vetélhető, tetszés szerint előre vagy hátra fordítva használható.

A szerint, a mint a ragadozó madarak prédájokat nyilt vagy bokrozatos, növénylepte talajon fogják inkább, csüdjök is rövidebb vagy hoszszabb; némileg azonban az is határoz, vajjon erős, védekező állatokat rabolnak-e vagy pedig kevésbbé ellenállókat? A rárónak erős zömök csüdre van szüksége, hogy a nehéz pontyot elvihesse a vízből, ellenben a réti héjáknak (Circus) hosszú, vékony csüd kell, mert zsákmányukat a magas fűből szokták kiragadni.

A csőr azután náluk kiválóan a préda feldarabolására, szétmarczangolására szolgál. Horgas, erős, éles kávájú, fogó és aprító szerszám.

A tisztán élő állatokból táplálkozó sólymoknál ez a kettős czél követeli, hogy felső kávájokon fogszerű kiemelkedés legyen, mely a szabdalást lényegesen megkönnyíti. A keselyűnek erre nincs szüksége, mert dögöt eszik, ez pedig nem oly szívós, mint a friss hús; e helyett inkább megfelel neki a nyulánkabb, karcsúbb, mindazonáltal horgos hegyű csőr, hogy vele legkedvesebb csemegéjét, az elhullott állatok beleit kihuzkodhassa.

A madarak csőrének roppant változatossága csak úgy, mint lábaik sokfélesége, kiválóan következtetést enged az egyes fajok életmódjára. Lényegileg ugyan mindegyik csőr azt a műszert és annak fajtáit juttatja eszünkbe, melyet mi csiptetőnek hivunk, mégis mennyivel többféle az, mennyivel több czélra szolgál, mint. az ember használta fogók, csiptetők összes fajtái. A madarak csőrükkel fognak, aprítanak, zúznak, tapogatnak, kapaszkodnak; némelyek azután kavaró, szívó, véső, kalapács, szigony, olló, feszítő stb. műszerül is használják. Nézzünk csak végig a legjellemzőbb csőralakokon VIII., IX., X-dik tábla (30., 31. és 32. kép) s be kell látnunk, mennyi sokoldalú hivatása van ez eszköznek csupán csak az élelmezés kérdésénél. mennyire függ a csőralaktól a táplálkozás módja s mily hatással volt, az a madarak többi szerveinek módosulására is.

VIII. tábla.

30. kép. Különböző madárfejek:
1. Kerecsen sólyom (Falco lanarius). 2. Dögkeselyü (Neophron percnopterus). 3. Réti fülesbagoly (Asio accipitrinus). 4. Nyilfarku récze (Dafila acuta). 5. Lilik (Anser albifrons). 6. Nagy bukó (Mergus merganser). 7. Gulipán (Recurvirostra avocetta). 8. Nagy póling (Numenius arcuatus). 9. Sárszalonka (Gallinago gallinago).

IX. tábla.

31. kép. Különböző madárfejek:
1. Poczgém (Ardetta minuta). 2. Viharsirály (Larus canus). 3. Rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus). 4. Kanalas gém (Platalea leucerodia).

X. tábla.

32. kép. Különböző madárfejek:
1. Fekete rigó (Turdus merula). 2. Megyvágó (Coccothraustes coccothraustes). 3. Keresztcsőrü (Loxia curvirostra). 4. Kecskefejő (Caprimulgus europaeus). 5. Pettyes lile (Charadrius pluvialis). 6. Fakúsz (Certhia familiaris). 7. Sordély (Emberiza calandra). 8. Örvös galamb (Colomba palumbus). 9. Süvöltő (Pyrrhula pyrrhula). 10. Feketenyaku vöcsök (Colymbus nigricollis). 11. Nagy fakopáncs (Dendrocopus maior). 12. Fürj (Coturnix coturnix).

A bagoly csőre – testéhez képest – kicsiny, de jó fogó és harapó eszköz; ő lábaival öli meg az egereket stb., czéljának tehát megfelel a rövid csőr, s hogy nagy falatokat nyelhessen, a nagy szájnyilás. A kecskefejő csőre még alárendeltebb jelentőségű, mert repkedő légy-, szunyog- és más rovarfélékből álló élelmét a levegőben kapja el; tehát még nagyobb szájnyilásra van szüksége. Csőre már nem is annyira fogó, mint kurta csiptető. A rendes csiptetőhöz leghasonlatosabb csőre van a seregélynek, melynek hegye kissé lehajlik, éles kávájú, belül kihomorodó, hogy a föld szinén rejtőzködő rovarokat, de a hernyókat is felcsiphesse; sőt bizonyos tekintetben kutató szerszám is, hogy vele a juhok gyapját szétbontogathassa s az ott lakozó élősködőket megkereshesse. Igen csinos hosszabb, hegyes, éles kávájú csiptető csőre van a jégmadárnak, gyurgyalagnak; az előbbinek, hogy az ujjnyi halacskákat, az utóbbinak, hogy a méheket megfoghassa.

Hegyes, gyilokszerű, erős, egyenes csiptető csőrük van a gémeknek, mely kitünő halászó szerszám. Hogy a síkos hal ki ne csúszhasson a csőrből, arra szolgál a felsőkáva hegye táján némi kis fogszerű kivágás. nemkülönben a kávaélek e részének ráspolyos felülete. Minthogy a gémek nem csapnak a prédára, hanem lesből halásznak s halat látva, legföljebb néhány lépést tesznek; szükségök van tehát a hosszú csőrre, csak úgy, mint a hosszú nyakra. Valósággal a szigonyos halász jut eszünkbe, mikor a gémek táplálékszerzését megfigyeljük. A csérek csőre is kitünő halcsiptető, a sirályoké ellenben már a ragadozó csőrre is emlékeztet, de a halfogáshoz alkalmazkodott alakban. A kisebb fajoké ugyan még nem igen kampós, de a nagyobbaké, melyek a halon kívül különböző más élő állatokat, hulladékot is esznek, éles, kampós, szinte kulcsos. A tisztán és főleg halból élők általában keskeny, hegyes csőrűek; csak oly fajokon látunk ismét más csőralakot, melyek meregetve fogják a halat. Így a gödény hosszú otromba csőrű, káváinak éle rovátkás, az alsó káva léczszerű ágai közt pedig alá csüngő hatalmas zacskója van. A bukók (Mergus) is hosszú nyulánk csőrűek s káváik szélei erősen fürészesek, fogazottak, hogy a halat jól megragadhassák. Ők se nem szigonyozva, se nem meregetve halásznak, hanem üldözik a halat a víz alatt s elkapják. Azoknál az úszómadaraknál, melyek már a halon kívül más táplálékot is igényelnek, – e táplálék sajátsága és fokozódó aránya szerint – a csőr alakja is változik. A réczék csőre ellapul, a kávák szélei lemezesek s az egész szerszám is puhább, érzékenyebb, mert szürcsölgetésre is való. Legtökéletesebb szürcsölő csőre van a kanalas réczének, melynek kávaélein hosszú fésűszerű lemezsor van. Az iszapban szürcsölgető récze tehát egyszerre sokat vehet csőrébe, a szükségtelen anyagok, a víz, akár a szitán, átszürődnek e lemezeken s az eleség szájban marad. A gémcsőr hosszúsága a kanalas récze lapátorrával egyesül a kanalas gém csőrében; ez azonban már nélkülözi a lemezeket, minthogy növényrészeket nem igen eszik s így szürcsölésre nem is alkalmas, inkább kavaró eszköz, melylyel ez a madár az iszapot felkavarja, hogy azután az ott lappangó, kizavart állatokat megfogja.

Visszatérve a réczék csőréhez, a sorozatot még más irányban is követhetjük, mert a ludak csőre csakugyan közel áll a réczék csőréhez, de tőle abban különbözik, hogy nem oly érzékeny, keményebb, töve vastagabb, meredekebb s egészben hegye felé keskenyedő kávájú, a lemezek helyébe pedig keményebb fogazás lép; mindez azért, mert ők keményebb táplálékot esznek, növényrészeket szaggatnak le, sőt magvakat is szedegetnek.

A mocsári madarak az iszapban, sárban turkálva, tapogatva keresgélik a különböző kukaczokat, férgeket, rovarokat, stb., tehát hosszú csőrre van szükségök. Minél puhább talajon tartózkodnak, annál hosszabb érzékenyebb a csőrük, viszont minél szilárdabbon, annál rövidebb, keményebb csőrűek. A híg posványokban, zsombékos, nedves réteken élő sárszalonka hosszú, egyenes, érzékeny csőrű, melynek hegye kissé kanálszerű, gombos és a káván ráspolyos, hogy a kitapogatott gilisztát, stb. jól megcsiphesse s kihúzhassa az iszapból. A homokos zátonyokon, fenyéreken, tópartokon tartózkodó czankók (Totanus) csőre már nem oly érzékeny, de keményebb is, van köztük egyenes, némileg haj ló vagy kissé horgos hegyű, hosszú és rövidebb. A két. csoportot áthidalják a partfutók (Tringa), melyek közt a kis partfutónak, minthogy élelmét nem annyira kitúrja s nem szurkálva keresi, hanem a sárból szedegeti, alig fejhosszúságú, – tehát rövid – de érzékeny, finom csőröcskéje van. Leghosszabb csőrüek a godák vagy lotyószalonkák (Limosa), melyek csőre 7-szer oly hosszú, mint az előbbi fajé, hogy a nedves réteken mélyen kutatgathassanak falat után. A lilék (Charadrius) csőre rövidre vont szalonkacsőr, meglehetős puha, érzékeny, csak hegye vastagodó, keményebb; ők a szikes legelőkön, kavicsos zátonyokon, ugarokon, partokon élnek s keményebb rovarokat szedegetnek a felszínről. Legerősebb csőrü a lilék közt az ugartyúk (Oedicnemus), mely csőrének megfelelőleg szilárd héju bogarakat, sőt kisebb gerinczeseket is (csúszómászókat, békákat, kis egereket) fogdoshat.

Említést érdemel némely mocsári és vizi madárnak felfelé hajló csőre is, mely tehát emelő-csiptető módjára használható. Ilyen a feketenyakú vöcsök csőre, mely csak úgy alkalmazkodott a felfelé való túráshoz, mint némely czankóé is, vagy a köveket, kavicsokat emelgető kőforgatóé (Strepsilas). A felvetett csőrűek közt azonban legjellemzőbb a gulipán (Recurvirostra) csőralkata, mely azonban rugalmas, halcsontszerű finom eszköz lévén, nem való már emelgetésre, hanem az iszap felkavarására. És csakugyan e madár, élelmét keresve, jobbra-balra mintegy kaszálva zavarja fel a víz fenekét.

Ezekkel szemben állanak a sarlósan lefelé hajtott csőrű fajok, mint a póling (Numenius), mely nem emelget, sem nem kavargat csőrével, hanem a legelőkön tücskészve, mintegy kikapálja prédáját, belenyúl a rovarok lyukaiba; csőre hosszú s a talajhoz alkalmazkodva kemény is. Ilyen fajta a batlának (Plegadis) csőre is. Aránylag rövid, oldalt lapított, de hegyes és éles fogó-csiptető csőrüek: a darú, szárcsa, haris, vizityúk; a darú magas növényzetbe is kénytelen benyúlni, tehát rövid csőréhez kell, hogy aránytalanul hosszú nyaka legyen.

A farügyekből, magvakból táplálkozó tyúkfélék csőre rövid, erős, hajlott, mert táplálékukat sokszor a földből kénytelenek fel-, vagy a növényekről lecsipni, s mivel az nem is valami puha, hát csőrük sem lehet már finom csiptető, hanem kell, hogy erősebb fogó szolgálatát is teljesítse. A galambok csőre azonban puhább lehet, mert tisztán szedegetésre való.

A ragadozók csőrével már foglalkoztunk, azért itt csak emlékezetbe akarjuk hozni annak alkotását, mely az éneklők közt kisebb kiadásban, még pedig fogas kávával, a gébicseket, némileg a csonttollú madarat (Ampelis) és szajkókat is jellemzi. Az éneklők csőre igen sokféle, mint sokfélék az e rendbe sorolt fajok is.

A rovarevők csőre általában rövidebb-hosszabb csiptetőnek felel meg; puhább azoknál, melyek lágy táplálékot közvetetlenül ragadnak meg, keményebb azoknál, melyek munka árán a földből, fából stb. kidolgozzák azt. A czinegék nemcsak hernyókat, puha rovarokat esznek, hanem kemény bogarakat, magvakat is; csőrük tehát egyenes csiptető, kicsiny, de erős, éles, némileg vésős hegyű. A véső alak jellemzi azután különösen a harkályok csőrét, mint a fakérgek, fatörzsek megvagdalására szolgáló hatalmas eszközt. A fakúsz (Certhia) íves, sarlóalakú finom csőre, – noha ez a madár is a fatörzseken él – nem birja ezt az ácsmunkát teljesíteni, de nem is ez a rendeltetése, hanem az, hogy a hasadásokban mélyen rejtőzködő rovarokat kicsiphesse. A magevők csőre – még pedig azoké, melyek nem egészben nyelik le a magvakat, hanem előbb összezúzzák – erős, kúpos. A gyenge, finom magvakat szedegetőké azonban megfelelőleg gyengébb, hegyes, pl. a tengeliczé. Ellenben a rügyeket morzsolgató süvöltő madáré (Pyrrhula) és pirókoké, tömzsi, zömök zúzó szerszám; a gyümölcsmagvakat ropogtató megyvágóé (Coccothraustes) pedig e tekintetben a szélsőség, aránytalan nagy, rendkívül erős törő és vágó eszköz.

Sajátságos a sármányok csőre is, melyek felső szájpadlásából kemény bütyök nyúlik ki, a mi az ellenálló magvak szétnyomásában nagy segítségökre van. Nem kevésbbé eredeti a keresztcsőrüek (Loxia) csőre, melynek két kávája, hosszúra nyúlt hegyével, egymást keresztezi; ez a berendezés nem csak az ágak közt való kapaszkodásban tesz nekik szolgálatot, hanem különösen arra képesíti őket, hogy a fenyőtoboz pikkelyeit megbontogathassák, felemelhessék, s a magvakat kiszedhessék.

A csőr főbb alakjait – hazai madárvilágunkból kimarkolva – megismertük, most még csak néhány szóval az állkapocs mechanizmusát akarom említeni, vagyis miként működik a csőr, mikor valamit megfog, összenyom, felaprít. Ez annyival inkább érdekelhet, mert a madarak szája egészen külön fejlődésű, éppen mert a csőrön megragadott préda megrágására, igazán felaprítására szolgáló fogak – úgy mint az emlősöknél – nincsenek. Az emlősök felső és alsó állkapcsa egyenes, egy darabból álló, csakhogy az utóbbi hátul felhajló ágú. A madár állkapcsi készüléke sokkal bonyolódottabb szerkezetü: a felső állkapocs alkotásához hozzájárul a járomcsont (os zygomaticum) és egy külön csont (os quadratojugale), elül az erősen fejlett állközötti csont (os intermaxillare), mint a tulajdonképpeni felső káva, mely hajlott s előrésze gyakran külön kis emeltyű, melynek forgási pontja az állközötti csont és homlokcsont érintkezésénél az orrcsont táján van, miáltal a felső káva emelhető. Az alsó állkapocs egyenes vagy homorodó ívvonal alakú s nincs meg hátul a felhágó része, hanem a négyszögcsonttal és a felső állkapocs hátulsó részével (os quadratojugale) egyenesen ízül. A négyszögcsont pedig a halántékcsonttal ízül. (33. kép.) Az alsó állkapocs felhúzó izma a forgási pontok előtt, lehúzó izma ellenben azok mögött fekszik (l. 25. képet is). A csőr nyitó és záró izmai csak lefelé és felfelé hatnak s mivel az alsó állkapocs közel izesül a koponyához, a madárcsőr csakis mint fogó, esetleg zúzó, szakító szerszám működhetik. Alsó állkapcsukat tehát a madarak nem mozgathatják oldalvást is, mint az emlősök, melyek különben rágni nem tudnának.

33. kép. A szirtisas koponyája.

A táplálék megragadásában, tartásában, a csőrön kívül a nyelvnek is van szerepe. Mikor a madár prédáját bekapta, a nyelv hol előre lökődik, hol hátra húzódik vagy oldalt jár, azaz folytonosan eligazítja a falatot a szájban, s hogy az onnét ki ne csúszhasson, arra szolgál a táplálék milyensége szerint változó alakja, sajátos felszerelése. Így láthatunk a sokféle madárnyelven különböző horgocskákat, rovátkákat, érdes részeket, ráspolyos felületeket, apró szakákat stb. Alak szerint (34. kép) többnyire lándzsahegyszerű, az alsó kávához illeszkedő; de van csatornás, csöves, zsinórszerű, lábtalpalakú, czafrangos stb. Némely madarak nyelve kemény, szarúnemű, az egész kávát kitöltő, pl. a gémeké, vöcsköké; másoké ellenben puha, húsos, pl. réczéké. Ez utóbbiak közt egyes fajok nyelve hasonlít a tölgyfalevél végéhez. A póling (Numenius), batla (Plegadis), kanalasgém, jégmadár, búbos banka, kecskefejő stb. nyelve rövidebb, mint csőrük. A hús és lágy növényrészeket evők nyelve általában puha, a bogár- és magevőké kemény.

XI. tábla.

34. kép. Különböző madárnyelvek:
1. Vizi rigó (Cinclus cinclus). 2. Sordély (Emberiza calandra). 3. Szürke gém (Ardea cinerea). 4. Récze (Anas). 5. Buhú (Bubo bubo). 6. Szirti fogoly (Caccabis saxatilis).

A nyelv kilövelésére azok a villásan elágazó, porczogós rugó szálak valók, melyek aljából kiindulólag, a koponya hátsó részéhez tapadnak; ezek az izommal burkolt szálak a nyelvcsont szarvai s úgy működnek, mint az íjj húrja. Mert megfeszülve és hirtelen tágulva a nyelvet, mint valami nyílvesszőt előre lökik, avval a különbséggel, hogy az – a szálakkal összefüggésben lévén – nem szabadul el, csupán annyira ugrik ki, a mennyire a rugalmas szálak engedik. Van ezen kívül a nyelvnek oldalra térítő és haránt izma is; mindezek azután nagy mozgékonyságát eszközlik.

Legnevezetesebb nyelvű madarak a harkályok. Ezeknél ez a szerv kitünő kutató, tapogató eszköz. Rendkívül hosszú, messze kiölthető, zsinórszerű hegye azonban szarúkemény, tűhegyes és szakákkal borított. Ezen kívül nyálkás mirigyváladékuk a nyelvet mintegy beenyvezi, úgy hogy az egész készülék horgas, ráspolyos végű lépvesszőhöz hasonlít. Náluk a nyelvcsontszarvak a koponya hátsó része fölött ívesen felszolgálnak a homlokcsonthoz s odaerősödnek. (35. kép.)

35. kép. A harkály (zöld küllő) nyelvkészüléke. a, b, c a nyelvcsont szarvai, ny nyelv, m nyálkamirigy.

A nyelv fogó- és tartóképességét némely más fajoknál is különösen bő nyálkaelválasztás támogatja, kivált azoknál, melyek repülő rovarokat kapnak el, mint a fecskék, kecskefejő, légykapók.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem