VIII. Bajok a főváros szép hölgyeivel
VIII. Bajok a főváros szép hölgyeivel
…Most, amikor visszagondolok életemnek az elmúlt korszakára – szinte úgy tűnik fel néha, hogy veszedelmes viszontagságaim, viharos utazásaim, életveszélyes kalandjaim és hajótöréseim alig fordulnak elő első ifjúságomban. Szinte sétálgatva ismerkedtem meg a várossal, ahol majd sátorfámat fölütöm. Könnyűszerrel ismerkedtem meg úri férfiakkal, akikben ritkán csalódtam, amikor bizalommal közeledtem hozzájuk, mert voltaképpen nem akartam senkinek terhére lenni. Lehetőleg vidámnak és gondtalannak igyekeztem mindig feltüntetni magamat, még nagy gyakorlatú józsefvárosi kvártélyosasszonyaim előtt is, akik nemcsak a szennyes fehérneműjét ismerték lakóiknak, de álmukat, reménységüket jövedelmüket is igyekeztek ellesni. Ugyanezért nagyanyámmal való levelezéseimet mindig „poste restante” intéztem el, mert nem akartam háziasszonyaimmal még olyan bizalmas helyzetbe se kerülhetni, hogy ők titokban elolvassák a címemre érkező leveleket. Nagyon ajánlatos ez az óvatosság magányos fiatalembereknek, mert sohasem tudhatják, hol vallják kárát kíváncsi vénasszonyok pletykálkodásának. (Sohase felejtem el azt a Baross utcai asszonyságot, akinél nagyon rövid ideig laktam, de mégis már annyira tulajdonának vélt, hogy rám zárta az ajtót éjszaka, s így az ablakon át voltam kénytelen kilépni. Az özvegy, majd leánya, még hónapok múlva is küldözgetett utánam egy bajszos, oldalszakállas [pakonbartos] fiatalembert, aki magát törvénytelen gyermekemnek nevezgette, amíg besorozták katonának, és már csak egy boszniai helyőrségből folytatott egyoldalú korrespondenciát „atyjával”.)
A „poste restante” levelezés révén ismerkedtem meg Szentessy Gyulával, a korán elhunyt, tehetséges költővel, aki postatiszti minőségben működött a főposta Városház utcai részében. Jó nagyanyám pénzeslevelet küldött egyszer ide, és Szentessy Gyula sehogy se akarta elfogadni500 igazolásomul azt a „Képes Családi Lapokat”, amelyben legújabb arcképem éppen frissiben megjelent. Nem hagyta magát félrevezetni a költő, akinek arcképe addig még nem jelent meg” a Képes Családi Lapokban.
– A rendőrségről hozzon valamely személyazonossági okmányt – mondta, és én azt hittem akkor, hogy kajánul mosolyog az irigykedéstől. Mily naivak vagyunk ifjúkorunkban, ha bizonyos, képzelt előnyökre teszünk szert embertársainkkal szemben! De a postatiszt Szentessy a szabályzat értelmében bezárta az ablakot, és én a rendőrségre kullogtam a követelt okmányért.
*
Szerencsém nem hagyott cserben, mert a félelmetes Zrínyi utcában egy földszintes szobában megint jó találkozásom történt. Krúdy Pállal ismerkedtem meg, aki rendőrkapitány volt a nagy sárga épületben, amelynek folyosóin tán sose ismerte ki magát senki. A rendőrség háza és eljárása akkoriban még nagyon titokzatos „história” volt. St. Hermandad alabárdosai és Prottmann kémei még alig halványultak el a közönséges emlékezetekben. Ugyanezért nagyon csodálkoztam rokonomon, Krúdy Pál úron, amikor azt rendőrtiszt létére kifogástalan jellemű, sőt igen nobilis gondolkozású úriembernek ismerhettem meg. (Nagyanyám régebben hallott családi történeteiben ugyanis nem tudta sohasem megbocsátani ennek a Krúdy Pálnak, hogy vérbeli atyafi létére szakított az eddigi familiáris szokásokkal, nem maradt otthon falujában nemes embernek, nem ambicionálta a vármegyei szolgálatot vagy a „közügyekben” való részvételt: kapta magát, és elment rendőrnek a fővárosba. Nagyanyám mint konzervatív asszony, ezt a „hibát” még akkor sem tudta megbocsátani Pálnak, amikor a rendőrtiszt úrról leveleimben megemlékezve: feltüntettem őt, mint aki esendő, könnyelműségre hajlamos első ifjúságomban a fővárosi női kelepcéktől megóvott.)
K. Pál ugyanis annak a rendőrségi osztálynak volt a vezetője, amely arra ügyelt a Zrínyi utcából, hogy a ninivei és gomorai hölgyek a városon túlságosan el ne szaporodjanak.
– Úgy vagyunk ezzel a dologgal – mondta Pali bácsi – , hogy védekeznünk kell ellene, mint a sáskajárás ellen, habár sohase irthatjuk ki véglegesen a sáskákat. Mindig voltak és lesznek olyan nők, akik irtóznak az erkölcsös élettől, mint a cigány a szántástól. A betyárvilágot se501 pusztíthatta ki Ráday Gedeon gyökerestől, pedig neki volt kezébe adva a legnagyobb hatalom, amelyet magyar ember eddig kaphatott. Hol van a pesti rendőrség hatásköre a „királybiztos” megbízatásától? Ő csak a szemével intett valakinek ebben az országban, úrnak vagy parasztnak, és ez követte őt olyan engedelmesen, mint egy bárány.
Pali bácsi, a civilruhás rendőrtiszt ennyiben foglalta össze nézetét az államrendőrség hiányosságáról, amikor atyafiságos szeretettel pártfogásába vett, és megengedte, hogy sétáiban, a főváros területén elkísérjem. S bár rokonom csak középtermetű, hajlott hátú, idősecske, szürkeruhás és szürke vágott bajszú úriember volt, aki megjelenésével lehetőleg került minden feltűnőséget (még sétálni is egészségügyi szempontokból járt), igen halkan, alig észrevehetőleg ment végig a forgalmas utcákon: csakhamar különös dolgokat tapasztalhattam rokonom társaságában tett sétáimban.
Gyönyörű strucctollas kalapú, a világ minden táján megtekintésre való úrhölgy lengette végig francia parfümjét például alkonyattal az Andrássy úton. A hölgy messziről igen büszkének és gőgösnek látszott, mintha csak véletlenül ereszkedett volna le a földi halandók közé. Még tízlépésnyiről is „rázta a rongyot”, mint az akkori pesti nyelven mondták. De amikor Pali bácsi jelentéktelen, szürke alakját észrevette az Andrássy úti paloták fala mellett bandukolni: a hölgy magatartásában meglepő változás következett be. Délceg, hercegnői magatartását egyszerre elvesztette, csak bámulásra méltó gőgös arca észrevehetőleg elhalványodott, kerekre nyitott, a férfiak kilencven százalékát térdeplésre kényszerítő tekintete megtört, és szemét lesütve, napernyőjével alig játszadozva, szinte sompolyogva ment el Pali bácsi mellett. (S ha utánanéztem: észrevehettem, hogy csak jó darab idő múlva tért magához meglepetéséből, amelyet a Pali bácsival való találkozás ébresztett benne.)
Pali bácsi oly közönyösen ment mellettem, mintha egy lelket se látott volna.
– Ki volt ez a grófnő, aki láthatólag ismeri Pali bácsit? – kérdeztem.
– Neve nem fontos – felelt Pali bácsi.
Majd a Stefánia úton őgyelegtünk az akkor nagy divatban lévő kocsikorzó megtekintésén. Nagyszerű ügyességet fejtenek ki lovaik hajtásában e helyen a pesti bérkocsisok, a grófok és a katonatisztek. Néha egy zöld udvari hintó is feltűnt a bakon ülő, szürkeköpenyes, cilinderkalapos cselédségével és a hintó párnáiról kíváncsian tekingető udvarhölgyeivel,502 akik Budáról idehajtva, szemügyre vettek minden kocsit a Stefánián. Andrássy Géza vadászkocsijáról kürtjelzés hallatszott, amikor a négylovas fogat az Andrássy útról befordult, és piros kerekű fiákerról szórta szubrettmosolyát Pálmay Ilka grófné. A magamfajta fiatalember azt hihetné, hogy itt a már épülő Park Klub közelében, a legelőkelőbb fővárosi világ találkozóhelyén a kis rendőrtiszt láttára egyetlen felbokrétázott dáma sem változtat a hintóban elfoglalt pozícióján, amelyet éppen úgy tanultak valaha a pesti úrnők, mint a polkát. Pedig két-három fiáker is nyomban eltűnt drágalátos kocsirakományával a korzóról, ha Pali bácsi a Stefánián gyalogszerrel végigsétált a fák alatt. Megkérdeztem Pál urat:
– Nem sajnálja az elbujdosott hölgyeket?
– Nem sok okom volna a sajnálatukra. De ezenkívül nyilván ők tudják legjobban, hogy mért nem akarnak a szemem elé kerülni – felelt közömbösen Pali bácsi, és esernyőjét, amelyet egészségügyi sétáinál sohasem felejtett el, megnézegette, mintha már eleget szolgált volna ez a vén esernyő.
Persze, néha sétáinkban előfordult az is, hogy egyes tündöklő hölgyek nem vették, vagy nem akarták észrevenni Pali bácsit, ugyanezért bátorságot vettem magamnak, hogy lovag módjára érzelmes pillantásokkal kísérjem e hölgyek bájait, mint az fiatalemberek szokása. De Pali bácsi alig észrevehetőleg megérintette karjával karomat, és vágott szürke bajsza alatt ennyit mondott:
– Mielőtt végleg megszerelmesednél, keresd meg a tündér arcképét abban a fotográfiagyűjteményben, amelyet jelenleg én őrzök a Zrínyi utcában.
Későbben már elegendő volt Pali bácsinak csak a karomat megérinteni, ha lelkesedéssel adtam elő magasztalásokat az utcán, a séta közben látott úrhölgy bájairól.
