VII. Egy titok kipattanása Szendrey Júliáról a század végén
VII. Egy titok kipattanása Szendrey Júliáról a század végén
Amíg élt Benedek Aladár, akár a valóságban, akár e történetkékben, nemigen lehetett megbeszélni azokat az emberfeletti küzdelmeket, amelyeket a mindennapi tiszta ruházkodásért kellett folytatnia – a mindennapi megélhetésről nem is beszélve, mert B. A. azok közé tartozott, akik szennyes inggallérban az utcára se tudtak kilépni. Ugyanezért volt egy „pucerájosné” ismerőse, egy szőke, vaníliaszínű, Dobostorta-szerű asszonyság, aki a Zerge utcában mindig rózsaszínű, vasalt szoknyában és fehér, nyitott nyakú blúzban kápráztatta azokat a fiatalembereket, akik arra hónapos szobát béreltek. Stefinek nevezték a mosónőből lett boltosnét. B. A. hihetetlen komolysággal mondta ki nevét „Istvánkának”. Senki se merte így nevezni még az asszonyságot. Valami emlék fűzhette B. A.-t a névhez, mert kis csomag nélkül sohase jött ki a kék-fehérre festett boltocskából. Néha a Népligetig kellett gyalogolnia, amíg alkalmas helyet talált az átöltözködéshez. Máskor már a Múzeum-kertben is inget válthatott a Kisfaludy mellszobra mögött, ha borult volt az idő, és kevesen vették útjukat a szobornak.
A Zerge utca nevezetes volt még arról, hogy itt állott a sarok közelében Schlauch Lőrinc kardinális csokoládébarna, egyemeletes pesti háza, ahol Nagyváradról jövet a bíbornok megszállott. (Néha különvonattal jött, ha a polgári házasság kérdésében érdekes ülés ígérkezett a főrendiházban.) A pesti úriszegények nagyon jól ismerték a járást ebben a palotában, ha az ország második élő bíbornoka Pestre jött. Gyászruhás,494 előkelő asszonyságok, köpenyegükbe burkolózott, öreg katonatisztek, nagy múltú és zavaros helyzetbe jutott mágnások között néha Benedek Aladár választékos alakja is feltűnt. „Őeminenciája annak idején előjegyzett az Örökzöldekre! Kötelességemnek tartottam a díszbe kötött könyvemet személyesen átnyújtani!” – mond B. A. a bíbornoktól jövet, és újra megtalálta azokat az előkelő, lengedező, könnyed lépteket, amelyekkel az élete pályáját „mérte”. De néhány hónap múlva, amikor a bíbornok kapuján kijött a Zerge utcába, nem tudta biztosan, hogy melyik irányba induljon el: vissza a Múzeum-környéki „mágnás-firtlinek”, vagy pedig az Üllői út felé, nagy kanyarulattal a Hunnia-kávéház felé. „Új titkárja van őeminenciájának, a régit biztosan kanonoki stallumba tette. Az új titkár még nem tud különbséget tenni őeminenciája látogatói között” – dörmögte Aladár, miután csak a konvencionális ötforintost kapta kézhez, amelyet mindenki megkapott a nagyváradi püspök titkárától.
E viszontagságok között a Zerge utcában el kellett haladni B. A.-nak egy földszintes ház előtt, amelynek két-két utcára nyíló ablaka volt a kapuboltozat körül, és a kapun át pillantást lehetett vetni ama józsefvárosi udvarok egyikére, amely udvarban ecetfa állott, alatta öreg 48-as honvéd pipázott, az ajtó előtt varga kalapált háromlábú székén, kis, öreg kalaposné varrogatott egy másik udvari lakás előtt zöldfátylas kalapot, máshol bábacímer volt az ajtóra szegezve, verkli „kintornázott” az udvaron, és gyermekek karéja táncolt. Hátul kert, amelyben nyáron zöld filagóriában kugliztak és bort ittak a vendégek. „Itt lakott utoljára Szendrey Júlia, miután férjéhez, Horváthoz, a Képíró utcai Hét Bagolyba semmi áron nem akart visszamenni” – monda B. A. Nagyobb hitelesség okáért egy nyári napon bementünk az udvar végén rejtett korcsmába. A kuglizóból elmúlt a víg élet. Öreg tyúkok tollászkodtak a golyó vályúján, a bort olyan palackból töltötték, amelyben Hunyadi János keserűvizet tartogattak valaha. „Talán éppen Júlia emlékben itt hagyott palackjai közül való, mert nőies természetű betegsége ellen mindig keserűvizet rendelt neki Szöllősi orvos, aki a Bodzafa utcából járt ide. Kossuth doktorának mondta magát, de voltaképpen osztrák spion volt. A keserűvíz siettette Petőfi özvegyének halálát” – mond B. A. Vártam, hogy valami célzást tesz a költő Júlia legendás szépségéről, de B. Aladár inkább meghatottsággal beszélt: „Nagyon megöregítette szegénykét a szenvedés. Sohase volt szép. De mikor én láttam, már ráncos, sárgásbarna volt az arca, több foga hiányzott, és495 csak egy kvietált katonatiszt lakott itt az udvar végén, aki ha pénze volt puskaporra, kemény fojtást vert pisztolyába, és azzal a köszvényes, meztelen lábujjai közé szorított rézgarast kilőtte Júlia mulattatására.”
A sok költői elképzelésre alkalmat adott Sz. Júlia életéről nem beszélt többet Benedek Aladár abban a házban, ahol a „feleségek felesége” lakott.
