Mesebeli bajokba keveredünk nagyatyám miatt
Mesebeli bajokba keveredünk nagyatyám miatt
Megszabadultunk egy veszedelmes embertől! – gondoltuk magunkban, midőn a vonat füstjét néztük Pali bátyámmal. – Megszabadultunk egy vén gyermektől, aki előbb-utóbb bajba keveredett volna Pesten való mulatozása alatt, és magával együtt bajba kevert volna bennünket is, akik felügyeletével meg voltunk bízva – mondtuk, mert Pali bácsi is kapott időközben figyelmeztető írást nagyanyámtól, amelyben arra kérte a levélíró a rendőrtisztet, hogy gondja legyen rá, miszerint a könnyelmű öregúr tisztán hozza haza a nevét és becsületét, mert maholnap már úgyse lesz egyebe, mert „Stuart Mária” a szemét is kilopja a napról napra gyengülő öregnek.
„Nyolcvanesztendős aggastyán lesz maholnap, a család talpon álló férfitagjainak vigyázni kell, hogy a szép életpálya mocsoktalanul záruljon!” – olvasta K. Pál nagyanyám leveléből. Legjobb volt tehát az öreget hazaküldeni.
Megnyugodva indultunk a város felé, és még akkor nem is sejtettük, hogy a talonba tett Gróf pesti időzése alatt milyen nagy fába vágta a fejszéjét… A budavári ostrom után következő hetekben aztán esőstől szakadt ránk az áldás, nagyatyámat Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter a budapesti Honvédmenház parancsnokává kinevezte, amely állás Szentimrey ezredes elhunyta óta betöltetlen volt.
A Gróf valóban Pestre költözött a maga pereputtyával (gazdasszonyával és nevelt leányával), és álláspontját így fejtette ki:
– Hetvenesztendős koromig vártam, hogy valamely nyugodalmas állást elfoglalhassak, amelyben végre a magam passzióinak is élhetek. A magam ura lettem, és zsoldomat az állami kasszából a lakásomra küldik, amely a Menház első emeletén van, a parancsnoki irodával együtt, már csak abból a szempontból is, hogy ne mászkálhasson a nyakamra minden vénember, aki valahol a lábát elvesztette. De különben is gondoskodtam segédtisztről, aki a saját belátása szerint gorombáskodhat mindenkivel, aki az irodában alkalmatlankodik. Én a magam részéről a főváros társadalmi életét fogom kultiválni, amelyből a negyvenes évek végén, éppen a szabadságharc miatt kipottyantam.
K. Pál, aki végighallgatta a Gróf álláspontját, fejét kezdte vakargatni:
– Kedves Gyula bátyám, a divat azóta megváltozott. A honvédek parancsnokának többnyire a kaszárnyában a helye.
– Természetesen, amíg az olyan vénemberekkel töltötték be a parancsnoki506 tisztséget, akik a hamut is mamunak mondták. De az én koromban egy honvédparancsnok még nem térhet ki a szíves meghívások elől, amelyekkel a társaséletből elhalmozzák. Teringettét, 1848-ban a szabadságharc miatt voltam kényszerítve arra, hogy csapot-papot, szép szeretőt itt hagyjak, mert nem vihettem magammal a tábori életbe. Kíváncsi volnék a reglamának arra a paragrafusára, amely manapság a régen nélkülözött pesti nővilág megismerésétől eltiltana?
Midőn nagyatyám terveit meghallottuk, tudtuk, hányat ütött az óra.
De hamarosan megmondta maga az öregúr is, hogy régi ismeretségeit (a negyvenes évekből) szándékozik felfrissíteni, és parancsnoki minőségében, amely kétségtelenül új előrehaladást jelent pályáján: bemutatkozni régi barátai és barátnői és azok családjai előtt, akiknek meglátogatására eddig nem volt alkalma, mert Pestre csak börtönbüntetések végett „hozták” a 67-i kiegyezésig, azután pedig az öregúr magától csak amúgy „kutyafuttában” járt a fővárosba, mert hivatása Szabolcs vármegyéhez kötötte. Most, miután állandóan Pesten szándékozik maradni: elmulaszthatatlan kötelességének tartja, hogy kedves és felejthetetlen „házainál” ismét tiszteletét tegye, mint fiatalember korában.
– Így például Heckenastékhoz óhajtok elmenni, akinek felesége Bajza Lenke a hírneves regényírónő! – mond a Gróf.
Senki se tudná megmondani, hogy miért jutottak eszébe éppen Heckenasték, miután Heckenast úr amúgy is régen meghalt, Bajza Lenke pedig Beniczkynek, a Pest megyei főispánnak lett a felesége, miután Heckenasttól már annak életében elvált.
„Pedig sokat táncoltam vele a Redoutban!” Ez volt az öregúr megjegyzése.
A Honvédmenházhoz nagy kert tartozott, s az öregúr itteni sétáiban, amelyeket a reggeli raport után és a belső „századosi” veszekedések elmúlásával végzett: ráért régebbi pesti ismeretségein gondolkozni. Ilyenformán jutottak eszébe Aeblyék, akik a harmincas-negyvenes években a Lipót utcában, a Vademberhez címzett házban laktak, és télen híres házibálokat tartottak, miközben a kisasszonyok tréfáztak… (Rendőrtiszt rokonunk nyomozásának eredménye az volt, hogy a jelzett pesti patríciuscsalád már elköltözött a Zum wilden Mannhoz címzett házból.)
A Honvédmenházat a Soroksári út végén, I. Ferenc József koronázási aranyaiból építették. A nemzet ajándékából, az uralkodó áldozatkészségéből507 elég kényelmes volt a „laktanya”, hatvan-hetven főnyi legénységnek adott helyet. De az öregek, a 48-as honvédek egy része állandóan ágyban feküdt, az „ezredorvos” rendelkezett velük, a Grófnak tehát volt ráérő ideje néha kirándulni velem és K. Pállal a fővárosba, ahol megnézegette a Belváros régi házait. Itt-ott a negyvenes évekből maradott régi házak előtt pihenőt tartott, és kijelentette, hogy ez a ház ama bizonyos Frivaldszkyé, aki honvédbajtársa volt Komáromban. Mindenáron meg akarta látogatni a régi pajtást, és a házmesternek régi könyvekből, a lakók névjegyzékéből kellett bizonyítani, hogy Frivaldszky már a hatvanas években elköltözött innen. „Hm. Vajon ki most a háztulajdonos?” kérdezte nagy meglepetésünkre a Gróf. A házmester valamely közömbös nevet mondott: „Nem ismerem!” kiáltott fel magyarán, és sértődve hagyta el a házat.
A Honvédmenház lakóit a Budapesti Hírlap állandóan „Nagy idők tanúinak” nevezte és részükre adományokat fogadott el, többnyire szivarvégeket, amelyeket a magyarok fogukkal vagy szivarvágó késükkel lecsippentve: ládikákba gyűjtöttek. Néha egypár kiló is összegyűlt a lap szerkesztőségében, amikor a segédtiszt két egészséges honvédet véve maga mellé, a dobozokért elment. A segédtiszt megjelenése a lap szerkesztőségében mindig ünnepies volt. „Csak katonásan viselkedjetek, fiúk. Akkor beszéljetek, ha kérdeznek.” Ez volt nagyatyám parancsa a különítmény részére. A ládaszámra hozott szivarvégeket (amelyeket a m. kir. dohánygyárakban enyvvel ragasztottak), eleven ember nem pipálhatta el természeti állapotban. A menház udvarán előbb nagy üstben főzték ki a dohánygörcsökből az enyvvel együtt a nikotint is. Egy ilyen alkalomból eszébe jutott a laktanya udvarán hátrafont kézzel sétálgató nagyatyámnak, hogy van egy ismerőse Pesten, aki hajótulajdonos létére a Vaskapun át rendszerint török dohányt csempészett Magyarországba, így a fővárosba is. Nagyatyám elhatározta, hogy „érintkezésbe lép” régi barátjával, akinek csinos felesége mindig a legújabb operák áriáit énekelte a Duna utcai egyemeletes házuk szalonjában. Míg a házigazda szerémségi vörös borokkal és finom dohánnyal kínálgatta vendégeit. Még aznap eszébe jutott az énekesnő neve: Szerénának hívták, de az akkori magyarosodó világban Szerénynek mondták a hölgy nevét, és az Ernáni-áriáira az erkély alatt borotváltarcú, Windischgrätz-ezredbeli dragonyostisztek hallgatóztak. Sok elismeréssel beszélt erről a hölgyről nagyatyám, mert már egyszer említettem a feljegyzésekben, hogy mindig különös vonzalmat érzett a trafikosnék508 iránt. Csak idő kérdése volt, hogy mikor határozza el magát a Duna utcai ház megtekintésére az ottani kedves hölgy meglátogatására.
S egy napon valóban különös gonddal öltözködött, lakkcipőt húzott, mert, mint monda: Ha nem is volt világéletében a legjobb „Causeur”, a táncosok között mindig a legkiválóbbnak érezte magát.
– Különösen, ha a táncosnődért „schwärmoltál” – monda K. Pál némi csipkedő éllel.
Mire hetvenéves nagyatyám elpirult, és így felelt:
– Felesleges ezeket a dolgokat szememre hányni az unokám előtt, Pál öcsém. A zenélő, zenekedvelő hölgyek éppen úgy vonzódtak életemben, mintha ebben a részben „németnek” születtem volna. Igazat adok azoknak, akik azt választották jelmondatuknak: – a „Die Macht der Musik” a legnagyobb hatalmasságok közé tartozik. „Brochírozzatok” tehát a Duna utcába.
Elindultunk a Honvédmenházból, mintha három negyvenes évekbeli gavallér kelt volna útra egy delnő mulattatására. A Grófnak vadgalambszínű pantallója feszült, ritkán használt, agárfejű lovaglópálcát vett kezébe, szárnyas inggallérjáról, nyakkendőjéről csak annyit mondhatok, hogy a Podmaniczky Frigyes divatjának mindenben megfelelt. A civilruhás rendőrtiszt talán csak idegenvezetőnek tűnhetett fel a Gróf mellett, míg én legfeljebb inasnak számíthattam, aki az ünnepélyes gavallért messziről kíséri. Így mentünk végig a városon, júniusi nap volt, cseresznyét árultak már a piacokon, mindenki nyaralni készült valahová, mert ez nem volt olyan nagy kunszt a régi világban.
A Gróf időnként, nyilván ritkán használt lakktopánja miatt megállott, és rendőrtiszt rokonunknak magyarázta a helyzetet:
– Sohase értettem egészen azokat a férfiakat, akik megengedték a feleségüknek, hogy továbbra is ábrándozó dalokat énekeljenek, miután női kötelmeiknek eleget tettek a férjhezmenetellel s az anyasággal. A dal a férfiak elcsábítására, megbabonázására, meggyúrására találtatott ki. Igen, nincs kellemetesebb, mintha az embernek mindenféle nótákat dúdolnak, zümmögnek, sóhajtanak a fülébe, amit a kacsintásnál jobban tudnak bizonyos nők. Az ujjamon se tudnám összeszámolni, hogy magam is hányszor vesztettem el a fejemet, amikor szőke vagy barna hölgyek kékszemű halásznótákat vagy lángpiros, éjszemű dalokat betyáros tempóban énekelgettek! – De nagyon kikértem volna magamnak, hogy Mari, családunk nagyasszonya, azután is markotányosnői, honvéddalokat énekelt volna nekem, miután az ostromlott Komáromban,509 az ágyútűz alatt tartott sáncokon a tábori páter bennünket összeesketett. Otthonomban csak a szobalánynak vagy a bejáróasszonynak engedtem meg a dalolást! – mond a Gróf igen ünnepélyesen, s szinte észre sem látszott venni, hogy mennyi mindent elárult életfelfogásából ezzel a néhány szóval.
A Duna utcában csakhamar megtaláltuk a kérdéses erkélyt. Régi műemléknek beillő, pesti erkély volt, amelyet bizonyára már többször is lefotografáltak a Fővárosi Múzeum részére. De az erkélyről nem hallatszott zongoraszó, se énekhang, bár nagyatyám többször elment a csendes utcába, és közben felnézett az erkélyre. Az erkélyen senki és semmi nem mozdult. Végre is a házmestert vettük elő, aki bevallotta, hogy az első emeleti lakók már május havában svábhegyi nyaralójukba költöztek. A zongorát és a hangjegyfüzeteket is magukkal vitték, mond a házmester nagyatyám tudakozódására.
– Emlékezetem szerint a Béla király úton fekszik a svábhegyi nyaralójuk? – folytatta a kérdezősködést a Gróf.
A házmester bólintott, és mi elmentünk.
Rendőrtiszt rokonunk egy pillanatra visszatért még a házba, és onnan azzal a hírrel jött ki, hogy Szerény haja még mindig „párizsi szőkére” van festve.
De ez az újabb posta már nem vigasztalhatta meg nagyatyámat, lehangolt kedéllyel folytatta útját hazafelé, és nyikorgó lakktopánjának útközben azt mondta:
Bolond voltál, hogy eddig mindenféle vénasszonyok után koptattad a talpadat! Hol van az az eszeveszett, aki egy öregasszony kedvéért felmásszon a Sváb-hegyre! Örülnöm kellene, hogy végre a magam ura lettem, és megszabadultam az asszonyok veszekedésétől.
Nyilván valamit észrevett a Gróf az idő múlásából, és többé egyetlen régi asszonyságot se akart visszavarázsolni a negyvenes évekből.
*
Nemsokára azonban az történt, hogy egyedül utazván az Üllői úti villamoskocsin, egy utcán haladó fiatal nő láttára felpattant ültéből, és a még mozgásban lévő villamoskocsiról oly szerencsétlenül ugrott le, hogy bokáját kificamította. Nem követhette a tündért, aki időközben el is tűnt.
Fájdalmas bokája miatt jódarab ideig kellett üldögélni az öreg úrnak a Honvédmenház kertjében egy karosszékben, idejét tehát a parancsnoksága510 alá rendelt öreg honvédek ügyeinek szentelte; különösen azokat az álhonvédeket „adjusztálta”, akik mindenféle hazug kitalálásokkal vagy hamis iratokkal akartak a Menházba bejutni. Csak Gracza Györgynek, a Budapest című lap szerkesztőjének és az 1848/49-iki szabadságharc történetírójának ajánlását fogadta el mindig hitelesnek, mert véleménye szerint ez a történetíró (különben távoli atyafi) ismerte leginkább az eleven állapotban megmaradt hősöket, mert történeti adatait nagyrészt élőszóból vagy levelezésből szedte össze. Gracza György néha munkatársával, Walikovszky Károllyal kísértette ki azokat az öreg embereket, akiket, mint a „Nagy idők tanúit” el akart helyezni a Honvédmenházban. A fiatal hírlapíró látogatásai alkalmával irodalmi munkálkodásra serkentette a parancsnokot, aki a szabadságharc vezéralakjait személyes érintkezés folytán ismerte… „Hagyja el öcsém! A kolozsvári Kuszkó Pista, az ottani 1848/49-iki lapok szerkesztője amúgy is mindig kéziratokért nyaggat” – felelt nagyatyám, de bokarándulása idején mégis több újságcikket írt Budapest emlékeiből. Ám a hadvezéreken, a honvédbajtársakon kívül e cikkekben sohase emlékezett meg egyetlen női ismeretségéről sem. Kezdte felejtgetni a „negyvenes évekbeli” hölgyeket, akik valaha annyit foglalkoztatták.
1930
