VII.
VII.
Miközben a magyar vezetés hozzálátott a keresztes hadjárat megszervezéséhez, Szelim hatalmas előkészületeket tett az iráni hadjáratra. 1514. március 20-án Edirnéből Isztambulba indult, és 10 nap múlva a város melletti Ejjüpben ütött tábort.105 Ide Bélayt is magával hozta, mivel Magyarországról csak annyi hírt kapott – ezt a velencei bailo 1514. április 8-i jelentéséből tudjuk –, hogy emberét a magyarok visszatartják és „gőgösen” nem közlik vele szándékukat. A szultán állítólag nem nagyon törődött ezzel, s azt mondta, hogy felőle a magyarok akár át is kelhetnek a Dunán és lángba boríthatják Ruméliát, mert ha legyőzi a „szofit” (vagyis a sahot), úgyis bosszút fog állni rajtuk.106 Később azonban kiderült, hogy nem egészen így állt a dolog, s Szelimet valójában idegesítette a magyar ügy megoldatlansága. Olyannyira, hogy emiatt végül elodázta a Velencének megígért segítségnyújtást is.
105 S. Tansel: Yavuz Sultan Selim i. m. 38. Szelim készülődését persze minden számba jöhető európai fejedelem úgy értékelte, hogy az ellene irányul.
106 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 71. No CIV
A tervek szerint az oszmánok két irányból nyomultak volna előre Velence támogatására: 10 ezer lovas Boszniából Friuliba, egy hadiflotta pedig Valonából (Avlonjából) Apuliába. A lovasokért a Köztársaság eredetileg évi 10 ezer dukátot fizetett volna, de a pasák minden tárgyaláson feljebb srófolták az árat. Hiába kapta meg április 9-én a bailo a kollégium felhatalmazását az egyezmény aláírására, a hónap közepére kitűnt, hogy nincs remény a terv végrehajtására.107 A velencei követ, elemezve a kudarc okait, önkritikusan ismerte be, hogy többet kellett volna tenni a török–magyar megegyezésért.108 Ezt húzták alá Dukagin-og˘lu szavai is, melyeket a pasa április 19-i közös ivászatukon ejtett el: Szelim azért állt el a beígért katonai akcióktól, mert „nehéznek tűnt neki, hogy sereget tartson Ruméliában a magyarok elleni védelemre”.109 Noha a két fél megegyezett abban, hogy mindent a magyar követ rontott el, eléggé nyilvánvaló, hogy Bélay makacssága e tekintetben csaupán kapóra jött Szelimnek; nehéz elképzelni ugyanis, hogy az összes erőforrást igénybe vevő iráni hadjárat idején őszintén akart és tudott volna komoly erőket adni egy ilyen kockázatos vállalkozáshoz. Vagyis megint oda lyukadunk ki, hogy a szultán külön szívesen kiegyezett volna a magyarokkal, de ennek elmaradásától sem esett kétségbe, hanem ügyesen kihasználta azt a velenceiek, a Habsburgok és a magyarok megosztására.
107 I. m. 72–73. No CV. N. Giustinian április 17-i jelentése. N. Jorga: GOR II. 323–324.
108 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 73. No CVI. N. Giustinian április l9-i jelentése.
109 I. m. 74. No CVI.
Végtére is – írja a velencei követ április 19-én a Signoriának –, Szelim nem tudván mást tenni, hallgatást parancsolt a magyar követnek, és ezen a 215napon átszállíttatta az ázsiai oldalra, hogy elvigye magával a keleti hadjáratra.110 Ezek után meglepő, hogy a pasák ezekben a napokban folyton arról beszéltek a bailonak: a magyarokkal és a császárral talán meglesz a béke, és abba Velencét is bele fogják foglalni.111 Ekkoriból egyetlen adatunk van arra, hogy esetleg valamilyen elmozdulás történhetett a török–magyar-Habsburg viszonyban. A budai velencei követ valamikor április végén továbbította a Signoriának Miksa levelének másolatát, amelyben a császár Szelimtől salvus conductust kér követének, akit azért szándékozik hozzá indítani, hogy helyreállítsák a Bajezid idejében fennállt „jó barátságot”.112 Mindez arra mutat, hogy Miksa engedett Szelim követelésének és – már csak a magyarországi keresztes háború miatt is – hajlandó lett volna a magyarok mellőzésével kétoldalú kapcsolatokat létesíteni a szultánnal. Lehet, hogy ez a kezdeményezés áll a pasák kijelentéseinek hátterében? A választ, egyelőre, sajnos, nem ismerjük, de nagyon valószínű, hogy Miksa kísérlete hamvába holt. Az oszmán sereg ugyanis április 20-án megkezdte az átkelést Üszküdárba, s ettől kezdve annak, aki a szultánnal kapcsolatba kívánt lépni, egyre nagyobb távolságokat és nehézségeket kellett leküzdenie.
110 I. m. 73. No CVI.
111 I. m. 72. No CV.; 74. No CVI.
112 Wenzel G.: i. m. II. 249–250.
Így járt G. Krupski lengyel követ is, aki május elején ért Konstantinápolyba és ott a szultánnak hűlt helyét találta. Szelim parancsára utána indult Anatóliába, ami nem lehetett könnyű, hiszen nehéz ajándékokkal volt megrakodva.113 A szultáni tábort a karamániai Aksehirnél érte utol, ahol az 8 napos pihenőjét töltötte. Krupski négy napon belül megkötötte a három éves fegyverszünetet – azért csak ennyi időre, mert tekintetbe vette a magyarok sikertelenségét, úgy, ahogy azt Zsigmond király előírta neki. A tárgyalásokon megkérdezte, miért tartják vissza Bélayt oly hosszú ideje. Azt a választ kapta, hogy „néhány kellemetlen és elkerülhetetlen dolog jött közbe, melyek miatt a szultán nunciust küldött felségedhez [ti. Ulászlóhoz] Magyarországra; mihelyt ő visszatér, abban a pillanatban elengedik a követet, aki azonban kénytelen követni a szultánt”. Innen tudjuk, hogy május közepe táján Szelim követe még épp úgy tisztes fogságban volt, mint magyar kollégája, Bélay Barnabás.114
113 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 77. No CXI. Az ajándéktárgyakról: Acta Tomiciana III. 42–43. No XLV. 1514 eleje.
114 G. Krupski útjáról, eredményeiről és tapasztalatairól Zsigmond király 1514. július 30-án írott levelében tájékoztatta Ulászlót: Acta Tomiciana III. 153–154. No C CXVI.
