VI.
VI.
Közben a négyhavi fegyverszünet lassanként lejárt (december végén volt esedékes), ezért Ulászlónak gondoskodnia kellett az újabb követség megszervezéséről. Jól jellemzi a viszonyok megváltozását 1512-höz képest, hogy oszmán követküldés szóba sem jött már. 1513. november 5-én N. Giustinian velencei bailo azt írta Edirnéből a Signoriának, hogy „várnak ide egy magyar orátort, hogy esküt tegyen a békére”.86 Ha ez a híradás pontos, úgy az Ulászlóáltal kiválasztott Bélay Barnabástól a szultán azt várta, hogy minden vonakodást félretéve végre aláírja az oszmán igényeknek megfelelő békét. Ebbéli reményeit a velencei követ is osztotta, bár ő hosszas alkudozásokra számított. A velenceiek azért lesték izgatottan a tárgyalások kimenetelét, mert elsősorban – ők legalábbis így gondolták – ettől függött az a török segítség, amire Szelim röviddel ezelőtt ígéretet tett.87
86 I Diarii di Marino Sanuto. XVII. Venezia, 1886. 471. hasáb.
87 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 65–66. No CII.; 68–70. No CIII. Szelim – szabott évi összeg ellenében – teljes erejével támogatja a Köztársaságot, ha az vállalja, hogy nem lép egyezségre a keresztény fejedelmekkel.
211Bélay nagy pompával, több mint 100 fős kísérettel, 1513. december 17-én vonult be Edirnébe.88 A jóképűnek mondott magyar követ december 25-én gazdag ajándékokkal megrakodva kézcsókra járult a szultánhoz, ahol nagy tisztelettel fogadták. 27-én a pasák a szultáni tanácsba hívták, és megbízatása felől érdeklődtek. Bélay öntudatosan azt válaszolta nekik, hogy királya rendelése szerint csak a szultánnak adhatja elő mondanivalóját. A pasák egy ideig győzködték, de miután látták, hogy nem tágít, tájékoztatták az uralkodót. Szelim némi várakoztatás után beszólította Bélayt, de mindjárt éreztette neheztelését azzal, hogy a követet a szokással ellentétben nem engedte leülni. Beszédében Bélay először is visszakövetelte azokat a „kastélyokat” illetve földeket (állítólag három ilyen területről lett volna szó), amelyeket a törökök a legutóbbi időkben Boszniában elfoglaltak. Ezután javasolta, hogy három évre kössenek fegyverszünetet, úgy, hogy abban a lengyel és a cseh (?) király, a római császár, Velence, a két oláh vajda és Raguza is szerepeljen. Ezek hallatán a szultán – szokása szerint – rettenetes dühbe gurult, s anélkül, hogy válaszra méltatta volna, elrendelte a követ eltávolítását. Erre az ott álló udvari emberek megragadták Bélayt, és kivitték a kihallgatási teremből. Kalapját, melyet közben a földre ejtett, úgy hajították utána. Ekképpen megalázva Bélay hazatért szállására, ahonnét negyven napig nem engedték ki.89
88 N. Iorga: i. m. 66. No CIII. Ugyanennek a december 27-i jelentésnek az ide vágó része közölve még Eudoxin de Hurmuzaki: Documente privitóre la istoria Romanilor. Vol. VIII. 1376–1650. Bucuresci, 1894. 42–43. No. LIII. A két szöveg sokban eltér egymástól. Vö. Tardy L.: i. m. 74. (úgy tűnik, nem olvasta az általa Hurmuzakiból idézett dokumentumot).
89 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 66. No CIII. E. Hurmuzaki: i. m. VIII. 42. No LIII. N. Jorga: GOR II. 321. A három évre vonatkozó javaslatot Zsigmond király egyik követi utasításából (Acta Tomiciana III. 23–24. No XVIII.; 25–26. No XIX.) és Szelim szultán alább tárgyalandó leveléből ismerjük. A követ 40 napig tartó elzáratására: I Diarii di Marino Sanuto. XIX. Venezia, 1887. 87. hasáb. A török krónikák szintén arról tudósítanak, hogy Bélayt őrizet alá helyezték, ld. Hoca Sadeddin: Tacüt–tevarih. II. Istanbul, 1280/1863. 238–239. és A. Ug˘ur: i. m. 225.
Ugyanaznap este a velencei követ meglátogatta Dukagin-og˘lu Ahmed harmadik vezírt, aki részlegesen beavatta őt az oszmán álláspontba. Elmondta, hogy a szultán rendkívüli módon haragszik amiatt, hogy a magyar követ másokat is bele akar venni az egyezménybe. Miksa császárról hallani sem akar, hiszen ő, Szelim, elkötelezte magát Velence mellett. Ha a császár egyezséget akar, akkor küldje el megbízottait úgy, ahogy azt Bajezid idejében tette. A magyarok javaslatait egyebekben jónak találta, és szívesen aláírná velük a kétoldalú megállapodást, de az a benyomása, hogy erre Bélaynak nincs meg a felhatalmazása. A bailo aggodalmas kérdésére, hogy mi lesz a török fegyveres segítséggel, ha elmarad a béke a magyarokkal, a pasa homályosan annyit felelt, hogy akkor szárazföldi becsapásokra nem, legfeljebb tengeri mozdulatokra lehet számítani.90
90 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 66–67. No CIII.
A következő napokban az oszmán vezetők valószínűleg megpróbálták megdolgozni a magyar követet, de ő hajlíthatatlan maradt. Ezért 1514. január 8-án Szelim levelet intézett Ulászlóhoz (ez a levél latin fordításban maradt fenn), amelyben tudtára adja a királynak, hogy a három éves „békére 212és barátságra” vonatkozó javaslatával egyetért, de elzárkózik attól, hogy a megállapodásba a korábbiakhoz hasonlóan belevegyék a keresztény fejedelmeket. Világossá tette, hogy a békét mindenkinek külön kell kérnie, s ő dönti el, hogy kinek adja meg.91 Mivel egyesek szerint a magyar követ ez év elején visszaindult Magyarországra, hangsúlyoznunk kell, hogy ezt a levelet nem Bélay hozta el Ulászlónak. Bélayt a szultán mintegy túszként tartotta Edirnében, feltételezésünk szerint azért, hogy Ulászló ne kerülhesse meg a – lehetőleg gyors – válaszadást. A szultán követe a levéllel valamikor február közepe táján futott be Budára, és éppen ott találta Miksa három emberét, akik egyebek között azért jöttek, hogy köszönetet mondjanak a királynak, amiért az olyan állhatatosan igyekszik urukra is kiterjeszteni a török békét.92
91 Ld. a 3. sz. mellékletben.
92 Wenzel G.: i. m. II. 246–247. Surian március 15-i jelentése. Nyilván e követek vitték el Miksának Szelim levelének másolatát.
Könnyű elképzelnünk azt a megdöbbenést, amivel Ulászló Szelim követének megjelenését és a szultán elutasító sorait fogadhatta. A király ugyanis január végén még abban a hiszemben élt, hogy Bélay, fegyverszünettel a zsebében, útban van hazafelé.93 A töröktől most nemcsak Szelim hajlíthatatlanságáról, követének megalázásáról és az edirnei tárgyalások kudarcáról értesülhetett, hanem arról is, hogy februárban Velencében megerősítették a Szelimmel kötött békét. A magyar vezetők megütközéssel fogadták ezt a hírt, ami állítólag arra sarkallta őket, hogy meggyorsítsák a törökkel folyó egyezkedést.94
93 Acta Tomiciana III. 57. No L.; 57–58. No LI. és 58. No LII. (ezekről ld. alább).
94 Wenzel G.: i. m. II. 247. Surian jelentései Budáról március elején és március 8-án. A király és a bárók tudomást szereztek a török–velencei katonai együttműködés tervéről is. Amikor ezért a pécsi püspök kérdőre vonta Suriant, az mindent kereken letagadott. Ld. Wenzel G.: i. m. II. 248. (március 17.). A magyar követtel való rossz bánásmódról ld. még Acta Tomiciana III. 62. No LX. Zsigmond Ulászlónak, 1514. mrcius 31.
Csakhogy ezekben a hetekben Ulászló nem volt abban a helyzetben, hogy könnyedén döntést hozhatott volna. Egyes politikai erők és folyamatok valóban afelé sodorták, hogy mielőbb és bármi áron lezárja végre a török kérdést. Ehhez, mint mindig, most is Zsigmond királytól kapta a legtöbb ösztönzést. A lengyel király még 1513. november végén Budára küldte Peter Tomickit, és azt üzente vele, hogy az európai helyzet egyenesen kötelezővé teszi számukra, hogy a törökkel „örökös szövetség és hosszan tartó fegyverszünet jöjjön létre”.95 Ulászló a jelek szerint elfelejtette értesíteni Zsigmondot Bélay küldetéséről,96 de ezt a lengyel király nem vette zokon, hanem amint hírét vette, G. Krupski személyében maga is kijelölte és 1514 februárjában elindította követét a szultánhoz.97 Ulászló erről – az akkor csak tervezett – lépésről még januárban értesült a nála időző Tomickitól, s rajta keresztül arra 213kérte Zsigmondot, hogy követe Magyarországon át vegye az útját; azt szerette volna, ha Krupski találkozik a hazatérőben lévőnek hitt Bélayval, s minden részletet, beleértve a tárgyalási taktikát, a béke szövegét és időtartamát, megbeszél és egyeztet vele. Zsigmond készséggel utasította Krupskit a kapcsolatfelvételre, de ez Bélay edirnei „lekötöttsége” miatt természetesen elmaradt.98 Ilyenformán a budai udvar halogatása könnyen oda vezethetett, hogy Velence után Lengyelország is előbb és nélküle lép egyezségre az Oszmán Birodalommal, ahonnét ráadásul egyre fenyegetőbb hírek érkeztek. Februárban szokatlanul erős török had szállta meg Tinnin (Knin) környékét, és hevesen ostromolni kezdte ezt a létfontosságú dalmáciai várat.99 Nyilvánvaló volt, hogy Szelim így kíván nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra. Lehet, hogy ezek a fejlemények megérlelték Ulászlóban az elhatározást, mert március 22-én a Velencében tartózkodó magyar követ azt közölte a Köztársaság kollégiumával, hogy „rövidesen meglesz az egyezség és a fegyverszünet a törökkel”.100
95 Acta Tomiciana II. 267–269. No CCCLXV. Követi utasítás Tomickinak. A lengyel követ 1513. november 28-án jött Budára és 1514. január 26-án távozott onnan.
96 Acta Tomiciana II. 270. No CCCLXVII. Zsigmond Ulászlónak, 1513. november 28.
97 Acta Tomiciana II. 270–271. No CCCLXVIII.; III. 23–25. No XVIII.; 25–26. No XIX.; 42–43. No XLV. Krupski utasítása úgy szólt, hogy mivel a magyarok 3 évre akarnak megegyezést kötni, ő se menjen bele ennél hosszabb fegyverszünetbe. Ha a magyarok kudarcot vallanának, akkor 1–2 éves békét próbáljon létrehozni. Három évnél többet akkor se fogadjon el, ha azt a törökök erőltetnék. Zsigmond tehát ezúttal a legmesszebbmenőkig tekintetbe vette a magyar érdekeket.
98 Acta Tomiciana III. 57. No L.; 57–58. No LI.; 58. No LII.; 62. No LX.
99 Wenzel G.: i. m. II. 246. S. Ljubić: Diarii di M. Michiel i. m. 139.
100 Wenzel G.: i. m. II. 248.
A béke kilátásai tehát bíztatónak tűntek, amikor is a török követtel folytatott tárgyalások kellős közepén bevonult Budára Bakócz Tamás érsek, hogy legátusi megbízatásával élve rávegye a magyar kormányt a keresztes hadjárat kihirdetésére.101 A királyi tanács március 23-i ülésén Bakócz érvényre juttatta akaratát, bár sokan ellenezték a tervet.102 Az ellenzők egyik főérve – ezt Brutus és Istvánffy krónikáiból ismerjük – az lett volna, hogy a törökkel három évre békét kötöttek. E híradás hitelességét az újabb történetírás kétségbe vonta, hivatkozva egy 1514. április 13-i levélre, amelyben Ulászló cseh kancellárja, Sternberg, kategorikusan cáfolta a béke létrejöttét.103 A fentiekben előadottak azonban egyenesen előírják azt a feltevést, hogy a török követtel való megegyezés már küszöbön állt, amikor Bakócz megjelent a magyar fővárosban. Az a gyanúnk, hogy ha az érsek néhány napot késik, Budán kihirdették volna az oszmán–magyar békét.104 A királyi 214tanács határozata természetesen érvénytelenítette a török követnek tett ígéreteket. A magyar kormányzat mindezek tetejében elkövette azt a hibát, hogy Szelim emberét visszatartotta, a szultánt válasz nélkül, Bélayt pedig sorsára hagyta.
101 Még az előzőév decemberében, a lateráni zsinat 8. ülésén, bullát tettek közzé a keresztények közötti egyetemes békéről és a török elleni összefogásról, ld. Miskolczy István: Keresztes–hadjárat terve Mohács előtt. In: Mohácsi emlékkönyv i. m. 42. K. M. Setton: i. m. III. 151.
102 Barta G.–Fekete Nagy A.: i. m. 29. skk.
103 I. m. 31. Sternberg levele a parasztháború utóbb kiadott okmánytárából hiányzik: ld. Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV. Coll. A. Fekete Nagy. Ed. V. Kenéz–L. Solymosi–G. Érszegi. Bp. 1979.
104 Ezt a gyanút erősíti meg, hogy a király, úgy látszik, kapcsolatba léphetett Bélayval, mert március közepe táján levelet várt tőle (Wenzel G.: i. m. II. 248. Surian jelentései 1514. március 17. és 21-én). A megegyezés közelségére utalnak azok a végül tévesnek bizonyult hírek, melyek szerint a szultán egyezségre jutott Bélayval (i. m. 248., a meledai apát március 24-i jelentése). Figyelemre méltó egybeesés, hogy ezek a hírek mind március elején és közepén keltek szárnyra. Márki Sándor egy helyütt (Magyar parasztháború 1514-ben. HK 15 [1914] 399.) azt írta A. Giustinian február 7-i relazioja alapján, hogy Szelim megkötötte a békét a magyarokkal (éspedig Velence érdekében). De itt a velencei követ nyilvánvalóan a tavalyi (1513-as) fegyverszünetre és tárgyalásokra utalt vissza, anélkül, hogy tisztában lett volna a hazatérése utáni fejleményekkel. Vö. Eugenio Albčri: Le relazioni degli ambasciatori veneti al senato ... Serie III. Volume III. Firenze, 1855. 48.
