V.
V.
Ulászló ezzel a fegyverszünettel mégis rendkívül kényes, ellentmondásos helyzetbe került. Hiszen nemrégiben azzal küldte a pápához Márton kalocsai őrkanonokot, hogy az egyházfő nyújtson anyagi segítséget Magyarországnak a török elleni harcához, és bírja rá a keresztény fejdelmeket az összefogásra.72 208Csakhogy ekkor még nem tudta, hogy a szultán véglegesen legyűrte ellenfeleit, s hogy a törökországi zavarokra többé nem lehet politikát építeni. Közben a lateráni zsinaton egyre hatásosabb törökellenes, összefogásra buzdító beszédek hangzottak el, s többen – köztük Laski érsek, Zsigmond képviselője – követelték Magyarország és Lengyelország megsegítését.73 Az új pápa, X. Leó, hogy a választáson alulmaradt Bakócz Tamást eltávolítsa Rómából, jól kihasználta ezt a légkört, és július 15-én keresztes hadjáratot hirdetett, melynek megszervezésére pápai legátussá nevezte ki az esztergomi érseket.74 Ulászló szempontjából ez a döntés reménytelenül elkésve született meg, hiszen Zolthay éppen ezekben a napokban írta alá a fegyverszüneti szerződést Szelimmel. Azonkívül, aki akarta, tudhatta, hogy bár Bakócz jogkörét 16 európai országra terjesztették ki, az adott viszonyok között a keresztes vállalkozás megindítása elsősorban Magyarország háborúját fogja hozni a megerősödött Oszmán Birodalommal. A hadjárat kihirdetése közvetlenül nem veszélyeztette ugyan Ulászló tárgyalásait (Bakócz majd csak november 6-án indul el Rómából), de tartani lehetett attól, hogy a pápai proklamáció híre előbb–utóbb eljut Szelimhez, s ez nem fogja növelni a szultán jóindulatát.
72 J. Chr. von Engel: i. m. III/2. 160–161. J. W. Zinkeisen: i. m. II. 578. Márki S.: Dósa György, 52–54.
73 K. M. Setton: i. m. III. 147., 149. Vö. Acta Tomiciana II. 182–183. No CCXVII.
74 Barta G.–Fekete Nagy A.: i. m. 25. skk.
A két ország megegyezését nemcsak diplomáciai, hanem katonai események is hátráltatták. 1513 augusztusában a boszniai törökök, megszegve Szelim ígéretét, jelentős erőkkel betörtek a magyar végekre, de Beriszló Péter horvát bán szétverte őket. A szultánt aligha hangolta jókedvre a hír, hogy 2400 katonája maradt holtan a Dubica melletti csatatéren.75 Ugyanebben az időben Szapolyai János erdélyi vajda nagyarányú beütést hajtott végre Szerbiába (Szendrőt is ostrom alá vette), és gazdag zsákmánnyal tért vissza. A király hiába tiltotta le menet közben a vállalkozást – hivatkozva a fegyverszünetre –, a vajda nem vett tudomást uralkodója parancsáról.76
75 Margalits E.: i. m. 500. Az elesettek számára: Acta Tomiciana II. 248. No CCCXXXIII. Zsigmond 1513. szeptember 20-i levele, amely nyilvánvalóan Ulászló hiteles tájékoztatásán alapszik.
76 St. Katona: i. m. XI/XVIII. 702. Wenzel G.: i. m. II. 240–241., 243. Vö. Kosáry D.: i. m. 103–104.
A harci cselekmények kellős közepén, 1513. augusztus 21-én indult útnak Czobor Márton – ő lett a „tiszteletre méltó magyar követ” –, hogy tető alá hozza a végleges fegyverszünetet.77 Czobor követségéről nincsen adatunk, de a későbbi fejleményekből ítélve kétségtelen, hogy nem érte el célját. Ugyanerre utal, hogy Zsigmond király szeptember végén–október elején a magyarok katonai akciói miatt nagyon borúlátón ítélte meg a megegyezés esélyeit. A „megbékélés” késlekedése neki is mind nagyobb gondot okozott, hiszen Szelim még a nyáron azt üzente a hazatérő Zakrzewskivel, hogy hét hónapon belül követet vár tőle (nyilván megfelelő felhatalmazással), különben ellenségnek fogja tekinteni.78 A lengyel király azonban a magyarok 209nélkül semmiképpen sem óhajtott békét kötni a szultánnal.79 Ezek után mégis nagyot tévednénk, ha Zsigmond királlyal egyetértésben abban keresnénk Czobor kudarcának okát, hogy a szultán túlságosan zokon vette a magyarok vitézkedését. A nézeteltérések valójában onnan származtak, hogy a budai udvar nem engedett a formálódó oszmán–velencei „tengely” követelésének, és elemi érdekeit követve nem volt hajlandó Miksa kizárásával fegyverszünetre lépni.
77 St. Katona: i. h.
78 Acta Tomiciana II. 248–249. No CCCXXXIII. és 249–250. No CCCXXXIV. (szeptember 20.).; 253–254. No CCCXLIII. (október 3.).
79 Acta Tomiciana II. 256–257. No CCCXLIX. Zsigmond a krakkói várnagynak, 1513. október 24.
Mint fentebb már említettük, Velence az 1499–1503. évi háború tanulságait leszűrve régóta együttműködésre törekedett Isztambullal. Amint bizonyossá vált Szelim sikere, a Köztársaság azonnal követet küldött hozzá, s a nyáron elkezdődött tárgyalások őszre eredményre vezettek: 1513. október 17-én a szultán, Velencének kedvező feltételekkel, hozzájárult a fegyverszünet megújításához.80 A Köztársaság ezzel másodszor hagyta cserben Magyarországot, amely mindvégig együttes fellépést és közös megegyezést szorgalmazott. A magyar vezetők már a velencei követ törökországi tárgyalásainak hírére ingerülten reagáltak, úgyhogy a tízek tanácsa augusztusban Surian követen keresztül elnézést kért a budai udvartól; mint írták, a béketárgyalások nem a magyar király ellen irányulnak, hanem éppenséggel a barátság elmélyítését szolgálják.81 Ez persze cseppet sem vígasztalta Ulászlót és a bárókat, akik rendkívül rossznéven vették a fegyverszünet egyoldalú létrehozását, s nyíltan hangoztatták, hogy amint rendezik a viszonyukat Szelimmel, újra elő fogják venni Dalmácia ügyét (vagyis, nem túl bölcsen, konfrontációval fenyegetőztek).82 A Köztársaságot nem különösebben zavarta a magyarok elégedetlensége, mert hamarosan még nagyobbat lépett előre a törökkel való együttműködés útján. Miután az 1513 elején létrehozott velencei–francia szövetség egymás után szenvedte el a vereségeket az itáliai hadszíntereken, a Signoria elhatározta, hogy török segítséget kér Miksa és a spanyolok ellen.83 Az elképzelés reális alapokon nyugodott, hiszen Szelim, aki ellenszenvvel figyelte Miksa hatalmi törekvéseit, szintén a velencei együttműködésre kívánta alapozni nyugati határainak biztonságát. A szultán ekkoriban már az Irán elleni háború tervezésével foglalkozott, ezért abban volt érdekelt, hogy a közvetlen szomszédokkal fegyverszünetet hozzon létre, de mégse járuljon hozzá a keresztény hatalmak közötti háborúskodás megszűnéséhez.84 Velence támogatása vagy segítséggel való hitegetése mindkét 210célt jól szolgálhatta, viszont kizárta azt, hogy Miksával bármilyen formában megegyezzék. A magyarokkal kötendő fegyverszünet ekképpen alárendelődött az oszmán–velencei–Habsburg viszonynak, s csak akkor születhetett volna meg, ha a budai udvar lemond Miksa belefoglalásáról. Ha volt pont, amelyben Ulászló nem engedhetett, akkor ez éppen ilyen volt, hiszen ha megteszi, tovább növeli az ország – Velence kiválásával amúgy is csaknem teljes – elszigeteltségét.
80 M. T. Gökbilgin: Venedik Devlet Arşivindeki Türkçe belgeler kolleksiyonu ve bizimle ilgili dig˘er belgeler. Belgeler 5–8 (1968–1971) 9–12. sz. 47–50. K. M. Setton: i. m. III. 156.
81 Wenzel G.: i. m. II. 240., 242. Surian doktor – szeptember 13-i jelentése szerint – mégis azt válaszolta a pécsi püspöknek, amikor az Velencének a békébe való belefoglalásáról beszélt neki, hogy a Köztársaság majd elintézi a maga békéjét.
82 Wenzel G.: i. m. II. 244. (november 26-i jelentés). A velencei–magyar ellentétről Dalmácia kérdésében: Márki S.: Dósa György, 36. skk. és Jászay Magda: Velence és Magyarország. Egy szomszédság küzdelmes története. Bp. 1990. 205. skk.
83 Az itáliai helyzetre: K. M. Setton: i. m. III. 135., 148., 150. A velencei–török alkudozásokra: Nicolae Iorga: Notes et extraits pour servir ŕ l’histoire des croisades au XVe sičcle. Sixičme série (1501–1547). Bucarest, 1916. 66. skk. No CIII.
84 A siita problémára ld. Hanna Sohrweide: Der Sieg der Safaviden in Persien und seine Rückwirkungen auf die Schiiten Anatoliens im 16. Jahrhundert. Der Islam 41 (1965) 95–223. Irčne Beldiceanu–Steinherr: La rčgne de Selim Ier: tournant dans la vie politique et religieuse de l’Empire ottoman. Turcica 6 (1975) 34–48. Jean–Louis BacquéGrammont: Les Ottomans, les Safavides et leur voisins. Contribution ŕ l’histoire des relations internationales dans l’Orient islamique de 1514 ŕ 1524. Istanbul, 1987.
Czobor Márton tárgyalásai – ha egyáltalán sor került rájuk – nyilvánvalóan ezen az akadályon hiúsultak meg. Az sem segített, hogy 1513 augusztusában Miksa elküldte egyik emberét Edirnébe, hogy diplomáciai támogatást nyújtson a magyaroknak. A küldött magával hozta a császár augusztus 24-én kelt levelét, amelyben Miksa felhívja a szultán figyelmét arra, hogy Velence az utóbbi időben elszenvedett vereségei miatt valószínűleg tőle fog segítséget kérni; ezt nem ajánlja megadni neki, mert akkor véget ér a Szelim és közte fennálló„jó barátság”. Tanácsolja a szultánnak, hogy kösse meg a békét Magyarországgal, mert őés a magyarok mindenkor („háborúban és békében”) együtt cselekszenek. Ha így tesz, nem kell tartania a perzsa sahtól, ellenkező esetben komoly nehézségekre számíthat.85 Ezek a fenyegetések nem hatottak a szultánra és pasáira, akik különben is meg voltak győződve arról, hogy a küldött nem a császártól érkezett, hanem az egész csak a magyar király trükkje volt.
85 N. Iorga: Notes et extraits i. m. 67. No CIII. N. Giustinian 1513. december 27-i jelentése. N. Jorga: GOR II. 320–321.
