III.
III.
A cselekvéshez persze mindenekelőtt megbízható információkra volt szükség, ezért Ulászló 1512 tavaszán elhatározta, hogy a törökországi helyzet tisztázására újabb követséget meneszt Isztambulba. Ehhez jóürügyet szolgáltatott, hogy a király módfelett elégedetlen volt a korábbi követe (Horvát János vagy György) által hazahozott fegyverszüneti egyezmény szövegével. Ebben ugyanis nem említették meg név szerint Horvátországot, s ezt kihasználva a törökök már 1512 elejétől zaklatni kezdték az ottani végeket. Sőt, a friss egyezményt megszegve Jajcát és Szlavóniát támadták, emberek és állatok sokaságát hurcolták el.35 Ulászló ezenkívül sérelmezte, hogy a tavalyi megállapodás ellenére a törökök hibájából jottányit sem jutottak előre a határviták rendezésében.36 A követküldést tehát hivatalosan azzal indokolta, hogy a szerződésben figyelmetlenségből elkövetett hibákat ki kell javítani, a szultántól új eskülevelet kell kérni, és a „paktumot a korábbi [értsd: eredeti] formába kell önteni”.37 A király a közkeletű vélekedéssel szemben nem Tomori Pált, hanem Raguzai Félixet választotta ki követnek, aki valamikor május közepén indulhatott el.38 Ulászlónak Zsigmond királyhoz írott 1512. augusztus 29-i és szeptember 14-i leveleiből tudjuk, hogy Raguzai feladatai valójában a következők voltak: Amennyiben a hatalmat Bajezid birtokolja, tárgyalja újra a fegyverszünetet. Ha a trónon Szelimet találja, vegye fel vele a kapcsolatot, de csak a saját nevében. Mondja azt, hogy ő még a régi uralkodóhoz jött, ezért nincs felhatalmazása, de érzékeltesse, hogy ha Szelim követet küld Magyarországra, akkor bizonyára könnyen elérhető lesz a fegyverszünet és a béke. Ulászló, mint írja, ezzel az utasítással időt akart nyerni, hogy megvárhassa, mire jut az új szultán a testvéreivel, s közben a lengyel királlyal egyeztetve eldönthesse, mi a jobb: „a béke vagy a háború vállalása”.39 Ulászló tehát továbbra sem zárta ki a konfrontáció lehetőségét, de még a békekötést is presztízsszempontokhoz 202kötötte: azt akarta elérni, hogy formailag ne ő, hanem az oszmán uralkodó kérje a békét.
35 S. Ljubić: i. m. 129., 131. Margalits E.: i. m. 509.
36 Szalay L.: i. m. III. 472.
37 S. Ljubić: i. m. 129. Acta Tomiciana II. 111. No CVIII. Szelim levele Ulászlóhoz, 1512. július 21.
38 Tomori küldetéséről (téves velencei híradások alapján) Fraknói Vilmos írt először: Tomori Pál élete. Századok 15 (1881) 300–301., majd 744–746. Ezt azután a későbbi szakirodalom általában kritika nélkül átvette. Pedig Ljubić(i. m. 129.) és Acta Tomiciana II. 111. No CVIII. alapján vitán felül áll, hogy a megbízatást Raguzai kapta és hajtotta végre. Meszicsnél (Margalits E.: i. m. 509.) helyesen Raguzai szerepel.
39 Acta Tomiciana II. 126–129. No CXXV–CXXVI. A második levelet részletesen ismerteti Fraknói V.: i. m. 744–745.
Mire a magyar követ az oszmán fővárosba ért, az első változat lekerült a napirendről. Április 24-én Szelim lemondatta apját, aki június 10-én, útban a „nyugdíjas” évekre kiszemelt Dimotikába, mérgezés következtében meghalt.40 A magyar követ ekkor – saját beszámolója szerint – két–három nap távolságra járt Isztambultól. Az új oszmán vezetés örömmel fogadta Raguzait, ám lelkesedése csakhamar lelohadt, mert a követ, tartva magát utasításához, elhárította tárgyalópartnerei sürgetését, hogy királya nevében Szelimmel is erősítse meg a Bajeziddel aláírt fegyverszünetet. Erre akkor sem volt hajlandó, amikor a szultán kihallgatáson fogadta. Szelim Raguzai értésére adta, hogy egyelőre kész betartani a békét, de ragaszkodik ahhoz, hogy annak újratárgyalására (és feltehetőleg aláírására) Isztambulban kerüljön sor. A szultán végül mind szóban, mind 1512. július 21-én kelt levelében azt üzente Ulászlónak, hogy a békeszerződéssel kapcsolatos észrevételeit megértette, méltányolja a magyar király békés magatartását, és a maga részéről kész a jó viszony fenntartására. Elvárja azonban, hogy Ulászló küldjön újabb követet, immár megfelelő felhatalmazással. Kijelentette, hogy a követ megérkezéséig szigorú fegyvernyugvást rendelt el a végeken. Ulászló kérését, hogy küldje el követét Budára, nem teljesítheti, mert már korábban útnak indított egyet.41
40 Ez Bajezid halálának legvalószínűbb dátuma. Ld. Ismail Hakki Uzunçarşili: Osmanli tarihi. II. Ankara, 19752. 245–246. A többire ld. K. M. Setton: i. m. III. 127.
41 Acta Tomiciana II. 127–129. No CXXVI. Ulászló Zsigmondnak, 1512. szeptember 14. 111. No CVIII. Szelim Ulászlónak, 1512. július 21.
Szelim teljes joggal hivatkozott arra, hogy az első lépést ő tette meg a keresztény hatalmak felé. 1512. június 20-án Velencében, június első hetében pedig Budán és Krakkóban jelent meg egy–egy küldötte (a három „nunciust” Szemiznek, Iszkendernek és Mehmednek hívták).42 A Budára igyekvő Iszkender és az Isztambulba tartó Raguzai tehát nagyjából egy időben kelt útra, de nyilvánvalóan elkerülték egymást. Szelim mindhárom embere ugyanazt az üzenetet vitte magával. Uruk nevében bejelentették Szelim trónralépését, nagy nyomatékkal említve, hogy erre még apja, Bajezid életében és az ő jóváhagyásával került sor. Szelim ezzel akarta elejét venni, hogy az európai fejedelmek trónbitorlónak tekintsék, s aszerint bánjanak vele. A követek mindhárom ország vezetőit biztosították, hogy az új padisah fenn akarja tartani velük az atyja által kialakított békés viszonyt és „barátságot”.43
42 J. von Hammer: GOR II. 389. K. M. Setton: i. m. III. 127–128. Wenzel G.: i. m. II. 227. Pasqualigo július 6-i jelentése Budáról. Ugyanez: S. Ljubić: i. m. 131. Acta Tomiciana II. 105. No XCIX. Zsigmond Ulászlónak, 1512. július 9. 111. No CVIII. Szelim Ulászlónak, 1512. július 21. 107. No CII. Zsigmond Szelimnek, 1512. július. 18.
43 Ld. az előző két jegyzetben hivatkozott helyeket, továbbá Acta Tomiciana II. 107–108. No. CIII. Zsigmond Ulászlónak, 1512. július vége.
Ezzel a követküldéssel Szelim kétségtelenül némi előnyre tett szert abban a diplomáciai játszmában, amelynek tétje nem egyszerűen az volt, hogy kinek a „kegyéből” hosszabítják meg a békét, hanem az, hogy egyáltalán fennmarad-e a béke. A követküldés sora – az elemi udvariasság szabályai szerint – most Ulászlón és Zsigmondon (s persze Velencén) volt, de a 203keresztény szomszédok nem siették el a választ. Zsigmond és Ulászló levelezéséből úgy tűnik, hogy a két király eleinte kissé túlbecsülte Szelim nehézségeit. Kémjelentések – majd később Raguzai beszámolója – alapján úgy vélték, Szelim könnyen alulmaradhat Ahmeddel szemben, békeajánlatait pedig részben nehéz helyzetével magyarázták, részben nem érezték őszintének. Attól tartottak, hogy ha mégis „megizmosodik a hatalomban”, azon mód ellenük fog támadni. Ezért némi tétovázás után a török követeket azzal a semmitmondó válasszal küldték haza, hogy Szelim barátságára „barátsággal és jószomszédsággal” fognak felelni, de aztán nem küldtek követeket sem a béke megerősítésére, sem azért, hogy gratuláljanak a szultánnak trónralépéséhez (bár ez utóbbit egy ideig fontolgatták).44 A nem éppen barátságos és Szelimet mélyen sértő viselkedés hátterében az állhatott, hogy augusztus–szeptember folyamán Ulászló ismét a katonai megoldás gondolatával foglalkozott. Zsigmond leveleiből tudjuk, hogy ekkoriban gyakran bíztatta őt törökellenes hadjáratra, amelyről mind Magyarországon, mind Lengyelországban hosszas tanácskozások folytak.45 Zsigmond persze, szokásos óvatosságával, már a nyáron megpendítette, hogy a bizalmatlanság ellenére talán helyesebb lenne kiegyezni a szultánnal.46 Ez azonban éppen úgy elmaradt, mint a tervezett támadás, közben pedig Szelim türelme elfogyott.
44 Acta Tomiciana II. 105. No XCIX. Zsigmond Ulászlónak, 1512. július 9. 107. No CII. Zsigmond Szelimnek, 1512. július 18. 107–108. No CIII. Zsigmond Ulászlónak, 1512. július vége.
45 Acta Tomiciana II. 124–125. No CXXIV. Zsigmond Ulászlónak, 1512. augusztus 29. Ulászló katonai készülődéseihez ld. még Márki Sándor: Dósa György. Bp. 1913. 47.
46 Acta Tomiciana II. 115–116. No CXIII. Kelet nélkül, talán augusztusi.
Az oszmán uralkodó 1512. július 29-én, néhány nappal azután, hogy elbocsátotta Raguzait, átkelt Anatóliába, hogy végleg leszámoljon trónra áhítozó fivéreivel. Ahmed, a fő vetélytárs, azonban egyelőre jól tartotta magát, ezért a szultánnak sürgőssé vált a nyugati határok biztosítása. Mivel a régóta várt keresztény követek csak nem akartak megérkezni, elhatározta, hogy fegyverrel kényszeríti béke kérésére a vonakodó magyarokat, akik a legfőbb veszélyt jelenthették számára. Október elején a határvidéki oszmán csapatok – nyilvánvalóan az uralkodó utasítására – heves támadásokba kezdtek. Bár a szendrői bég hadát október 12-én az illadiai csatában szétverték Báthory István temesi ispán csapatai, a boszniai bég óriási sikert ért el: október közepe táján elfoglalta az egész szreberniki bánságot. 1463 óta ez volt a legjelentősebb török területi nyereség Magyarországgal szemben.47 A határháború fellángolása azt jelentette, hogy a néhány hónapos szélcsendet a magyar kormányzat kihasználatlanul hagyta, s hiába bocsátkozott később tárgyalásokba, többé nem tudta elérni, hogy a török támadások abbamaradjanak. Szelim erejét és magabiztosságát jelzi, hogy bár keleti lekötöttsége miatt elsősorban neki lett volna érdeke a török–magyar fegyverszünet, mégis megengedhette magának, hogy szakadatlanul provokálja legerősebbnek tartott szomszédját, s területfoglalásaival maga gördítsen egyre nagyobb akadályokat a béke útjába.
47 Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. HK 25 (1978) 484–499., a harci események forrásaival és irodalmával.
