II.
II.
Hét évvel később, az egyezmény lejártakor, a magyar vezetők ismét a korábbi dilemma elé kerültek. Helyzetüket nehezítette, hogy ezúttal a kereszténység cambrai-i ligába tömörült vezetői: a pápa, XII. Lajos és I. Miksa nemhogy kapcsolódni kívántak volna a magyarok béketárgyalásaihoz, hanem kifejezetten lebeszélték a magyar királyt arról, hogy megegyezzék a törökkel.24 Ulászlóés tanácsosai ezért egyelőre elhalasztották a végleges 199döntést, s 1510 augusztusában a lengyel királlyal közösen csupán egy évre hosszabbították meg a fegyverszünetet Isztambullal (ez ilyeténképpen 1511. augusztus 1–ig maradt érvényben).25 Egy év elteltével az európai helyzet alaposan megváltozott, így már semmi sem akadályozta a Jagelló testvéreket abban, hogy 1511 nyarán hosszabb fegyverszünet ajánlatával útnak indítsák követeiket az Oszmán Birodalomba. A magyar és a lengyel küldött együtt tette meg a Drinápolyba (Edirnébe) vezető utat, és a tárgyalásokon összehangoltan, teljes egyetértésben járt el. A békét valószínűleg azonos feltételekkel, mégis különböző időtartamra kötötték meg: Zsigmond tíz, Ulászlóöt évben egyezett meg a szultánnal.26 Ebben a két ország eltérőérdekei és elképzelései nyilvánultak meg. Zsigmond király már korábban többször megírta Ulászlónak, hogy országát a német lovagok, az oroszok és a tatárok állandóan fenyegetik, ezért arra kell törekednie, hogy legalább a török felől biztosítsa magát. Ezt úgy érheti el, ha jó viszonyt tart fenn a szultánnal, és minél hosszabb békét szerez tőle. Tekintettel a keresztény fejedelmek közti viszályokra, azt ajánlotta Ulászlónak, hogy ő is legalább tíz vagy tizenkét évre szóló békére törekedjék.27 A magyarok viszont, akik naponta szenvedték el a török támadásokat és váltig reménykedtek a keresztény összefogás közeli létrejöttében, nem akarták túl hosszú időre megkötni a kezüket, s ezért az öt évet célszerűbbnek tartották a Zsigmond által javasolt tíz esztendőnél. Bár Zsigmond, mint mindig, ekkor is hangoztatta, hogy a török kérdésben Ulászlóálláspontját tartja irányadónak, ezúttal nem adta be a derekát, és saját érdekei szerint döntött.
24 Margalits E.: i. m. 495. S. N. Fisher: i. m. 100. H. Wiesflecker: i. m. IV. 225. Stanislaus Gorski: Epistole, legationes, responsa, actiones, res geste serenissimi principis Sigismundi ... Acta Tomiciana. I–II. Posnaniae, 1852. 181. No CCXXXII. Kosáry D.: i. m. 101. A ligához ld. még K. M. Setton: i. m. III. 51. skk. és Fraknói Vilmos: Magyarország és a cambrayi liga, 1509–1511. Századok 16 (1882) 177–201., 366–387., 705–727., 793–811.
25 Kosáry D. dilemmája, hogy a fegyverszünet 6 hóra vagy 1 évre szólt-e (i. m. 101., 191: 171. jegyzet) az Acta Tomiciana I. 195–196. No CCXLV. alapján eldönthető, vagyis biztosan 1 évre kötötték meg. A megegyezés dátuma: 1510. augusztus 6. (Margalits E.: i. m. 495.).
26 Kosáry D.: i. m. 102. N. Jorga: GOR II. 318. Az egyezményről elsőként P. Pasqualigo, a Velencei Köztársaság budai követe adott hírt 1511. szeptember 16-án, vagyis valószínű, hogy a magyar király már augusztusban letette rá az esküt (vö. Simeon Ljubić: Commissiones et relationes Venetae. Tomus I. Annorum 1433–1517. Zagrabiae, 1876. [Monumenta spectantia historiam slavorum meridionalium. Volumen sextum, 2.] 127.). A szakirodalom mégis az októberi dátumot fogadja el, mert csak Pasqualigo október 22-i jelentését veszi figyelembe. Ez utóbbit ld. Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto világkrónikájának Magyarországot illető tudósításai. II. 1501–1515. Történelmi Tár 24 (1877) 220. S. N. Fisher ugyanakkor 1511–12 telére teszi a egyezmény megszületését, annyiban jogosan, hogy a szultán valószínűleg csak ekkor adta rááldását (i. m. 100.) A követek visszaérkezésének időpontja támogatja Fisher álláspontját.
27 Acta Tomiciana I. 160. No CCV.; 181. No CCXXXII.; 195–196. No CCXLV.; vö. 200. No CCLVII-el.
Mindkét király követe 1512 márciusában érkezett haza a fegyverszüneti okmányokkal.28 Ulászlóés Zsigmond gondjai azonban mégsem enyhültek. Amennyire hézagos forrásainkból megítélhető, a magyar király az eddigieknél is jobban magára maradt, hiszen a szultán Lengyelországon kívül valószínűleg csak Velencét (esetleg még a pápát) engedte belevenni a szerződésbe. Erre utal, hogy amikor Miksa 1511 végén kísérletet tett a csatlakozásra, 200udvarias formában bár, de határozott elutasításban részesült.29 Míg azonban ez a fejlemény inkább csak a jövőbeni veszélyeket vetítette előre, az Oszmán Birodalomban 1511–től elmélyülő belső válság egyre komolyabb fejfájást okozott Ulászlónak és Zsigmondnak. A két király már évek óta tudott Bajezid gyengélkedéséről és a szultánfiak hatalmi marakodásáról, de 1511 tavaszától különösen aggasztó hírek érkeztek hozzájuk. Miután nemcsak a trónra áhítozó hercegek, hanem a lakosság siita befolyás alatt álló része is fegyvert fogott, nem tudhatták, hogy a szultán, akivel megegyezésre jutottak, mennyire lesz ura a helyzetnek, s hogy mit ér valójában az általa aláírt fegyverszünet. A két király főleg „Szelimbeg”-től, vagyis a későbbi Szelim szultántól tartott, mert úgy vélték, hogy amennyiben nem tudja megragadni a hatalmat, krími és ruméliai támaszpontjairól az ő országaikat fogja megtámadni.30 A lengyel királyt nagyon aggasztotta a moldvai vajda helyzete is, ezért arra kérte Ulászlót, hogy küldjön hozzá követeket, és próbálja meg eltéríteni attól, hogy szövetséget kössön a tatárokkal és Szelimmel.31
28 S. Ljubić: i. m. 129. Acta Tomiciana II. 52–53. No XLIV. Margalits E.: i. m. 509.
29 H. Wiesflecker: i. m. IV. 225.
30 Acta Tomiciana II. 52. No XLIII. Zsigmond Ulászlónak, 1512. március 22. 59–60. No XLVI. Ulászló Zsigmondnak, 1512. április 19. Vö. Szalay L.: i. m. III. 472.
31 Acta Tomiciana II. 52–53. No XLIV. Zsigmond utasítása Tomicki Péternek, 1512. március.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy 1512 elején a két király megkapta II. Gyula pápa levelét, amelyben az egyházfő– fentebb már említett – 1511 decemberi bullájának szellemében „az álnok törökök elleni gyors és leghatalmasabb” háborúra bíztatta a fejedelmeket, és ennek előkészítésére meghívta őket az 1512. április 19-re kitűzött lateráni zsinatra.32 Ulászlótól nem volt idegen a gondolat, hogy a törökországi zavarokat valamiképpen kihasználja. Már évekkel korábban, amikor először kapott hírt Bajezid betegeskedéséről és a fiai közti viszálykodásról, azzal fordult Zsigmondhoz, hogy támadják meg a törököt, amitől ő elvesztett területeinek visszaszerzését remélte. A lengyel király válasza a szokásos óvatosság jegyében fogant, és igencsak bölcs tanácsokat tartalmazott. Először is nyíltan megmondta, hogy háborúban állván szinte minden szomszédjával, a maga részéről nem segíthet. Rámutatott, hogy az Oszmán Birodalom a belső megrázkódtatást hamar ki fogja heverni, mert az irányító apparátusnak ez az érdeke, ezért a legnagyobb meggondolatlanság volna erővel fellépni ellene. Óva intette fivérét, nehogy bármit is készpénznek vegyen a pápa vagy a császár ígéreteiből, mert a keresztes hadjárat „soha nem fog megvalósulni”, s ha mégis hitelt ad nekik, a legnagyobb veszélybe sodorhatja országát. Jobban teszi, ha hozzáfog a véghelyek megerősítéséhez, fegyverszünetet köt a törökkel, s vár addig, míg valami igazán jó alkalom kínálkozik.33
32 Acta Tomiciana II. 1. No I.; 40. No XXIX. A pápa Zsigmondnak, 1512. február 24. Vö. K. M. Setton: i. m. III. 95., 100.
33 Acta Tomiciana II. 139. No CXLIII. és 145. No CXLIV. Mindkét szöveg kelet nélküli. Az Ulászló fia, Lajos koronázására vonatkozó híradások miatt 1508/09-nél későbbiek nem lehetnek.
Végigtekintve Ulászlóés Zsigmond 1512-ben és l5l3 első felében folytatott levelezésén, megállapítható, hogy a két király továbbra is az itt vázolt elképzelések mentén politizált. A török kérdésben azonban ekkoriban vitathatatlanul 201Ulászló szava döntött, ő pedig egy ideig a fegyveszüneti tapogatózások közepette nem vetette el a támadó háború gondolatát sem. A magyar király elképzelései kezdetben nem tűntek irreálisnak, hiszen 1511 májusában a rodoszi johannita lovagok nagymestere is úgy értékelte az Oszmán Birodalomban kialakult helyzetet, hogy az egyenesen kívánatossá teszi egy keresztény támadás megindítását.34
34 K. M. Setton: i. m. III. 99–100.
