I.
I.
Azóta, hogy Mátyás király és II. Bajezid szultán 1483-ban békét kötött egymással, a két állam – rövid, néhány éves időszakokat leszámítva – hivatalosan békeviszonyban élt. A béke- vagy fegyverszüneti szerződéseket (valójában inkább az utóbbiakról volt szó, amint azt a korabeli treuga vagy treuga pacis kifejezések mutatják) rendszerint még idejekorán, a lejárat előtt megújították, de ha ez nem sikerült, akkor sem sokáig váratott magára az újabb egyezmény aláírása. A szerződések eleinte általában három évre szóltak, de 1503-ban a szultán és a király már hét évre terjesztette ki a két ország közötti békét. Amikor utóbb ez az egyezmény is lejárt, egy átmeneti, egy évre szóló fegyverszünet után, 1511-ben újabb öt évre meghosszabbították a fegyverszünet hatályát.6
6 A Mátyás–korabeli török–magyar kapcsolatok újabb összefoglalása: Fenyvesi László: Magyar–török diplomáciai kapcsolatok Mátyás király haláláig. HK 103 (1990) 74–98. A Bajezid és Ulászló uralkodása alatti kapcsolatokra ld. Sydney Nettleton Fisher: The Foreign Relations of Turkey 1481–1512. Urbana, 1948. Kosáry D.: i. m. Selâhattin Tansel: Sultan II. Bâyezit’in siyasî hayati. Istanbul, 1966.
195A béke- vagy fegyverszüneti állapot dacára a harcok sohasem szüneteltek. A török–magyar küzdelmeknek ezt a szakaszát Szakály Ferenc találóan az „állóháború” korának nevezte, amelyben a mérkőzés nem a két ország főerői, hanem határvédelmi egységei és szervezetei között folyt.7 Ebben a furcsa háborúban egyre inkább Magyarország húzta a rövidebbet, mert mind kevésbé bírta el a folyamatos hadakozás gazdasági terheit. A századforduló körüli évtizedekben a Mátyás idején kialakított ütközőövezetek jelentős része török kézre került, s a határvidéki bégek lépésről lépésre hatoltak előre Horvátországban, Dalmáciában és Boszniában. Magyarország – sokkal inkább, mint eddigi történetében bármikor – külső segítségre szorult, mégpedig olyan időszakban, amikor a külső segítség kilátásai rohamosan romlottak.
7 Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Bp. 1986. 43. skk. Ld. még Uő.: The Hungarian–Croatian Border Defense System and its Collapse. In: From Hunyadi to Rákóczi. War and Society in Late Medieval and Early Modern Hungary. Ed. by János M. Bak–Béla K. Király. Brooklyn, 1982. 141–158. és András Kubinyi: The Road to Defeat: Hungarian Politics and Defense in the Jagellonian Period. In: i. m. 159–178.
Az európai politikát a felszínen a törökellenes jelszavak és tervezgetések jellemezték, a mélyben azonban már azok az erők munkáltak, amelyeket a következő századokban nemzeti vagy államérdeknek fognak nevezni.8 A századforduló körüli évtizedekben az európai nagyhatalmak zöme az itáliai terjeszkedéssel és az ottani területi osztozkodással volt elfoglalva, s ennek érdekében sorra kötötték színleg törökellenes, valójában egymás kiszorítására irányuló szövetségeiket. Az egyik legjelentősebbet 1508. december 10-én kovácsolta össze I. Miksa német–római császár, XII. Lajos francia és Ferdinánd spanyol király, akikhez a következőév márciusában II. Gyula pápa is csatlakozott. A szövetségesek természetesen a török veszélyre hivatkoztak, de ennek elhárításához mindenekelőtt Velence „uralomvágyának” (dominandi libido) megtörését tartották szükségesnek. A szövetség azonban hamarosan bomlásnak indult, s az egyházfő 1511. október 4-én már korábbi fegyvertársai: Lajos és Miksa ellen hirdetett Szent Szövetséget Velencével, Angliával és Spanyolországgal. 1512 novemberében a pápát újfent Miksa oldalán találjuk, így hát természetes, hogy Velence a következő év tavaszán korábbi legfőbb ellenségével, Franciaországgal lépett szövetségre, noha előzőleg egy évig fegyverszünetben állott Miksával.9 Ebben a kiszámíthatatlan körforgásban a török elleni fellépés komolyan soha nem jött szóba, még akkor sem, ha Gyula pápa 1511. december 3-i bullájában új keresztes háborút helyezett kilátásba.10
8 Vö. Carol Göllner: Zur Problematik der Kreuzzüge und der Türkenkriege im l6. Jahrhundert. Revue des Études Sud–Est Européennes 13 (l975) 97–115.
9 K. M. Setton: i. m. III. 51–160.
10 I. m. 110.
Sőt, rosszabb történt: a harcoló felek időnként már magához a szultánhoz fordultak segítségért. A sokfelől szorongatott Velence éveken keresztül kacérkodott török segédcsapatok szerződtetésének gondolatával, sőt, mint látni 196fogjuk, 1513–14-ben Szelim szultántól kért fegyveres támogatást. Hasonlóképpen járt el 1510-ben Miksa császár: ő arra bíztatta az oszmán uralkodót, hogy Velence nyugati lekötöttségét kihasználva foglalja el annak „tengerentúli” birtokait, hiszen úgymond a Köztársaság folyton törökellenes hadjáratra buzdítja a keresztény fejedelmeket.11 Hiába teregette ki az ügyes velencei diplomácia Miksa kísérletét, s lett az ügyből európai botrány, a politikai tendencián ez mit sem változtatott; az Oszmán Birodalom lassanként az európai politikai rendszer állandó szereplőjévé vált, amellyel már nem kizárólag gyűlölt, legyőzendő ellenségként, hanem potenciális szövetségesként is számoltak. Ez volt az első súlyos fejlemény Magyarországra nézve.
11 Franz Babinger: Kaiser Maximilians I. „geheime Praktiken” mit den Osmanen (1510–11). In: Aufsätze und Abhandlungen i. m. I. München, 1962. 270–296. K. M. Setton: i. m. III. 61., 71., 88–90.
A másik, Magyarország szempontjából talán még kedvezőtlenebb változást a velencei és a lengyel politika fordulata idézte elő. A 15. század végéig a törökkel szemben mindkét hatalom határozott magatartást tanúsított, s ha érdekei úgy kívánták, kész volt azokat fegyveres erővel megvédeni. A legutóbbi összecsapásokban azonban mind Lengyelország (1496–98), mind Velence (1499–1503) vereséget szenvedett az Oszmán Birodalomtól, s ez arra késztette a két országot, hogy a továbbiakban jóval óvatosabb politikát folytassanak.12 Miután Velence és Lengyelország vezetői azt is megtanulták, hogy a török elleni harcukhoz keresztény oldalról számottevő segítséget nem remélhetnek, minden erejükkel arra törekedtek, hogy békés viszonyt tartsanak fenn az Oszmán Birodalommal. Ezek a megfontolások vezették őket akkor is, amikor rendre elutasítóan vagy kitérően válaszoltak a török elleni harcra buzdító pápai felhívásokra. Lengyelország erejét ezenkívül egyre nagyobb mértékben kötötte le az orosz terjeszkedés, valamint az országot gyűrűbe fogó Habsburg–német lovagrend–orosz koalíció mind agresszívebb fellépése.13 A lengyel királyi udvar ugyan éppen az 1500-as évek elején kezdte erőteljesen propagálni a királyság „antemurale” szerepét, de valójában lassanként Magyarország maradt az egyetlen valamirevaló hatalom, amelyik némi joggal tekinthette magát a „kereszténység védőbástyájának”.14 Bár Magyarország a török ügyekben időnként jelentős diplomáciai támogatást kapott Velencétől és Lengyelországtól (sőt, az előbbitől némi pénzt is a közös dalmáciai védelemre), nagy török támadás esetén aligha számíthatott volna tényleges segítségükre.
12 Dabrowski János: Lengyelország és a török veszedelem 1526 előtt. In: Mohácsi emlékkönyv 1526. Szerk. Lukinich Imre. Bp. 1926. 132. skk., főleg 136–138. Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Bp. 1975. 96–98. Kosáry D.: i. m. 18. skk., 29. skk. K. M. Setton: i. m. III. 2. skk., 45., 156–157. Palmyra Brummet: The Transformation of Venetian Diplomatic Policy Prior to the Conquest of Cairo (1503–1517). In: Studies on Ottoman Diplomatic History. Ed. by Sinan Kuneralp. Istanbul, 1987. 11–26.
13 Marian Biskup: Die polnische Diplomatie in der zweiten Hälfte des 15. und in den Anfängen des 16. Jahrhunderts. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 26 (1978) főleg 171., 173–178.
14 Vö. Hopp Lajos: Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar-lengyel hagyományban. Bp. 1992. (Humanizmus és reformáció 20.) 44–62.
197A harmadik baljóslatú fejlemény az volt, hogy az Oszmán Birodalom láthatólag kezdte kiismerni és a maga javára kiaknázni a keresztény hatalmak közötti ádáz vetélkedést. Nagyjából a 15. század utolsó harmadáig a törökök az európai politikai rendszerhez csak áttételesen: a velük közvetlen háborús vagy kereskedelmi kapcsolatban álló itáliai városállamok, Magyarország és Lengyelország révén illeszkedtek. Ezek a közvetítők, így Magyarország is, rendszerint az egész kereszténység nevében háborúztak vagy léptek egyezségre az Oszmán Birodalommal, s ez magyarázza, hogy a magyar–török fegyverszüneti egyezményekbe szinte minden számottevő európai országot belefoglaltak. Az 1480-as évektől kezdve azonban az isztambuli udvar egyre több állammal létesített kétoldalú kapcsolatokat. Ekkor tájt jelentek meg az első török követek Franciaországban;15 1495-ben a moszkvai nagyfejedelemmel,16 1496–97-ben Miksával (akkor még német-római király) történt meg az első közvetlen kapcsolatfelvétel.17 Ekkoriban már a Porta egy sor itáliai hatalommal (köztük a pápasággal) állt beszélő vagy szerződéses viszonyban.18 Az európai államok és az Oszmán Birodalom kölcsönös érdekeltsége oda vezetett, hogy a korábbi közvetítők szerepe csökkent, s ezzel egyenes arányban nőtt a Porta mozgástere velük szemben. Ez a folyamat jól nyomon követhető a török–magyar viszonyban is. A szultán már az 1480-as évek második felének tárgyalásain megkísérelte keresztülvinni, hogy a moldvai és a havaselvei fejedelemségek, melyeket mindkét fél saját hűbérének tekintett, ne kerüljenek bele a szerződésekbe.19 Az 1503. évi fegyverszünetet II. Bajezid csak úgy volt hajlandó ratifikálni, hogy a két oláh fejedelmet kihagyták belőle.20 Az 1510-es évek tárgyalásai még határozottabban mutatták meg a szultáni udvarnak azt a törekvését, hogy Magyarországot leválassza a keresztény államok közösségéről, s így, bilaterális kapcsolatok keretében, könnyebben rákényszerítse saját elképzeléseit. A magyar kormány láthatólag tisztában volt az elszigetelődés és a növekvő kiszolgáltatottság veszélyeivel, de tenni ellene keveset tudott; főként azért, mert Velence, amelyen ebben az ügyben sok múlott, saját jól felfogott érdekében kész volt ejteni a közös képviseletet és belemenni török 198kapcsolatainak kétoldalú szabályozásába. A szultán kívánságára már 1502-ben gyorsan lemondott arról, hogy az előkészületben lévő békeszerződés hatályát automatikusan kiterjesszék Magyarországra, s ezért kellett utóbb Ulászlónak külön egyezményt kötnie.21
15 Nicolas Vatin: A propos du voyage en France du Huseyn, ambassadeur de Bajazet II aup<fr>rčs de Louis XI (1483). Osmanli Araótirmalari 4 (1984) 35–44. Uő.: Une tentative manquée d’ouverture diplomatique: la lettre de créance d’un envoyé de Bajazet II auprčs de Louis XI (1483). In: L’Empire ottoman, la République de Turquie et la France. Publiées par H. Batu et J.–L. Bacqué-Grammont. Istanbul–Paris, 1986. 1–13. Uő.: La traduction ottomane d’une lettre de Charles VIII de France (1486). Turcica 15 (1983) 219–230. Uő.: Itinéraires d’agents de la Porte en Italie (1483–1495). Turcica 19 (1987) 29–49.
16 J. von Hammer: GOR II. 312–313.
17 Johann Gröblacher: König Maximilians I. erste Gesandschaft zum Sultan Baijezid II. In: Festschrift Hermann Wiesflecker zum sechzigsten Geburtstag. Hrg. von A. Novotny–O. Pickl. Graz, 1973. 73–80.
18 J. von Hammer: GOR II. 314. K. M. Setton: i. m. II. The Fifteenth Century. Philadelphia, 1978. 418. skk.
19 György Hazai: Urkunde des Friedensvertrages zwischen König Matthias Corvinus und dem türkischen Sultan 1488. In: Beiträge zur Sprachwissenschaft, Volkskunde und Literaturforschung (Steinitz–Festschrift). Berlin, 1965. 141–145., Taf. 4–5. Fenyvesi L.: i. m. 93.
20 Ld. a 22. jegyzetet.
21 S. N. Fisher: i. m. 87–88. Kosáry D.: i. m. 93. Az olyan támogatókból pedig, mint VIII. Henrik angol király, aki 1502–ben kínált szövetséget Ulászlónak és Sándor lengyel királynak, Magyarországnak semmi haszna nem származott. Ld. E. Kovács Péter: Egy törökellenes szövetség tervezete 1502–ből. Levéltári Szemle 41 (1991) 49–61. A velencei–török szerződés legújabb kiadása: Mahmut H. Şakirog˘lu: 1503 tarihli Türk–Venedik andlaşmasi. In: VIII. Türk Tarih Kongresi. III. Ankara, 1983. 1559–1569., 479–484. Faks.
A magyar királyi udvar mindazonáltal töretlenül próbálkozott azzal, hogy a maga részéről minél több keresztény uralkodót vonjon be a törökkel kötött szerződésekbe. 1503-ban sikerült elfogadtatnia a szultánnal, hogy ha a pápa, a római, a francia, a spanyol, az angol, a lengyel és a portugál király, továbbá Velence, egész Itália, Nápoly, Szicilia, a rodoszi nagymester és a chioszi genovaiak közül bárki egy éven belül „pecsétes levelet” és követet küld hozzá, az csatlakozhat a szerződő felekhez.22 A felhívást a jelek szerint nem követte nagy tolongás a szultán fővárosában. Ha eltekintünk Velencétől és Lengyelországtól, amelyek létrehozták a maguk önálló fegyverszünetét, úgy tűnik, egyedül Miksa király élt a lehetőséggel, aki Isztambulba érkező követe útján 1504 őszén jelentette be csatlakozását a magyarok békéjéhez.23
22 A szerződés okmánya többféle változatban maradt fenn. Egy 1503. február 22-i, hiányos, latin nyelvű szöveget adott ki Thallóczy Lajos–Horváth Sándor: Magyarország melléktartományainak oklevéltára. 4. Jajcza (bánság, vár és város) története 1450–1527. Bp. 1915. (Monumenta Hungariae Historica – a továbbiakban: MHH –, Diplomataria 40.) 167–170. Az 1503. augusztus 20-án, Budán kelt teljes, latin nyelvü szöveg: Joseph von Hammer–Purgstall: Geschichte des Osmanischen Reiches. II. Graz, 1963. (Neudruck) 616–620. A Bajezid által jóváhagyott és az oláh vajdákat nem említő török változat, melyet 1503. november 4-én vagy 5-én írtak le: Tayyib Gökbilgin: Korvin Matthias (Mátyás)’in Bayezid II.e mektuplari tercümeleri ve 1503 (909) OsmanliMacar muahedesinin Türkçe metni. Belleten 12 (1958) 85–88. sz. III–XI. tábla.
23 Hermann Wiesflecker: Kaiser Maximilian I. Das Reich, Österreich und Europa an der Wende zur Neuzeit. III. München, 1977. 162., 309., 424. és IV. München, 1981. 221. Johann Gröblacher: König Maximilians zweite Gesandschaft zu Sultan Bayezid II. (1504/1505). In: Domus Austriae. Eine Festgabe Hermann Wiesflecker zum 70. Geburtstag. Hrg. von W. Höflechner–H. J. Melzer–O. Pickl. Graz, 1983. 159–169.
