A kézi lőfegyverek műszaki jellemzői, hatásfoka a XVI. században
88A kézi lőfegyverek műszaki jellemzői, hatásfoka a XVI. században
Jóllehet az előző fejezetben említett tényezők jelentős mértékben elősegítették a kézi lőfegyverek tömeges elterjedését, ámde az igazi hajtóerőt mégsem ezek, hanem a fegyverek hatóereje, hatásfoka jelentette.
Tárgyalt korszakunkban a nagy tömegben használt kézi lőfegyvereket általában vagy kanócos, vagy keréklakatos lakatszerkezettel (ritkán mindkettővel egyszerre) látták el.
Bár a kanócos lakatok első példányai a XV. század derekán, a negyvenes, hatvanas évek tájékán jelennek meg,64 a XVI. század elejére kristályosodott ki a legegyszerűbb, legmegbízhatóbb szerkezet. A lakat egyik legfontosabb eleme egy, a kakassal összehegesztett ovális vas-, vagy acéllapocska volt. A kakas a lakatlemez külső, az említett lapocska pedig annak belső oldalán, közös tengelyen helyezkedett el. Az elsütő szerkezet egy – alsó- és felső szárát hosszan megnyújtott „Z” betűre emlékeztető – vaspálca volt. A „Z” közepét tengely fúrta át, így, ha a „Z” alsó szárát megemelték, a felső szár előre bukott. A „Z” felső szárának végét oldalirányban meghajlították, s az ovális lapocska kivágásába akasztották. Ha a „Z” alsó szárát, mely a fegyver tusa alatt hátrafelé nyúlt, a lövész felfelé húzta, vagyis a tushoz szorította, a „Z” első fele lesüllyedt, magával húzva az ovális vaslapocskát és a vele együtt elforduló kakast is. A kakas pofái közé szorított izzó kanóc a serpenyőbe ért, a fellobbanó lőpor pedig a gyújtócsatornán keresztül begyújtotta a golyót kiröpítő töltést.65
64 Müller, Heinrich: Historische Waffen. Berlin, 1957. (A továbbiakban: Müller, 1957) 123. o. Lugs, Jaroslav: Handfeuerwaffen. Berlin, 1973. (A továbbiakban: Lugs) 16. o.; Blair, Claude: European and American Arms e. 1100–1850. New York, 1962. (A továbbiakban: Blair, 1962.) 42. o.
65 A kanócos lakat működésének leírása: Lugs, 16. o. Müller, Heinrich: Gewehre, Pistolen, Revolver. Leipzig, 1979. (továbbiakban: Müller, 1979.) 22, o.; Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971. (A továbbiakban: Kalmár) 194–195. o.; Thierbach, Moritz: Die Geschichtliche Entwicklung der Handfeuerwaffen, bearbeitet nach den in den deutschen sammlungen noch vorhandenen originalen. Dresden, 1886. (A továbbiakban: Thierbach) 10. o.
A XVI. és a későbbi századok folyamán e szerkezet működési elve – a köznyelvben ravaszként emlegetett elsütő billentyű 1580–1600 közötti elterjedésétől eltekintve – mit sem változott.66
66 A kisebb technikai tökéletesítések közül megemlíthető még a serpenyő végére felszerelt ún. ernyő, amely a lövész szemét oltalmazta az esetleg kipattanó szikráktól. De elkészült a lakatszerkezetnek egy olyan, nem túl elterjedt változata is, amelynél a serpenyőfedél a kakas lehajlásakor „automatikusan” kinyílik. Thierbach: 11–12. o.; A „ravasz” megjelenésére uő., uo. 11. o.
Az automata fegyverek korában élő ember számára talán érthetetlen, miért ragaszkodtak a katonák minden hátránya ellenére közel két évszázadon keresztül a kanócos gyújtású fegyverekhez. Hiszen a kanóc „…túlságosan érzékeny volt az időjárásra: nemcsak az eső vagy hó, hanem a párás, ködös levegő is átnedvesítette, nyirkossá tette … Szélben viszont túl hevesen izzott, szórta a szikrát …”67 Emellett a lövésznek harc közben állandóan ügyelnie kellett, nehogy a kezében tartott izzó kanóc töltés közben fellobbantsa a lőport. Tüzeléskor pedig előfordulhatott, hogy a kanóc, túl rövid lévén, nem ért bele a 89serpenyőbe, vagy az, hogy az ott fellobbanó lőpor elfújta, illetve letépte a kanóc izzó végét.68
67 Balázs József–Pongó János: Pisztolyok, revolverek. Budapest, 1977. (A továbbiakban: Balázs–Pongó) 15. o.
68 Wagner, Eduard: Ars Bella Gerendi aus dem Soldatenleben im Dreissigjährigen Krieg. Praha, 1980. (A továbbiakban: Wagner) 93. o;. Von alten Handfeuerwaffen. Entwicklung, Technik, Leistung. Sonderausstellung im Landeszeughaus. Graz, 1989. (A továbbiakban: Von alten Handfeuerwaffen) 28. o.
Mivel egy óra alatt, a minőségtől függően, 30–60 cm kanóc is elégett, ez a gyújtási mód nem volt éppen gazdaságosnak nevezhető.69 Ám a kortársak a legtöbb problémára megtalálták a megoldást. A gyújtózsinórokat például vegyi úton, salétromsavas áztatással tették lassúbb égésűvé.70 A zsírral, vagy szalonnával bekent gyújtó serpenyőben a lőpor még a legnagyobb záporban is órákig száraz maradt.71 A katonák esőben, nedves időben a kalapjuk, vagy a köpenyük, ruhájuk alatt tartották a kanócot.72 A XVII. századtól egyre elterjedtebbé vált a kanócrejtő is. Ez nem volt más, mint egy kis, lyukacsos fémhenger, amit a katona az övére akasztva viselt. Ha a kanóc izzó végét ebbe beledugták, nem aludt el, mégsem akadályozta a katona mozgását, a fegyver töltését.73 Éjszakai akcióban pedig az így már a ruha alá rejthető égő kanóc nem árulta el settenkedő tulajdonosát.
69 Thierbach: 19. o.
70 Csillag Ferenc: A fegyverek szerepe a hadművészet fejlődésében. Hadtörténelmi Közlemények, 1954. 22. o.
71 Müller, 1979. 52. o.
72 Thierbach: 17. o.
73 Wagner: 86. o.
A kanócos lakat mellett, annak hibáit kiküszöbölendő, a XVI. század második felében rendkívül elterjedtté vált az ún. taplós puska. A gyújtás feladata ezeknél a fegyvereknél a kakas hüvelyszerű pofái közé szorított, néhány centiméter hosszú taplódarabkára hárult. Ez a módszer szinte száz százalékos biztonsággal garantálta az elsütést. Nagy hátránya volt azonban, hogy lövéskor a szúróláng, illetve a gázkifúvás széttörhette, vagy kitéphette a helyéről a taplót. Így a lövésznek gyakorlatilag minden lövés után új darabot kellett a magával hordott izzó kanócról meggyújtania, és a kakasba szorítani.74
74 Von alten Handfeuerwaffen: 28. o., Thierbach: 15–16. o.
A felsorolt nehézségek ellenére a kanócos szerkezetű fegyvereket tarthatjuk a világ eleddig leghuzamosabban használt, legáltalánosabban elterjedt lőfegyvereinek. Ezt elsősorban végtelen egyszerűségüknek, megbízhatóságuknak és főként olcsóságuknak köszönhették.
Korszakunk másik igen elterjedt, de bonyolultabb és drágább lakattípusa, az ún. keréklakat volt. Megjelenésének helyét és idejét, „feltalálásának” dicsőségét a korszerű szakirodalom már nem próbálja egyetlen személyhez vagy területhez kapcsolni. Számos, közel egykorú, a XV–XVI. század fordulójának éveiből származó forrás igazolja, hogy ez a szerkezeti elv Dél-Németország, Észak-Itália, sőt Magyarország területén 1517-et, az állítólagos nürnbergi feltalálást megelőzően már ismert volt.75
75 Myatt, Frederick: The Illustrated, Encyclopedia of Pistols and Revolvers. London. 1980,. 10. o.; Durdik, Jan–Mudra, Miroslav–Sada, Miroslav: Alte Handfeuerwaffen. Praga; 1977. (A továbbiakban: Durdik – Mudra – Sada) 43–44. o.; Essenwein: Quellen zur Geschichte der Feuerwaffen. Leipzig, 1872. (A továbbiakban: Essenwein) 119. o.; Blair, 1962. 43. o.; Blackmore, Howard: Guns and Rifles of the World. London, 1965. (A továbbiakban: Blackmore) 19–21. p.
Az idők folyamán a keréklakatos szerkezetnek számtalan, helyi formai sajátosságokkal rendelkező változata alakúit ki. Dolgozatunk keretei sajnos nem teszik lehetővé, hogy egyenként megismerkedjünk a német, itáliai, francia vagy cseh lakatok fejlődésével, egyedi vonásaival. Mindössze az új szerkezet működési elvének vázlatos ismertetésére vállalkozhatunk.
90Mint neve is mutatja, az új lakat lelke nem más, mint egy acélból készült, finoman fogazott, vagy barázdált kerék. Egy három-négy szemből álló kicsiny lánc egyik végét U-alakú lemezrugóhoz, másik végét pedig a kerék tengelyéhez rögzítették. A kereket elforgatva (felhúzva) a lánc feltekeredett a tengelyre és megfeszítette a rugót. Az elsütő billentyű meghúzása kioldotta a kerék rögzítését. A rugó lecsapódásának ereje a tengelyről a láncot letekerte és megpörgette a kereket. A kakas pofái közé szorított piritből a serpenyőn keresztül forgó kerék szikrákat csiholt, melyek fellobbantották a finom gyújtólőport, s eldördült a lövés.76 Ha eldördült! A meglehetősen összetetten működő szerkezet ugyanis számos hibalehetőséget hordozott magában. Mivel a kerék a serpenyő alján keresztül forgott, a lőpor elégése után visszamaradó ragacsos szennyeződés és a piritszilánkok könnyen bekerülhettek a szerkezet belsejébe. Emellett 4–5 lövés után a kereket valamennyire meg kellett tisztítani a lőpormaradványoktól, különben nem fejlesztett szikrát.77 A korai konstrukciók oly érzékenyek voltak, hogy felhúzott állapotban egy-egy nagyobb ütésre, rázkódásra is elsültek.78 Ezt a problémát biztosító mechanizmus beépítésével ugyan megoldották, de a kerék gyors kopásán és piszkolódásán nem tudtak segíteni.
76 A keréklakatos szerkezetek működésének leírása: Jähns, 1880. 1203. o.; Thierbach: 31–32. o.; Durdik – Mudra – Sada: 43. o.; Kalmár: 197–198. o.; Müller, 1979. 42–43. o.; Blair, 1962. 42. o.; Pope: 73. o.; Rogers, C. B.: Weapons of the British Soldier. London, 1960. (A továbbiakban: Rogers) 54–55. o.
77 A keréklakatos szerkezetek hátrányaira l. Kalmár: 197–198. o.: Thierbach: 32–33. o.; Von alten Handfeuerwaffen: 16. o.; Balázs–Pongó: 19. o.; Meynert: I/421. o..
78 Lugs: 26. o.
Mivel e szerkezet, gyengéi ellenére, lehetővé tette a lovasság tűzfegyverekkel való ellátását, gyorsan elterjedt. A XVI. század harmincas-negyvenes éveiben jelentek meg az első, keréklakatos pisztollyal felfegyverzett egységek,79 a század közepétől pedig majd minden lovaskatona nyerge mellett ott találjuk őket. Az 50–60-as években a német lovasok már egész harcmodorukat erre a fegyverre építették. Ezt az tette lehetővé, hogy a keréklakatos fegyver „…szemben a kanócgyújtásúakkal – elvileg – korlátlan ideig tűzkész állapotban tartható, ennek következtében szükség szerinti időpontban és a legrövidebb időn belül használható…”80 Ráadásul, zárt szerkezet lévén, a nedvességre sem volt olyan érzékeny.81
79 Essenwein: 128. o.; Rogers: 55. o.; Müller, 1979. 41. o.; Blair, 1962. 43. o.; Lugs: 22. o.
80 Balázs–Pongó: 17. o.
81 Schwarz: 135. o.; Wagner: 252. o.
A lakatszerkezetek után ismerkedjünk meg a XVI. század második felének leggyakrabban használt kézi lőfegyvereivel.
A korban, egyrészt a fegyvergyártás kézműipari jellege, másrészt nagyfokú területi megosztottsága miatt, nem alakultak, nem alakulhattak ki méreteikben egységes fegyvertípusok. Ennek megfelelően a bemutatandó fegyverfajtákat csak az adott típus egyes reprezentatív darabjainak adataival jellemezhetjük.
Ismertetésünket, annak ellenére, hogy a XVI. század közepére a harcmezőkről már jórészt eltűntek, a szakállas puskákkal kell kezdenünk. Ezt két tényező is indokolja: egyrészt ezek voltak az első kézi tűzfegyverek, másrészt pedig, hiába szorultak vissza a várak falai, erődített táborok szekerei mögé, továbbra is a korszak legnagyobb tűzerejű kézi lőfegyverei voltak.
Szakállas puskának nevezzük azokat a – visszarúgást felfogó csőnyúlvánnyal ellátott – nehéz kézi lőfegyvereket, amelyeknek harci körülmények közötti kezeléséhez egyetlen, átlagos képességű katona ereje elégséges. A tüzeléshez 91azonban feltétlenül szükséges volt a fegyver alátámasztása és a szakáll szilárd rögzítése.82
82 A definíciót l. Kelenik József: Szakállas puskák XVI. századi magyarországi inventáriumokban. Hadtörténelmi Közlemények, 1988. (A továbbiakban: Kelenik, HK. 1988.) 491. o.
A XVI. század második felének szakállasai általában 6–8 lat súlyú ólomgolyók kilövésére voltak alkalmasak83 A cső hossza 4–7 láb, azaz kb. 1,2–2 méter között ingadozott.84 Ezen időszak szakállasairól viszonylag teljes képet adhatnak a grazi Zeughaus fegyverei. Öt változatlan formában megmaradt korabeli fegyver méreteit mutatjuk be.85
83 Thierbach: 9. o.; Schwarz: 117. o.; Essenwein: 121. o.; Fäsch, Johann Rudolf: Ingenieur – Artillerie und See Lexicon. Dresden und Leipzig, 1735. 234. o.
84 Meynert: I/416. o.; Meyers Großes Conversation Lexikon. Leipzig und Wien, 1903. V/125. o.; Gatti: 11/455–456. o.
85 Pickler–Meran: Das Landes–Zeughaus in Graz. I–II. Leipzig, 1880. (A továbbiakban: Pickler–Meran) II/125–127. o.
1
|
2
|
3
|
4
|
5
| |
|---|---|---|---|---|---|
Kaliber (mm)
|
23
|
25,2
|
23
|
23
|
23
|
A fegyver súlya (kg)
|
18,7
|
19,5
|
21,2
|
15,7
|
14
|
A fegyver hossza (cm)
|
182
|
199,5
|
207
|
143,5
|
181,3
|
Lakatszerkezet*
* (k = kanócos lakat, ke = kettős, kanócos és kerekes lakat)
|
k
|
k
|
k
|
ke
|
ke
|
Ezek az impozáns méretű fegyverek a XVI. században oly gyakori várháborúk nélkülözhetetlen eszközei voltak. Töltésüket, irányzásukat, mint minden más kézi lőfegyverét, egyetlen katona végezte. A nagyobb lőtávolság és átütőerő azonban elsöprő fölényt biztosított számukra a többi kézi lőfegyverrel szemben. A korszerű szakállasok hatásosság tekintetében nem sokkal maradtak el a könnyű falkonéták mögött.86 Sőt a várharcokban talán még sokoldalúbbnak bizonyultak, mint a kis kaliberű lövegek. Mivel egy ember elbírta őket, gyors helyváltoztatásra voltak képesek. Szükség esetén tehát jelentős tűzerőt lehetett gyorsan a vár egyik, vagy másik pontjára összpontosítani. Emellett ez a fegyver nem igényelt előre kiépített tüzelőállást sem, mert fekve, a romok között megbújva, futóárkokból, vagy lőrés mögül egyaránt tüzet lehetett nyitni. Viszonylag kis mérete lehetővé tette, hogy a veszélyeztetett pontok közelében nagyobb számban alkalmazzák. Ha elegendő fegyver állt rendelkezésre, 2–3 fős csoportok kialakításával, a tüzelést szinte folyamatossá tehették. A legjobban célzó lövészek tüzeltek, segítőtársaik pedig a fegyverek újratöltéséről gondoskodtak.
86 Egy 3 fontos falkonéta lőtávolsága vízszintes csőállásnál 260, egy 6 fontos nyolcados karthauné kb. 650 lépés volt. Luis Collado: Platica manual de Artilleria. Venedig, 1568. In: Jähns. 1890. II/671. o., illetve Johan Jacobi von Wallhauser: Archiley Kriegskunst. Hanau, 1617. (A továbbiakban: Wallhausen, 1617) 30. o. A szakállasok lőtávolságát Meynert 600 lépésben adja meg. Meynert: I/416. o.
A szakállasok sokféle mérete, kalibere, no meg a lövedékek különböző fajtái, számos variációs lehetőséget kínáltak egy-egy harci feladat megoldásához. A legsokoldalúbban használhatóak mégis a hosszabb csövű fegyverek voltak. A XVI. századi ostromok harci cselekményei jórészt a falaktól számított 200–250 m-es sávban, a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságán belül játszódtak 92le. (Lehetőség szerint a réstörő ütegek is ilyen távolságban tevékenykedtek.)87 E távon belül pedig a szakállasok előnyei vitathatatlanok voltak. Gyalogos támadás esetén nagyobb, 4–500 méteres lőtávolságuk lehetővé tette, hogy a rohamoszlopokra a lövegekkel egy időben nyissanak tüzet. 100–150 méteres távolságon belül átütötték a kézi lőfegyverek lövedékeinek még ellenálló, 10–15 cm vastag deszka-, illetve gerendafedezékek falát.88 Könnyebb vas-, vagy kőlövedékkel a 300–500 méterre levő kisebb-nagyobb csoportosulásokat, ütegállásokat is lehetett lőni, de a szakállasok zavarhatták, veszélyeztethették az eredményesebb réstörés érdekében közelebb telepített ostromlövegek kezelő személyzetét is.
87 Wallhausen, 1617. 28. o.
88 Az átütőerőre nézve lásd a 96. oldalon megadott mérési eredményeket.
A rövid csövű, nagyobb űrméretű fegyverek a rohamok visszaverésében bizonyultak nélkülözhetetlennek. 5–6, néha tucatnyi kisebb puskagolyót, sörétet, vas- és kőtörmelékből álló „kartácsot” zúdítottak a közvetlen közelre bevárt támadókra.89 A rések előtt óhatatlanul összetorlódó tömegben az ilyen sortüzek leírhatatlan mészárlást vittek végbe.
89 Essenwein: 121. o.; Apróbb golyókat, illetve sörétet a magyarországi harcokban is használtak a szakállasokhoz, mint azt Sáros 1557-es és 1606-os inventáriumai is tanúsítják: „Ein fasslen schrot zum Toppelhacken 1” illetve „Schrot zum Toppelhackhen halb Thunen” Magyar Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. A Magyar Kamara Archívuma. Urbaria et Coscriptiones. Fasc. 76. Nr. 2.
A szakállasok egyetlen komolyabb hátránya az volt, hogy a tüzeléskor keletkező nagy hátralökő erő felfogásához mindenkor erős, szilárd támaszt igényeltek. Egy várban azonban ez aligha jelentett problémát.
Míg korszakunk várharcainak legerősebb kézi lőfegyverei a szakállasok voltak, a harcmezőket a muskéta uralta.90
90 Parker, 1988. 17. o.
Az új fegyver a XVI. század 20-as éveinek elején tűnt fel az Itáliában harcoló spanyol hadsereg soraiban. Bár már Ghiaránál (1521) és Bicoccánál (1522) is részt vehettek a harcokban, az igazi szenzációt páviai szereplésük jelentette.91 A teljes vértezetű francia lovagok támadása minden hősiességük ellenére összeomlott a muskéták tüzében.
91 A muskéták megjelenésének idejére l. Schwarz: 118., 120. o.; Blair, 1962. 50–51. o.; Tarassuk, Leonid – Blair, Claude: The Complete Encyclopedia of Arms and Weapons. London, 1982. (A továbbiakban: Arms and Weapons) 348. o.
A szakirodalomban máig folyik a vita arról, hogyan és milyen fegyverekből alakultak ki a muskéták. Nem tisztázott, hogy vajon a könnyű kézi lőfegyverek méreteinek növelésével, vagy pedig egy nehezebb tűzfegyvernek az emberi erő és teherbíró képesség határaihoz való igazítása révén jöttek létre. A nehezítés útján való kialakulásának mindenesetre ellentmond a lőfegyverek fejlődése során megfigyelhető állandó súlycsökkenés.92 Itáliában a XV. század végétől a legkönnyebb culverin fajták neve volt a moschetto.93 De a könnyű lövegek egy csoportját még a XVI–XVII. században is muskétának nevezték.94 Mivel e fegyverek formája, felépítése teljes mértékben azonos volt a lövegekével, nem tartjuk valószínűnek, hogy a kézifegyverként használt muskéták belőlük alakultak volna ki.95
92 Bővebben lásd Kelenik, HK. 1988. 488. o.
93 Arms and Weapons: 347. o.
94 Gatti: 12/310. o.; Dillich, Wilhelm: Kriegsbuch I–II. Franckfurt am Mayn, 1689. Fakszimile kiadás, Magstadt, 1967. I/447. o.
95 Weller, Joe: Weapons and Tactics. New York, 1966. (A továbbiakban: Weller) 51. o.
93A hírnevüket a páviai csatában megalapozó korai muskéták egy 4 latos (kb. 70 g) ólomgolyót 300 lépésnyi távolságra lőttek ki olyan erővel, hogy a történetíró Paulus Jovius szerint gyakran két lovat, vagy katonát is leterítettek egyszerre.96 Ezeknek a villáról tüzelő fegyvereknek az űrmérete és hatóereje a könnyebb szakállasokéhoz állt közel. Ennek alapján – több szakíró véleményével egybehangzóan – úgy véljük, hogy a muskéták a könnyebb szakállasokból fejlődtek ki.97 Megmaradt az ezekre jellemző kaliber és csőhossz, ám a csőfal vastagsága jelentősen csökkent.98 A fegyver így jóval könnyebbé vált, de a korábbinál kisebb lőportöltetet is bírt el. A visszalökő erő elviselhető mértékére való csökkentése, illetve a görbített tusás ágyazat nélkülözhetővé tette a szakállnyúlványt.99
96 Idézi Delbrück: Iv/59. o.
97 Dupuy, Ernest – Dupuy, Trevor: The Encyclopedia of Military History. New York, 1970. 449. o.; Gatti: II/456. o.; Schwarz: 207. o.; Poten, B.: Handwörterbuch der gesamten Militärwissenschaften. Bielefeld–Leipzig, 1877. (A továbbiakban: Poten) I/89. o.
98 Pope: 53. o.; Boeheim, Wendelin: Handbuch der Waffenkunde. Leipzig, 1890. (A továbbiakban: Boeheim) 455. o.; Schwarz: 118. o.; Schmidt, Rudolf: Die Entwincklung der Feuerwaffen und andere Kriegswerkzeuge. Schaffhausen, 1868. (A továbbiakban: Schmidt) 48. o.
99 Pope: 53. o.; Boeheim: 455. o.
Noha a muskéta a gyalogság kezében minden addiginál hatékonyabb fegyvernek bizonyult, csak a század hatvanas-hetvenes éveiben kezdett fontosabb szerephez jutni. Az 1590-es évekre azonban már uralja a harcmezőket. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy a németalföldi szabadságharc, a francia vallásháború, és a tizenötéves háború hosszan elhúzódó harcai nemcsak a mennyiségi növekedést, hanem a fegyverek technikai fejlesztését is nagymértékben elősegítették. Ez a késztetés tükröződik pl. a lőfegyverek súlyának rohamos csökkenésében is. A XVI. század közepén egy muskéta átlag 8–10, a kilencvenes években már csak 6–7, a XVII. század első évtizedeiben pedig mindössze 4–5 kilogrammot nyomott.100
100 Rogers: 53. o.; Durdik – Mudra – Sada: 39. o.; Funcken, Liliane und Fred: Rüstungen und Kriegsgerät der Ritter und Landsknechte 15–16. Jahrhundert. München, 1980. (A továbbiakban: Funcken) 50. o.; Wörterbuch zur deutschen Militärgeschichte I–II. Berlin, 1985. (A továbbiakban: Wörterbuch) II/663. o.; Hahlweg, Werner: Die Heeresreform der Oranier und die Antike. Berlin, 1941. 33. o.
Csökkent a fegyverek hossza és űrmérete is. Ezt részben a fémmegmunkálás és a lőporgyártás fejlődése, részben pedig az tette lehetővé, hogy a páncél alulmaradt a lőfegyverekkel folytatott versenyben. 90–100 méteren belül a muskéták minden viselhető súlyú páncélt átütöttek.101 Ennek megfelelően a mellvértek falvastagsága kezdett lassan a közelharc legveszedelmesebb fegyverének, a pisztolynak az erejéhez igazodni. Az ilyen vérteken pedig – a megadott távolságon belül – a csökkentett méretű muskéták golyói is képesek voltak áthatolni.
101 The New Cambridge Modern History III. Cambridge, 1968. (Edited by Wernham, R. B.) (A továbbiakban: Cambridge History) 188–189. o.
A kézi lőfegyverek másik nagy és felettébb népes csoportját a muskétánál könnyebb, alátámasztására, puskavillára nem szoruló fegyverek, az ún. arquebusék alkották. A sokféle ágyazati forma, a típusonként eltérő hossz, űrméret és a különféle lakatszerkezetek kombinációja, a regionális sajátságok oly hihetetlen sokszínűségét hozta létre, amelynek bemutatása egy önálló dolgozat kereteit is szétfeszítené. Az egyetlen közös vonás – nevezzék bár ezeket a fegyvereket hakennek, arquebusnak, ealivernek vagy petronelnek –, hogy tulajdonosuk szabad kézből, feltámasztás nélkül tüzelhetett velük.
94A XVI. század közepén, második felében a könnyebb kézi lőfegyverek és a muskéták között csak méretbeli különbségek voltak.102 A lövészek jellemző fegyvere az általában kanócos, 1,2–1,5 méter hosszú, 2,5–4 kg súlyú, 14–18 mm űrméretű könnyű puska volt.103
102 Hewitt, John: Ancient Armour and Weapons in Europe III. Graz, 1967. (Nachdruck) (A továbbiakban: Hewitt) 679. o.; Funcken: 56. o.; Arms and Weapons: 347–348. o.
103 A méretekre l. többek között: Rogers: 49. o.; Das Deutsche Soldatenbuch. (Herausgegeben von W. Deiss.) Leipzig, 1926. 59. o.; Von der Luntenmuskete zum Sturmgewehr. Katalog zur Sonderschau der Entwicklung der Hand -und Faußtfeuerwaffen im österreichischen Heer. (Bearbeitet von Erich Gabriel) Wien, 1967. 37. o.
A kor lovasságának fő fegyverévé a másfél-két kilogrammot nyomó keréklakatos pisztoly vált. Ezek az 50–60 cm hosszúságú fegyverek a maguk 11–14 mm-es űrméretével azonban inkább csak a közelharc eszközei maradtak.104
104 A pisztolyok méreteire l. többek között: Müller, 1979. 54. o.; Katalog der Dresdener Büchsenmacher 16-18. Jahrhunderts. (Herausgegeber: Staatliche Kunstsammlungen Dresden.) Dresden, 1975. 17–36. o.
A fent bemutatott lőfegyverek a XVI. század második felében a harcmezők mellékszereplőiből az ütközetek sorsát eldöntő, a harcászat egészét meghatározó tényezővé váltak. Ennek ellenére a korral foglalkozó történészek, sőt hadtörténészek egy része is nehezen kezelhető, pontatlan, rossz hatásfokú, kezdetleges eszköznek tekintette, tekinti őket.
A szakmunkákban gyakran hivatkoznak arra az adatra, mely szerint a jól képzett íjász egy perc alatt 10 nyílvesszőt lőtt ki 200 méteres távolságra.105 E „nagyszerű” eredmények ellenére a XV. század utolsó, illetve a XVI. század első évtizedeire az íj – Angliát kivéve – eltűnt a harcmezőkről.106 Helyét pedig az – állítólag – „nehezen kezelhető,” „csak hosszú idő alatt újratölthető,” „mindössze 100 méterig hatásos” kézi lőfegyverek vették át.107 Ezt az ellentmondást – egy jó hatásfokú fegyver felváltását egy jóval primitívebbel – a szakirodalom egy része a következőképpen véli feloldani: az íj kezelésének készségszintű elsajátításához sajátos érzékre és hosszú-hosszú évek gyakorlatára volt szükség. Egy puskás viszont már néhány napos kiképzés és gyakorlatozás után harcba indulhatott.108
105 Hivatkozik rá pl. Parker, 1988. 17. o.
106 Parker, 1988. 17. o.; Schwarz: 103. o.; Rogers: 51. o.; Daniels: III/117. o.
107 Rogers: 47–48. o.; Parker, 1988. 17. o.
108 Parker, 1988. 17. o.
Mindez igaz, de önmagában nem elégséges magyarázata az íjászok teljes eltűnésének. Hiszen ha az íj csakugyan olyan kiváló, a lőfegyver pedig csakugyan olyan otromba és használhatatlan volt, a két fegyvernek jó ideig egymás mellett, egymást kiegészítve kellett volna léteznie. Ám nem így történt. Ennek oka pedig feltehetően az, hogy a verseny már a XVI. század kezdetén eldőlt. Az íj a lőtávolságot illetően talán kevésbé, de átütőerő tekintetében jócskán elmaradt a lőfegyverek mögött.109
109 Fuchs: I/250. o.
A szakirodalom általában elméleti következtetésekre támaszkodó adatai szerint a XVI. században a pisztolyok 25–30, a puskák 120–150, a muskéták pedig 200–250 méteren belül voltak hatásosak.110 Sajnos az idők folyamán meglehetősen összemosódott a hatásos lőtávolság és a hordtávolság fogalma. A fent megadott határok ugyanis azt jelölik, milyen távolságon belül lehetett 95az adott fegyverekkel pontcélokra irányzott, célzott lövéseket leadni, nem pedig azt, mekkora volt a fegyverek legnagyobb lőtávolsága.
110 Schwarz: 148. o.
Kevesen tudják például, hogy a muskéták a köztudatban élő 200–250 méteren túl is képesek voltak halálos sebet ejteni. „Úgy vélik, hogy a vízszintesen tartott muskéta 300 lépésnyire (235,42 m) hord. Mi azonban … két-három alkalommal is úgy tapasztaltuk, hogy 400 lépésről (313,9 m) – két és fél lábat számolva egy lépésnek – a normál töltettel kilőtt golyó a céltáblát átütve a hátul álló cölöpökbe fúródott. Száz lépéssel hátrébb menve (392,37 m) a golyó a kijelölt célnál egy lábbal lejjebb süllyedve ütötte át a deszkát. Hatszázhúsz lépésről (486,42 m) úgy találtuk, hogy a golyónak már nem volt ereje.” – állapította meg 1670 januárjában a kísérletező kedvű Johann Boxel.111 Philip Strozzit, a neves katonát, Thionville ostrománál egy több mint 500 lépésnyi távolságból (350–390 méter) leadott muskétalövés ölte meg.112 Egy 1930-ban végzett kísérletben felhasznált muskéta a 39 grammos ólomgolyót 20 grammos lőportöltettel 510 méter távolságba lőtte ki.113
111 A muskéták 200–250 méteres lőtávolságára l. többek között: Durdik–Mudra–Sada: 19, o.; Wörterbuch: II/663. o.; Boxel kísérleti eredményeit idézi: Tierbach: 26. o.
112 Weygand: 127. o.
113 A kísérletet leírja Jakobsson: 108–109. o.
Ma már, hála a grazi Zeughaus munkatársainak, egzakt mérési eredmények is állnak a kutatók rendelkezésére. 1988-ban ugyanis a graziak laboratóriumi körülmények között vizsgálták jónéhány eredeti, XVI–XVII. századi fegyver lőtávolságát, hatásfokát.114 A kísérletek az osztrák hadsereg fegyvereinek belövését végző felixdorfi katonai lőtér létesítményeinek, korszerű műszereinek igénybevételével zajlottak. Minden fegyverhez és minden lövéshez ugyanazt a fekete, füstös lőport használták. A töltet, mivel a kísérletek során ez bizonyult a legoptimálisabbnak, közel jár a golyósúly egyharmadához. A szél, illetve a légmozgások hatását a fedett lőtér, a belövőbak és a gyújtólyukon keresztül történő elektromos gyújtás pedig a tüzelés közbeni elmozdulást zárta ki. A kiválasztott fegyverek mindegyikéből 15–20 lövést adtak le a 30, illetve 100 méter távolságban felállított, közel embernagyságú (167×30 cm) céltáblákra.
114 A kísérletek eredményeit a Von alten Sandfeuerwaffen című kiadvány foglalja össze.
Mint azt az alábbi kísérleti adatok remélhetőleg meggyőzően bizonyítják majd, a XVI. századi lőfegyverek a kor viszonyai között nagyerejű és hatásos harci eszköznek számítottak.115
115 Von alten Handfeuerwaffen: 49–55. o.
96Simacsövű szakállas puska
|
Muskéta
|
Kanócos puska
|
Keréklakatos arquebus
|
Keréklakatos pisztoly
| |
|---|---|---|---|---|---|
Készítés ideje:
|
1580–90 körül
|
1595-ben
|
XVII. század első negyedében
|
1593-ban
|
1620-ban
|
Készítés helye:
|
Felső-Stájerország
|
Augsburg
|
Stájerország
|
Suhl
|
Nürnberg
|
A fegyver teljes hossza:
|
224,5 cm
|
136 cm
|
105 cm
|
92,5 cm
|
69 cm
|
A csőűr hossza:
|
165,5 cm
|
100 cm
|
76 cm
|
64,5 cm
|
48 cm
|
A fegyver súlya:
|
18 kg
|
5,48 kg
|
2,5 kg
|
2,9 kg
|
1,59 kg
|
Kalibere:
|
20,6 mm
|
17,8 mm
|
15.1 mm
|
13,2 mm
|
12,3 mm
|
A kísérlet során használt golyó súlya:
|
49,14 g
|
30,06 g
|
17,38 g
|
10,84 g
|
9,56 g
|
A lőportöltet súlya:
|
20 g
|
11 g
|
6 g
|
5 g
|
6 g
|
Az átütött acéllemez vastagsága 100 m-ről
|
4 mm
|
2 mm
|
1 mm
|
1 mm
|
–
|
Behatolási mélység száraz fenyőfába 100 m-ről:
|
189 mm
|
80 mm
|
93 mm
|
84 mm
|
–
|
Az átütött acéllemez vastagsága 30 m-ről:
|
–
|
3 mm
|
2 mm
|
2 mm
|
2 mm
|
Behatolási mélység száraz fenyőfába 30 méterről
|
–
|
190 mm
|
146 mm
|
132 mm
|
121 mm
|
97A mérési adatokból kiindulva (33,75 fokos csőemelkedési szög esetén) az említett fegyverek elméleti hordtávolsága a következő:
Simacsövű szakállas: 1278,5 m
Muskéta: 1094,8 m
Kanócos puska: 956,9 m
Keréklakatos arquebus: 834,3 m
Keréklakatos pisztoly: 811,5 m
Muskéta: 1094,8 m
Kanócos puska: 956,9 m
Keréklakatos arquebus: 834,3 m
Keréklakatos pisztoly: 811,5 m
Mint látjuk, a maximális lőtávolságra vonatkozó számítások meglepően magas értékeket adnak meg. Ezen eredményeket azonban, mint arra Temesváry Ferenc, a Nemzeti Múzeum fegyvertárának vezetője figyelmünket felhívta, elméleti kiindulópontként kell kezelnünk. A gyakorlatban ugyanis jónéhány olyan tényezővel kellett számolni, melyek jelentősen ronthatták e fegyverek hatásfokát. Így például, nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a katonának a harc forgatagában nem mindig volt alkalma a lőportöltet alapos és gondos tömörítésére, illetve a lőpor pontos adagolására. Márpedig egy kellőképpen le nem döngölt, vagy rosszul lefojtott töltet, a golyósúly egyharmadánál kevesebb lőpor – a pontatlan célzásról nem beszélve – jelentősen csökkenthette a lőtávolságot.
Ezeket a hatásfokot csökkentő körülményeket is figyelembe véve azonban úgy véljük, hogy a grazi kísérletek eredményei megnyugtatóan igazolják, hogy a korabeli fegyverek abszolút – és vélhetőleg gyakorlati – hatásfoka az eddig feltételezettnél magasabb volt.
Alátámasztják ezt a korabeli feljegyzések is, amelyek elmondják például, hogy a muskéták lövedékei a páviai csatában gyakran két egymás mögött álló ló, vagy katona testén is átszaladtak.116 A coutras-i ütközetben a 15–20 méter távolságból eltalált páncélos lovasokat a muskétalövések ereje a szó szoros értelmében kiröpítette a nyeregből.117 Olyan fegyver volt ez, amelynek „…csaknem egy inch (2,54 cm) átmérőjű golyója úgy zúzott szét csontot és húst, ahogy soha semmiféle íj nem volt képes, becsapódásának ereje csaknem biztosan leütötte a lábáról azt, akit eltalált, még akkor is, ha a golyó nem ért csontot.”118
116 Paulus Jovius leírását idézi Delbrück: IV/59. o.
117 Schwarz: 142. o.
118 Peterson, Harold – Hamlyn, Paul: The Book of the Gun. Singapore, 1969. 53. o.
E fegyverek gyilkos erejének ismeretében feltehetőnek tartjuk, hogy a muskétások, a kisebb találati valószínűség ellenére, már 300–350 méterről tüzet nyithattak. A tömegek által tömegekre leadott sortüzek a páncélt nem viselő katonák soraiban már ilyen távolságból is képesek lehettek tetemes károkat okozni. A hatás szempontjából ugyanis mindegy volt, hogy az ellenséges négyszögön belül egy-egy lövés a megcélzottat, vagy a mellette állót találta-e el. A távolság csökkenésével egyre pusztítóbbá vált a tüzelés, hiszen 150 méterről muskéta még mindig átütött kb. 5 centiméternyi fenyődeszkát, vagy egy vékonyabb páncélt.119 A találati valószínűség is egyre javult, 100 méteres távolságból a simacsövű elöltöltős fegyvereknek már minden második lövése találhatott.120
119 Az ezt igazoló kísérletet leírja Müller, 1979. 47, o.
120 Von alten Handfeuerwaffen: 69. o.
98Akit ilyen távolságon belül muskétalövés ért, jobban járt ha azonnal belehalt. A lágy ólomgolyók ugyanis akkora energiával csapódtak be, hogy saját méretüknél jóval nagyobb sebet ejtettek. A sebbalisztikai modellkísérletek szerint egy 17,5 mm átmérőjű ólomgolyó 9 méteres távolságból 60 mm átmérőjű, azaz kb. tenyérnyi időleges bemeneti nyílást vágott.121 Az ilyen lőtt sebek orvosi ellátása, a segítségnyújtás, a korban rendelkezésre álló eszközökkel, teljesen kilátástalan volt.122 A szerencsétlen áldozat egy végtagsérülésbe is belehalt, mint például Erasmus Praun, a komáromi vár parancsnoka, akit a jobb térdénél talált elegy puskagolyó.123 Kurtz ezredes 1594 májusában az esztergomi Víziváros elleni rohamban kapott halálos lövést – a lábába.124 Forgách Simon 1551-ben tizenegy szúrt és vágott sebből vérezve maradt Lippa falai alatt. Mégis „…az orvosok gondoskodása folytán később erőre kapott, épp csak a homlokán és a jobb szeme fölött húzódó seb hagyott rajta nyomot.”125 Bezzeg Martonfalvy Imre deák kis híján belepusztult abba a két évi kínos betegeskedéssel járó sebbe, amit egy karjába fúródott puskagolyó okozott.126
121 Uo. 70. o. „Auch hier handelt es sich um einen Durchschuß, das Volumen der TWH (temporare Wundhöhle) beträgt 530,2 cm3 also mehr als das 5 fache des StG (Sturmgewehr) 77 auf die gleiche Entfernung.”
122 Uo. 79. o.
123 Ortelius, Hieronymus: Chronica des Ungerischen Kriegswesens. Nürnberg, 1604. (A továbbiakban: Ortelius) 239. o.
124 Uo. 222. o.
125 Forgách Ferenc: Historia. Budapest, 1977. 587. o.
126 „…nékem is … jobb kezemet általlövék az én uram mellett, ki miatt nagy nyomorúságot kellett szenvednem, mert halálos seb vala rajtam, közel két esztendeig gyógyítottak külömb-külömb mesterborbélyok, csak az isten tarta meg …” Martonfalvai Imre deák emlékirata. MHH. II. osztály Irók. 31. kötet Budapest, 1881. 135. o.
A lőfegyverek amúgy is elborzasztó hatását a katonák fortélyai még félelmetesebbé tették. A puskákba és muskétákba gyakran 2–3 golyót, vagy durva sörétet töltöttek, ami azután „…közelről, a páncél nélküli katonák között olyan pusztítást végzett amilyet a sörét szokott a madarak között …”127 A rendkívüli erejű muskétákból a hozzáértők „láncos” golyót is kilőhettek. Két – feltehetőleg átfúrt – ólomgolyót egy 5–6 hüvelyk, azaz 12,7–15,24 cm hosszúságú dróttal összekötve töltöttek a fegyverbe. A drót nem engedte a két golyót egymástól eltávolodni, s a pörgő-forgó lövedék minden útjába eső dolgot lekaszált.128 A spanyol Armada elleni harcokban az angol tengerészek muskétáikból speciális nyílvesszőket lőttek ki.129 Az ólom- és vasgolyóknál sokkal könnyebb nyilak jóval messzebb repültek, s nemegyszer döbbentették meg a magukat biztonságos távolban tudó spanyolokat. De meglepődtek azok a tatár lovasok is, akikre 1603-ban Földvárnál a magyar hajdúk saját nyilaikat lövöldözték vissza, mert „…mi dolog légyen, hogy tollú nélkül a magok nyilai oly sebesen vissza mennek rájuk? Végtére … el nem állhatták a magyar lövését, hogy mind nyíl mind golyóbis egyaránt megyen vala rájuk,… megfutamodának.”130
127 Meynert: I/423. o.; Jähns, 1890. II/607. o.; Nollain, Friedrich–Clauss, Carl: Die Königliche Gewehr-Gallerie zu Dresden. Dresden, 1873. 7. o.; Az idézet helye: Fronsperger, Lionhardt: Fünff Bücher. Von Kriegs Regiment und Ordnung … Franckfurt am Mayn, 1555. (A továbbiakban: Fronsperger, 1555) CIII. o.
128 Hewitt: III/696–697. o.
129 Pope: 93. o.; Blackmore: 12. o.
130 Idézi Nagy László: Hajdúvitézek. Budapest, 1983. 152. o.
A tárgyalt korszak rendelkezésre álló lehetőségei közül még a tüzelés gyorsításával lehetett tovább fokozni a lőfegyverek hatását.131 A gyorsabb tüzelés 99legnagyobb – és egyelőre leküzdhetetlen – akadálya az elöltöltés volt. Hiába vették a muskétások a golyót a szájukba, hiába tűzték a fojtást a kalapjukhoz, és hiába dugták a töltővesszőt a jobban kézügybe eső csizmaszárba, a töltési időt nem tudták az adott körülmények között elérhető másfél-két perc alá szorítani. A könnyebb puskákkal ennél valamivel gyorsabban lehetett ténykedni. Sir Roger Williams, a kor jeles hadtudósa szerint „…a caliver kettőt lő azalatt míg a muskéta egyet, bár … egy muskétalövés több kárt okoz mint két caliver.”132 Mivel az ipari-technológiai fejlődés színvonala még nem tette lehetővé jól használható hátultöltő fegyverek tömeges előállítását, a tüzelés gyorsaságát és hatékonyságát csak taktikai eszközökkel lehetett tovább fokozni. Az adott körülmények között a harcrendek szétbontakoztatása, a lövészek sorainak körforgásszerű váltogatása (kontramars) biztosította a rendelkezésre álló tűzerő lehető legteljesebb kihasználását. Mindez feltevésünket, a tűzfegyverek meghatározó szerepét igazolva arról tanúskodik, hogy a harc megvívásának módja immár szinte teljes egészében a lőfegyverek hatásfokához, felhasználási lehetőségeihez igazodott. A továbbiakban, hazatérve immár, azt vizsgáljuk, hogyan tükröződnek ezek a nagyjelentőségű fegyverzeti és taktikai változások a magyarországi hadszíntéren.
131 Müller, 1979. 50. o. Pope: 91. o.; Chandler, David: The Art of Warfare on Land. Feltham, Middlesex, 1974. (A továbbiakban: Chandler) 103. o.
132 Hewitt: III/679. o.
