A kézi lőfegyverek hatása Európa hadművészetére a XVI. században
A kézi lőfegyverek hatása Európa hadművészetére a XVI. században
A kézi lőfegyvereknek a XVI. század hadművészetére gyakorolt hatását illetően mind a régebbi, mind az újabb szakirodalmat sajátos kettősség jellemzi.
A szerzők egy része állítja, hogy a tűzfegyverek megjelenése a gyalogság 82további felértékelődéséhez vezetett.7 Sőt továbblépve úgy vélik, hogy a lőfegyverek váltak a harcászat egyik legfontosabb, mondhatni meghatározó elemévé.8
7 Pruschka, Ferdinand: Rückblicke auf des K. u. K. österreichischen Heeres. Lemberg. 1892. (A továbbiakban: Purschka) 50. o.
8 Kurzer Arbiß der Militärgeschichte von den Anfängen der Geschichte des deutschen Volkes bis 1945. Berlin, 1974. 63. o. „Die gesteigerte Waffenproduktion und die verbesserten Feuerwaffen wirkten verändernd auf die Organisation und Taktik der Söldnerheere.”; Pope, Dudley: Feuerwaffen. Entwicklung und Geschichte. Bern und München, 1965. (A továbbiakban: Pope) 55. o. „Durch die Einführung der Arkebusen wurde die Kriegführung noch starker revolutioniert als durch die Entwicklung der Belagerungsgeschütze.”; Beaufort-Spontin, Christian: Harnisch und Waffe Europas. München, 1982. (A továbbiakban: Spontin) 120. o. „Im zweiten Drittel des 16. Jahrhunderts den Pikenieren noch weitgehend untergeordent, war ihre Anzahl seit zirka 1570 ständing im steigen Begriffen. Analog dazu wurden die Pikeniere zahlenmäßig vermindert, und so wechselte allmählich die offensive Rolle innerhalb des Fußvolkes auf die Muskatiere über.”; Weygand: Die Geschichte der französischen Armee. Berlin, é. n. (A továbbiakban: Weygand) 132. o.
A szakírók egy másik csoportja deklarálja ugyan a kézi lőfegyverek forradalmasító hatását, de a lövészek alárendelt, másodlagos szerepét hangsúlyozva a XVI. század egészéről alakít ki olyan képet, amely valójában csak az 1500-as évek első harmadára volt jellemző.9 A puskások feladata ekkor valóban csak a menetbiztosítás, utak, hidak, magaslatok megszállása, őrzése, elő- és utóvédharcok megvívása, valamint a csatarend felállításához szükséges tér és idő biztosítása volt. Az ütközetben pedig – mivel egy-egy a csata sorsát XVI. század közepéig a pikások összecsapása döntötte el,10 ezek rohamát – a közelharcot készítették elő; támogatták.11
9 Rüstow, Wilhelm: Geschichte der Infanterie I. Gotha, 1857. (A továbbiakban: Rüstow) 323. o.
10 Rüstow: 231. o., 259. o.; Schwarz, Herbert: Gefechtsformen der Infanterie in Europa durch 800 Jahre. München, 1977. (A továbbiakban: Schwarz) 95. o.” Die Schützen betätigen sich mit der Vorbereitung des eigentlichen Nahkampfes, sie unterstützen dann den Angriff der Nahkämpfer.” Jähns, Max: Geschichte der Kriegswissenschaft vornemlich in Deutschland. II–III. München und Leipzig, 1890. (A továbbiakban: Jähns, 1890.) III/876–877. o.; Jähns, Max: Handbuch einer Geschichte des Kriegswesens von der Urzeit bis zur Renaissance. II. Leipzig, 1880. (A továbbiakban: Jähns, 1880) II/1066–1067. o.
11 Schwarz: 125. o.
A jó ideig csak mellékszereplőként nyilvántartott lőfegyverek az 1550–1560-as évektől megdöbbentő gyorsasággal, megdöbbentő tömegben kezdenek terjedni, jóllehet ezt a kortársak közül épp az elméleti hadtudományi munkássággal is foglalkozó hivatásos katonák nézték a legkevésbé jószemmel.12 Olyan neves hadfiak, mint Blaise de Montluc, Vieillevill marsall, Weit Wulff Senftenberg, Francois de la Noue, meglehetős lekicsinyléssel, illetve tartózkodással nyilatkoztak a lőfegyverek értékeiről.13 Helytelennek, sőt károsnak tartották a lövész katonák túlsúlyát. Bár a század végére a lőfegyverek mindenhol meghaladták a hidegfegyverek számát, a nemesi származású katonai teoretikusok, mint a spanyol Bernardino Mendoza, az angol Roger Williams, vagy a német Johann Jacobi von Wallhausen az elméletben még mindig a pika, a lovasságon belül pedig a lándzsa elsődlegességét, előkelőségét hangsúlyozták.14
12 Schwarz: 125. o. „Die plötzliche Vermehrung der Feuerwaffen ist ein Charakteristikum der zweiten Hälfte des 16. Jahrhunderts.”
13 Schwarz: 152. o.; Jähns, 1880: II/1055. o.
14 Mendoza és Williams véleményét l. Delbrück, Hans: Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte. IV. Berlin, 1920. (A továbbiakban: Delbrück) IV/161–167. o.: Jacobi von Wallhausen, Johan: Kriegkunst zu Roß. Franckfurt am Mayn, 1616. (A továbbiakban: Wallhausen, 1616) 15–19. o.
A kortárs katonai szakértők véleményét az utókor szakíróinak egy része gyakran kritika és elemzés nélkül átvette, elfogadta.15 Ezekre a vélekedésekre építette saját értékelését, amely a lőfegyverek taktikára gyakorolt hatását nemegyszer kifejezetten károsnak ítélte.16 Hangsúlyozta, hogy a lövészek számának emelkedése a hadvezetést az eddigi aktív, támadó harcászat helyett 83defenzív, halogató taktikára kényszerítette.17 A gazdasági nehézségek mellett a tűzfegyverek elterjedésében vélték tehát felfedezni a nagy, nyílt csaták eltűnésének okát.18
15 Jähns, 1890. III/877. o.; Jähns, 1880. II/1210. o.
16 Rüstow: I/318. o.
17 Rüstow: I/317–18. o., 324. o.
18 Uo. I/310–11. o.
Úgy véljük, a szakirodalom ezen irányvonala figyelmen kívül hagyta, hogy a lőfegyverekkel szembeni fenntartások jó része egy bizalmatlansággal és bizonytalanságokkal teljes, átmeneti időszakban született. A lövészek számának megsokszorozódása felborította a régi bevált rendet. A hagyományos taktikai formációk felbomlottak, vagy felbomlóban voltak, de az igazán hatásosnak tartott, új harcászati eljárások még nem formálódtak ki. A megváltozott fegyverzeti arányok szülte kihívásra csak a csatamezőn, a gyakorlatban lehetett a választ megtalálni. A tanulópénzt pedig vereségekkel, és emberi életek százaival kellett megfizetni.19 Annál is inkább, mivel a hadseregek vezetésére minden korban jellemző volt bizonyos, konzervativizmusból táplálkozó hitetlenkedés, mellyel egy-egy gyökeres változást hozó új fegyvert fogadtak.20
19 A lőfegyverekkel nem támogatott pikások rohamai, hiába erőltették, sorra összeomoltak. A rendkívüli bátorságú svájci pikások Marignanónál, a szintén jó képességű skót pikások Pinknie-nél fizettek szörnyű árat a lőfegyverek hiányáért. Schwarz: 106. o.
20 A XX. század elején már kifogástalanul működő géppuskákat több hadsereg vezérkara megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Csak az első világháború kezdeti időszakának hatalmas veszteségei tudták kicsikarni a taktikai elvek megváltoztatását.
A lőfegyverek térhódításának azonban semmi sem állhatta útját. Ennek bizonyságául – a teljesség igénye nélkül – álljon itt néhány példa. 1495-ben VIII. Károly svájci zsoldosai között 10 pikásra jutott egy lövész,21 1511-ben a pápai szolgálatba fogadott 10 000 svájci közül már 2500 volt puskával felszerelve (4:1).22 A század első harmadában azonban még inkább a 7:1 arány volt jellemző, természetesen a pikások javára.23 Ezen időszakban egyedül a spanyol csapatoknál számolhatunk 6000 katona közül 1000 puskással (6:1).24
21 Rüstow: I/240. o.
22 Uo. I/241. o.
23 Schwarz: 114. o.
24 Uo. 119. o.
Az igazi áttörés az 1550-es évek végén, a 60-as évektől jelentkezett. A franciák jártak az élen: egy 200 fős zászlóalj 1560-ban, a tiszteken kívül, 109 pikásból és 82 lövészből állt.25 Más forrás szerint ugyanez a keret 100 pikást, 50 arquebusiert és 50 muskétást foglalt magába,26 de megjelentek olyan ún. „lövész” zászlóaljak is, ahol 250 tűzfegyverre már csak 50 szálfegyver jutott;27 a vallásháborúk időszakában pedig nem volt ritka a kizárólag lövészekből álló gyalogosegység sem.28 Még á tűzfegyverekkel nem kifejezetten szimpatizáló de la Noue is 750 lőfegyvert számolt 1250 pikára (5:3).29
25 Gatti, Bertram: Allgemeine und Kriegs-Geschichte. Wien, 1866 In: Österreichische Militär Bibliothek, 11–13. Band. (A továbbiakban: Gatti) 13/336. o.
26 Jähns, 1880. 21/1209. o.
27 Uo. II/1209. o.
28 Schwarz: 126. o.
29 Jähns, 1890. II/728. o.
A régi pikás tradíciókat erősen őrző német gyalogság a schmalkaldeni háborúban már egyharmadrészt lövészekből állt.30 Ezt az arányt javasolta 1553-ban Scipio Nolano is a „Zug und Schlachtordnung der Knecht”című munkájában.31 A 60-as években pedig már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a birodalmi katonaság hagyományos, maximiliánus taktikáját a lőfegyverek fejlődése végképp 84elavulttá tette.32 Ez tükröződik az egykori Landsknecht, Christoph Bayrlin 1563-as „Neuwe Kriegsordnung” című tervezetében is. E szerint egy-egy gyalogos zászlóaljat a következőképpen kellene felfegyverezni: „…80 dupla (zsoldos) lövész vállvérttel és sisakkal, 60 közepes (zsoldú) lövész sisakkal, 60 egyszeres (zsoldú) közönséges lövész hosszú puskával; 80 kétszeres (zsoldú) duplazsoldos pikával, 60 közepes (zsoldú) duplazsoldos szintén pikával, 60 egyszeres (zsoldú) duplazsoldos és 70 közlegény szintén pikával…”33 Az említett 470 harcosból 200 volt a lövészek (42,5%), és 270 a pikások száma. A lőfegyverek további németföldi előretörésének egyik legfontosabb dokumentumát az 1570. évi birodalmi gyűlés határozatai között találhatjuk meg. A rendelet részletesen szabályozta a 400 főnyi gyalogos zászlóaljak fegyverzetét. Száz dupla zsoldot húzó pikásnak a teljes páncélzat (volle Rüstungen mit ganzen Armschienen) mellett egy-egy pisztollyal is rendelkeznie kellett, akárcsak az 50 alabárdosnak. A létszámot 50 páncél nélküli pikás és 200 lövész tette teljessé.34
30 Fuchs, Theodor: Geschichte des europäischen Kriegswesens I–II. Wien, 1972. (A továbbiakban: Fuchs) I/189. o.
31 Idézi Jähns, 1990. II/716. o.
32 Erre mutat, hogy a Birodalmi Gyűlés is foglalkozik a hadügy reformjával. 1565-től a Landsknecht zászlóaljak fegyverzetében az eddigieknél jóval nagyobb szerepet kívánnak biztosítani a lőfegyvereknek. „Da die Nothdurft erfordert, gute Verordung zu thun, daß die Fähnlein mit wohlgeübten erfahrenen Knechten und tauglichen Rüstungen und Wehren, sonderlich aber mit guten Schützen, daran jetziger Zeit merklich viel gelegen (vornemlich weil fremde Nationen sich viel damit abgeben)…” Illustrierte Geschichte der K. u. K. Armee. I. Wien, 1898. I/247–248. o.
33 Idézi Kató Sándor: Idegen katonaság Magyarországon I. Ferdinánd alatt 1540–1564. Győr, 1908. 13. o.
34 Lünig, Johann Christian: Corpus Juris des Heiligen Römischen Reichs. Leipzig, 1723. (A továbbiakban: Lünig) 76. o.
A rendelet, amely a 400 katonából összesen 350-nek írta elő lőfegyver viselését, feltehetően papíron maradt. Mégis rendkívül értékes, mert tájékoztat azokról az arányokról, amelyeket a katonai vezetés az adott időszakban, elvben, optimálisnak tartott. A század nyolcvanas éveiben a kézi lőfegyverek arányának eddig gyors és folyamatos növekedése megtorpant. Erre az időszakra ugyanis – a lőfegyverek előnyeinek és értékeinek elismerése mellett – az is világossá vált, hogy bizonyos számú pikás nélkülözhetetlen. A lövészeket védelmező pikásokra, mint a harcrend legstatikusabb, legállóképesebb elemeire – a kézi lőfegyverek korlátozott tűzgyorsasága és lőtávolsága miatt – továbbra is szükség volt.35 Ennek ellenére a korabeli teoretikusok döntő többsége – ki egyéni meggyőződésből, ki a realitások által rákényszerített diktátum hatására – mégis a lövészek magasabb számát tartotta szükségesnek.36 Bár a gyakorlati arányokat a hadszíntér jellege, a nemzeti sajátosságok, és nem utolsó sorban az anyagi lehetőségek együttesen határozták meg, ez időszakban már az általános lövész többség a jellemző.37 (Érdekes, hogy a teoretikában ennek ellenére kezdettől megtalálhatjuk a két fegyver teljes egyensúlyát szorgalmazó nézeteket is.)38
35 Fuchs: I/189. o.; Daniels, Emil: Geschichte des Kriegswesens III–IV. Leipzig, 1911. (A továbbiakban: Daniels) IV/79. o. „Wenn man von den Musketieren vorlagen wollte, daß sie sich gegen Kavallerie behaupten sollten, durfte man sie nicht anschließlich auf die Leistungsfähigkeit der eigenen Waffe verweisen. Vielmehr war erforderlich, daß man der Musketieren ermöglichte, sich auf jene zu stützen ohne unter ihnen zu verschwinden.”
36 Discours de la police et discipline militaire. Basel, 1590. In: Rüstow: 1/242-43. o.; Delbrück: IV/171, o.; Schwarz: 216. o.
37 Mora, Domenico: Il Soldato. Venedig, 1570. In: Jähns, 1890. 11/726. o.; Fuchs: I/190–192. o.; Jähns, 1880. II/1209. o.
38 A lövészek és pikások javasolt aránya a franciáknál, XVI. század második felében: Schwarz: 125. o. „… zitiert … Napoleon III. Chantereau aus dessen »Miroir des Armes« mit einen Gewalthaufen. »batalion«, bestehend aus 4462 Nahwaffenträgern, ausschießlich Pikenieres, begleitet beiderseit von zwei großen Shützenflügeln mit zusammen 4210 Arkebusieren. ”: – a svédeknél: Jakobsson, Thomas: Lantmilitar Bevapning och Bekladnad under aldre Vasatiden och Gustav II. Adolfs tid. Stockholm, 1938. (A továbbiakban: Jakobsson) 14. o. „Ar 1565 vorn 36% Samtliga knektar utrustade med spetsar, 14% med hillebarder och 50% med rör och hakar.” – a spanyoloknál: Sancho de Londono tervezete szerint a tercio 1600 pikásból, 1400 lövészből és 200 muskétásból áll. Jähns, 1890. II/723. o.; – az angoloknál: Robert Barrot: The Theorie and Practike of moderne Warres. London, 1598. In: Jähns, 1890. II/736. o.; – A német Moritz von Hessennél: Jähns, 1890. III–890. o. „…36 Fähnlein zu je 60 Mann mit blanken Waffen und 60 Schützen …”
85A XVI–XVII. század fordulóján egyöntetűen legjobbnak tartott ún. németalföldi harcrend is a lövészek enyhe túlsúlyára épített.39 A XVI. századi tapasztalatok alapján, de már az 1610-es években íródott Johann Jacobi von Wallhausen Kriegskunst zu Fuß című, gyakran idézett hadtudományi munkája. A szerző elvileg a két fegyver azonos számát tartaná helyesnek, de a gyakorlati használatra szánt zászlóalj és ezred harcrendjei mind-mind a lövészek nagyobb létszámára építettek.40 Úgy tűnik, hogy Wallhausen teoretikus ajánlásai ellenére a gyakorlatban a német csapatoknál is a lövészek közel 60%-os többségével kell számolnunk.41 A XVI. század legendás hírű és bátorságú katonáinak, a spanyoloknak harcmodorára is nagy hatással volt a lőfegyverek gyors térhódítása. 1571 májusában a flandriai hadsereg 4 spanyol terciójában a tisztek mellett 596 muskétás, 1505 arquebusier és 4958 pikás szolgált. 1601-ben már a 9476 lövészre 11 058 pikás jutott.42 E számokból – figyelembe véve a rosszul fizetett puskások magas, 10–11%-os dezertálási arányát – megállapíthatjuk, hogy a lőfegyverek arányszáma a század végére a közelharcot kifejezetten kedvelő, már viszonylag konzervatív harcmodorú spanyol egységeken belül is megduplázódott.43
39 Schwarz: Zeichnung 22, 24–26; Jähns, 1890. II/734. o.
40 Jacobi von Wallhausen, Johann: Kriegskunst zu Fuß. Oppenheim, 1615. (A továbbiakban: Wallhausen, 1615) 80–82. o., 97–98. o.
41 Meynert, Hermann: Geschichte des Kriegswesens und der Heerverfassungen in Europa. I–II. Wien, 1868. (A továbbiakban: Meynert) II/147. o. Ferdinand Kollonitsch gyalogezredének fegyverzeti arányait a következőképpen adja meg; „Jedes Fähnlein bestand aus 100 Doppelsöldner, 150 Musketieren und 50 gemeinen schützen.
42 Parker, Geoffrey: The Army of Flanders and the spanish Road 1567–1659. Cambridge, 1984. (A továbbiakban: Parker, 1984) 276. o.
43 A dezertálás arányaira: Parker, 1984. 209–210. o.
De vajon hogyan, milyen tényezők hatására, milyen lépésekben került sor ilyen átalakulásra? Csakúgy, mint eddig, most sem vállalkozhatunk teljességre törekvő áttekintésre, csak a legfontosabb fordulópontok bemutatására, megemlítésére.
A kézi lőfegyverek az itáliai háborúkban kezdték meg később magasra ívelő pályafutásukat, kezdetben szerényen, inkább csak a tüzérség tűzhatását kiegészítve, megerősített állások mögé bújva. Ravennánál (1512) és Novaránál (1513), bár súlyos veszteségeket okoztak a támadó pikásoknak, rohamukat még nem tudták megállítani.44 De fordult a kocka marignanói csatában (1515), ahol a kor legjobb katonáinak, a svájciaknak rohama is összeomlott a franciák tüzében.45 A bicoccai ütközet (1522) volt talán az első olyan nagyobb összecsapás, amelyben már a kézi lőfegyverek is komoly tekintélyt vívtak ki maguknak. A császári csapatok egy megerősített mélyút mögé húzódva várták be a francia oldalon harcoló svájciak rohamát. A mindössze négy sornyi mélységben felállított spanyol lövészek fergeteges tűzzel fogadták ellenfeleiket.46 A spanyolok első sora(i) a tüzelés után letérdelt(ek), lehetőséget adva így a mögöttük állóknak is a pontos, célzott lövésre, miközben ők újra töltöttek.47 Az így szinte folyamatossá váló, gyilkos erejű tűz ellenére a svájci pikások – öngyilkos elszántságukért 3000 halottal fizetve – átjutottak ugyan a sáncon, de megtizedelt soraik már könnyű prédát jelentettek a készen álló landsknechteknek.48 Ezek a véren szerzett tapasztalatok kezdtek elismerést 86biztosítani a lőfegyvereknek, főleg miután a pávai csatában (1525) az újonnan megjelenő muskéták is komoly sikereket értek el. A mindenkor legjobb fegyverzettel, legkitűnőbb harci morállal és legnagyobb rutinnal rendelkező lovagi nehézlovasság szenvedett itt korszakos jelentőségű vereséget a kis csoportokban harcoló spanyol muskétásoktól.49
44 Ravenna: Schwarz, 62–63. o.; Rüstow: I/279–287. o.; Novara: Schwarz: 63. o.; Daniels: IV/5–27. o.
45 Schwarz: 63. o.; Rüstow: I/266–267. o.
46 Daniels: IV/35. o.; Pope: 67. o.
47 III. Napóleon: A tüzérség múltja és jelene. Budapest, 1889. 85. o.
48 Daniels: IV/36–37. o.; Rüstow: 1/270. o.; Schwarz: 63. o.
49 Brandt, Felix: Die Schlacht bei Pavia. Militärgeschichte, 1979/1. 83. o.
A lövészek sokoldalú alkalmazásának lehetőségeit a hadművészet történetében is fordulópontot jelentő cerisolles-i csata (1544) eseményein mérhetjük le a legjobban. Az eddigiekhez képest új, hogy a lövészeket a pikásoktól függetlenül, önállóan harcoló egységekben is alkalmazták. A leghevesebb összecsapások idején 8–10 000 lövész fegyverei dörögtek szünet nélkül.50 Ezek a katonák hosszas, ide-oda hullámzó tűzharcot folytattak, védekeztek és támadtak. Magaslatot, épületet és ütegállásokat rohantak meg, foglaltak el.51 Jóllehet az ütközetet forma szerint még mindig a pikások közelharca döntötte el, a küzdelem kimenetelébe már a lőfegyverek is aktívan beleszóltak. Mind a francia, mind a császári oldalon lőfegyverrel felszerelt katonákat osztottak be a pikás négyszögek második sorába. Feladatuk: az összecsapás előtti utolsó pillanatban egy-egy sortűzzel megingatni az ellenséges harcrendet.52 A már harcban álló ellenséges pikások oldalába került lövészek golyózápora pedig, megbontva a sorok rendjét, tulajdonképpen eldöntötte az összecsapás sorsát is.53 Szintén a lövészekre hárult az a feladat is, hogy a szétszórt ellenséges csapatokat tüzükkel állandóan nyugtalanítva üldözzék, újbóli gyülekezésüket megakadályozzák.54
50 Rüstow: I/296. o.
51 Rüstow: I/290–296. o.; Weygand: 130. o.; Schwarz: 87. o.
52 Schwarz: 87. o.
53 Rüstow: 299–300. o.
54 U o. 300. o.
A lőfegyver, vagy annak hiánya nemcsak befolyásolhatta, de teljes mértékben el is dönthette egy-egy csata sorsát. Ez történt 1547-ben az angol–skót háború pinknie-i ütközetében is. A bátor és jól képzett skót pikások rohamát a nehézlovasság megállította, majd az angol íjászok és lövészek léptek működésbe. A kegyelemdöfést pedig a soronként előrelovagoló és pisztolyaikból közelről sortüzet adó spanyol lovasok adták meg. A közelharcban oly kiváló skót katonák tehetetlenül álltak az ellenséges tűzben, majd rendetlen futásnak eredtek.55
55 Schwarz: 106. o.
A XVI. század utolsó harmadának éveiben a hugenotta lövészek harcai bizonyították újból és újból, hogy a kézi lőfegyver immár a korszak teljes értékű, hatásos és veszedelmes fegyverévé vált. Ezt jelzi az is, hogy a montcontouri csatában (1569) a protestáns lövészek – fedezett felállításban – több lovasrohamot is képesek voltak egyéb támogatás nélkül, pusztán lőfegyvereik tüzével visszaverni.56 Arnay le Due-nél (1570) pedig hét órás – nem tévedés, hét órás – tűzharc folyt a katolikus csatárláncok és a terepadottságokat igen jól kihasználó hugenotta lövészek között.57 Még ragyogóbb sikereket értek el a lövészek a coutras-i ütközetben (1587). Egy négyszáz harcosból álló puskás csapat megfutamította az ellene küldött lövész csoportosítást (200 fő), elhárított egy lovassági támadást, majd megtámadott és szétvert egy 87kb. 2000 fős, pikásokból és muskétásokból álló gyalogezredet.58 Eközben más hugenotta lövészek körülvették a már tüzérségi tűzzel is megtépázott, de harcedzett picardiai regimentet és fegyvereik tüzével szétszórták.59 Széles, ám mindössze két sor mélységű felállításukkal a francia lövész katonák olyan harcrendet alakítottak ki, amely nagyszámú lőfegyver egyidejű használatával biztosította a tűz hatékonyságát.60
56 Uo. 137. o.
57 U o. 139. o.
58 Uo. 142. o.
59 Uo. 143–144. o.
60 Uo. 141. o.
A tűzfegyverek elterjedésében a hatásosság és a sokoldalú felhasználhatóság mellett még számos más tényező is szerepet játszott. Így például az, hogy a XVI. század közepére, második felére értek be a nagy földrajzi felfedezésekkel megindult gazdasági-társadalmi változások. Az európai ipari fejlődés eredményei, a technikai, technológiai újítások, a megújuló munkaszervezés megteremtették a gazdasági hátteret az olcsó, de hatásos tűzfegyverek tömeges előállítására.61
61 Schmidtchen, Volker: Bombarden, Befestigungen, Büchsenmeister. Düsseldorf, 1977. 42. o.; Pollard’s History of Firearms. (General Editor: Claude Blair) 1983. 61. o.; A fegyvergyártás fellendülését a Sebald Pögl fegyverműves műhelyében gyártott szakállasok számának emelkedése szemlélteti a legjobban: 1498-ban 500 db; 1500-ban 1250 db; 1504-ben 2000 db; 1506-ban 4152 db fegyvert készítettek. In: Kurzman, Gerhardt: Kaiser Maximilian I. und das Kriegswesen der Österreichen Länder und das Reiches. Wien, 1985. 147. o.
A gazdasági átalakulásokkal egyidőben, nem kis részben azok hatására, olyan szociális erjedés, illetve demográfiai változás indult meg, amely a tömeghasználatra alkalmas olcsó fegyverzet mellé megteremtette a zsoldoshadseregek felállításához szükséges nincstelenek tömegét.62
62 Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Budapest, 1983. 140–146. o. és 461. o.
Ebben az időszakban, ha a zsoldos fegyver nélkül állt szolgálatba, felszerelését a toborzást végző ezredestől kellett meglehetősen borsos – gyakran 2–3 havi zsoldot kitevő – áron megvásárolnia. Aki tehát kénytelen-kelletlen a katonáskodást választotta megélhetésül, sokkal jobban járt, ha fegyverzetét saját maga szerezte be. Mivel a gyalogság általában a legrosszabb anyagi helyzetű rétegekből verbuválódott, érthető, hogy a katonák – ha egyáltalán módjukban állt a vásárlás – pénzüket csak a viszonylag elérhető áron megkapható lőfegyverekbe tudták befektetni.63
63 Egy, a kilencvenes évek végéről származó költségvetés szerint egy pikás fegyverzete 8 gulden 26 kreutzerbe, egy lövészé pedig, mindössze 3 gulden 55 kreutzerbe került. Zwiedeneck–Südenhorst: Kriegsbilder aus der Zeit der Landsknechte. Stuttgart, 1883. (A továbbiakban: Zwiedeneck–Südenhorst) 275–276. o.
A jelentkezőket azonban nem kizárólag a drága fegyverzet, hanem más, nagyon is ésszerű megfontolások is nemegyszer elriasztották a pikás szolgálattól. A harcmezőn egy lövész jóval szabadabbnak, aktívabbnak érezhette magát. Mozoghatott, úgy vélte, reagálhat az őt ért támadásokra, fedezhette magát, vagy viszonozhatta a tüzet. Nem így a pikás! Ő, feladata szerint, előreszegezett pikával, moccanatlanul állta a lovasság rohamait, nem mozdult, ha ágyúgolyók zúgtak a sorok között, s nem hagyhatta el helyét akkor sem, ha az ellenség lövészei „pikája hegye előtt” töltötték fegyverükbe a neki szánt golyót. E szolgálatot tehát veszélyei a magasabb zsold ellenére, sem tették igazán vonzóvá.
Emellett az is hozzájárulhatott a kézi lőfegyverek elterjedéséhez, hogy a lőfegyverekkel, távolról folytatott harc sem különösebb testi erőt, sem akkora bátorságot, vagy pszichikai állóképességet nem követelt meg. Ezenkívül mentesítette a katonát az emberölés tényével való közvetlen szembesüléstől is.
