III. Másfél évtizednyi „zűrzavar” Mohács után (1526–1541)
22III. Másfél évtizednyi „zűrzavar” Mohács után (1526–1541)
Az 1526. évi mohácsi vereséggel a magyar királyság történetének egyik legmegrázóbb korszakváltásához érkezett. A koraújkor két legjelentősebb világbirodalmának, az oszmánoknak és a Habsburgoknak nyílt meg a lehetőség, illetve vált az előbbiek számára a nélkülözhetetlen hódítások, az utóbbiak számára pedig országaik és tartományaik védelme miatt immáron elmulaszthatatlanul szükségessé, hogy Magyarországot saját érdekszférájukba vonják; bár a Habsburgoknak már III. Frigyes (1440–1493) uralkodása óta alapvető törekvése1 volt a magyar trón megszerzése. Ez a feladat mindkettőjüknek igen komoly nehézségeket, sőt – miként a későbbi események igazolták – gyakran már megoldhatatlan problémákat jelentett. S nemcsak azért, mert a két hatalmas állam valóban páratlanul erős vetélytársra talált. Egymás elleni küzdelmük során ugyanis mindkettőjüknek meg kellett vívni külön harcukat annak a Magyarországnak a megmaradt, majd ismét új erőre kapó politikai–katonai vezető rétegével, amelynek geo- és belpolitikai viszonyairól kezdetben szinte alig-alig rendelkeztek megfelelő ismeretekkel.
Az 1541-ig tartó másfél évized a középkori királyságot irányító magyar nemességet is szinte szkizofrén állapotba sodorta. A korszakváltással kezdődő válságból mindenki kiutat próbált keresni, ki az egyik, ki a másik birodalommal való önkéntes vagy kényszerű szövetségben, ki pedig saját külön útján, amely a két vetélytárs együttes szorításában kivétel nélkül zsákutcába vezetett. A megoldás megtalálása mindannyiuk számára roppant nagy nehézségekbe ütközött. S nemcsak azért, mert országuk néhány éven belül valóban két világbirodalom hadszínterévé vált. Bármelyik pártján kerestek kiutat, meg kellett vívni külön harcukat önmagukkal, sőt elsősorban öntudatukkal, amely évszázados hagyományok és szokások egész rendszerén alapult. Ennek a feladatnak a súlyát legszemléletesebben az a számtalan pártváltás és esküszegés jelzi, amelyet néhány száz esztendő távlatából hajlamosak vagyunk kizárólag negatívan megítélni. Pedig a kiútkeresés tétje a magyar állam történetében szinte kivételes jelentőségű volt: Az ország megmaradásának és függetlenségének megőrzése két világbirodalom határvidékén. Mindezek ismeretében már könnyebben érthető, miért vált a Mohács utáni tizenöt esztendő a koraújkori Magyarország történetének legzűrzavarosabb periódusává.
Akik előbb vagy utóbb I. Habsburg Ferdinánd király híveként bíztak az ország megmaradásában, azok számára az oszmánok 1529. és 1532. évi Bécs elleni hadjárata után aligha lehetett kétséges, hogy ennek egyetlen biztosítéka csakis egy új törökellenes határvédelmi rendszer kiépítése lehet. A Habsburg-párti magyar nemesség ezzel kapcsolatban aligha gondolkodhatott másban, mint egy olyan szervezetű, irányítású és jellegű védelmi hálózat létrehozásában, amilyen a középkori magyar királyságot déli végein már több mint másfél száz esztendőn át oltalmazta a török ellen. Az Adriától az erdélyi végekig az 1570-es évek elejére kiépült új védelmi rendszer mégis számos tekintetben alapjaiban különbözött középkori elődjétől. A győri főkapitányság kialakulásának, továbbá a bécsi katonai vezetés és a magyar rendek említett küzdelmének, illetve a magyar nemesség önmagával vívott harcának a megértéséhez ezért nem nélkülözhetjük a Mohács előtti határvédelem legfőbb jellegzetességeinek bemutatását.
1. A Mohács előtti védelmi rendszer alapvető jellegzetességei
2. Ferdinánd király főhadparancsnokainak tevékenysége Magyarországon
3. Esztergom, Komárom és Győr szerepe Bécs védelmében az 1530-as években
