2. Ferdinánd király főhadparancsnokainak tevékenysége Magyarországon
282. Ferdinánd király főhadparancsnokainak tevékenysége Magyarországon
Az 1526 után eltelt másfél zűrzavaros évtized a törökök elleni védekezés számos vonatkozásában kísértetiesen emlékeztet a 15. század első felének eseményeire. Pusztán a keresztény fél szereplői változtak meg, hiszen a középkori magyar királyság összeomlásával immáron elsősorban I. Ferdinánd osztrák tartományai, másodsorban pedig V. Károly császár Habsburg Birodalma került olyan helyzetbe, mint amilyenbe annak idején Luxemburgi Zsigmond Magyarországa jutott. A határvédelem vonatkozásában a legfontosabb kérdés szinte teljesen ugyanaz volt, csakhogy ettől az időszaktól, pontosabban az 1529. évi szultáni hadjárat után már nem Budáról, hanem Ferdinánd király állandó székhelyéről, Bécsből szemlélve.1 Nevezetesen: sikerül-e megállítani az osztrák tartományok határai előtti, külső területeken, azaz az 1527 novemberében Székesfehérváron magyar királlyá koronázott I. Ferdinánd fennhatósága alatt álló országrészen az ellenséget. I. Szülejmán Magyarországgal kapcsolatos tervei ugyanis a bécsi hadvezetés és a Ferdinánd-párti magyar rendek számára az 1529. évi bécsi és az 1532. évi kőszegi hadjárat2 után aligha voltak kérdésesek. A szultán – miként azt véleményünk szerint Fodor Pál kutatásai újabban egyértelműen bizonyították3 – legfőbb ellensége, Ferdinánd király fővárosának, Bécsnek az elfoglalásával kívánt egész Magyarország birtokába jutni.
1 Pálffy, 1996/2. 164–165.
2 Turetschek, 1968., Gerhartl, 1981. és Kőszeg ostromának emlékezete, 1982.
3 Fodor, 1991. 57–58. A kérdésben más véleményt vall Perjés Géza: Perjés, 1979. 187–237.
Noha erről a meglehetősen gyors eredményekkel kecsegtető stratégiáról a két kudarcba fulladt hadjárat után az 1530-as években – a perzsák elleni háborúskodás, az Arab félsziget teljes meghódítását befejező expedíció, valamint a Földközi-tenger medencéjében tengeren folytatott küzdelem miatt – Szülejmánnak le kellett mondania, a bécsi udvar politikai és katonai vezetése számára egyértelművé vált, a szultán fő célja továbbra sem változott: veszteségei ellenére sem mondott le Bécs elfoglalásáról, csak a hódítás stratégiáján fordított egyet. Azaz ettől kezdve arra törekedett, hogy Magyarország fokozatos megszállásával jusson el I. Ferdinánd fővárosa alá. Az új magyar király országának elfoglalása viszont az osztrák tartományok számára nem jelentett volna mást, minthogy ugyanabba a helyzetbe kerülnek, amelybe Hunyadi Mátyás Magyarország jutott, azaz a hódítókkal szemben teljesen a határaikra szorulnak vissza. Ennek veszélyéről pedig aligha feledkezhettek meg Bécsben, hiszen az 1530-as években – jóllehet nagy hadjáratok nem voltak – sorra érkeztek az afféle jelentések az osztrák fővárosba, mint amilyet 1539 nyarán a még sokszor említésre kerülő Nádasdy Tamás horvát–szlavón bán intézett uralkodójához: „Ha Szentséges Felségtek valahonnan más országaiból nem gondoskodik erről az országról, akkor bizonyosan bekövetkezik, hogy ezen ország elvesztése miatt Szentséges Felségtek más országai is elvesznek.”4
4 „Nisi Vestra Sacratissima Maiestas alicunde ex aliis regnis suis huic regno providerit, actum erit de eo, et ex amissione huius regni amittentur alia etiam regna Vestrae Sacratissimae Maiestatis.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 39. Konv. F. fol. 36–37. Vö. a neves Sigmund von Herberstein és Beck von Leopoldssdorf hasonló tartalmú jelentésével már 1532. január 11-ről Bécsből: „So wurde doch der Chronn Hungern allain nichtt muglich sein, nach dem Verderbenn, darinn sy steet, die Granitzenn zubehietenn, sonnder Euer Königlichen Majestät wurde des Reichshilf ganntz notturfftig werden.” Uo. Fasc. 20. Konv. A. fol. 50.
29A Bécs török ostromában, valamint a magyarországi törökellenes küzdelemben szerzett saját tapasztalatok és az efféle jelentések hatására azután az 1530-as évek közepére Ferdinánd király bécsi hadvezetése alapvető felismerésre jutott. Ez a felismerés pedig igen hasonlított ahhoz a védelmi alapelvhez, amelyet annak idején Luxemburgi Zsigmond budai udvarának vezető magyar politikusai és a határvidéki főtisztek a 15. század legelejére kidolgoztak. Nevezetesen: az ország határain kívül, az oda vezetett hadjáratok segítségével és az ott található várakba helyezett őrségekkel biztosítandó ütközőzónán kell feltartóztatni az oszmánokat – miként ezt Zsigmond hadvezetésének uralkodása alatt nagyjából sikerült is megvalósítania. Az ország határain Bécsben ekkor már az osztrák tartományok határát, az ütközőzónán pedig a magyar királyságot értették. I. Ferdinándnak ezt az igen fontos célkitűzést elődjével, Zsigmond királlyal ellentétben bizonyos szempontból sokkal könnyebb, számos probléma következtében viszont sokkal nehezebb volt megvalósítania.
A 15. század legeleje és az 1526–1530-as évek között a sok-sok hasonlóság ellenére volt két igen jelentős különbség. Egyrészt I. Ferdinánd annak az országnak is legitim uralkodója volt, amelyet bécsi hadvezetése az osztrák tartományok és a Német Birodalom védelme érdekében egyre inkább ütközőzónának tekintett – Zsigmond pedig tudjuk, hogy sohasem volt példának okáért Bosznia királya, noha 1410-ben kacérkodott királlyá koronáztatásának gondolatával.5 A királyi cím első látásra Ferdinánd számára ugyan előnyösebb pozíciókat ígért, a Mohács utáni magyarországi és a Habsburg Birodalmon belüli politikai helyzetet ismerve viszont jóval nehezebb feladat volt, mint bő egy évszázaddal korábban. Ferdinándnak, miközben országát a magyar rendekkel való szoros együttműködésben a törökök elleni védekezésre kellett volna felkészítenie, ezekben az években ellenkirályával, a szultán játékszerévé vált Szapolyai Jánossal kellett szinte állandó fegyveres küzdelmet folytatnia. Ez pedig felemésztette ereje jelentős részét, amely ekkor még amúgy is meglehetősen korlátozott volt. Ferdinánd király – noha erről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni – ebben az időben még csak a polgárháború dúlta, három részre szakadt Magyarország, valamint Csehország és az osztrák örökös tartományok anyagi–katonai erőforrásaival rendelkezett, a császári méltóságot ugyanis V. Károly töltötte be. Az utóbbi irányította Habsburg Birodalom számára pedig a magyar hadszíntér a Mediterráneumban és az Észak-Afrikában vívott oszmánok elleni küzdelem után6 csak a harmadik frontnak, Toledóból nézve mellékhadszíntérnek számított.
5 Engel, 1997. 38.
6 Hess, 1978. és magyarul legújabban: Korpás, 1998. 60–64.
Másrészt az oszmán hódítás a magyar királyság történetének talán legszerencsétlenebb időszakában ért el az ország határaira. Míg Luxemburgi Zsigmond hadvezetésének az említett védelmi koncepció végrehajtását az oszmán állam egyik legnagyobb válsága, az interregnum időszaka (1402–1413) alatt kellett megvalósítani, ugyanez a feladat Ferdinánd bécsi és magyar katonai vezetőire éppen akkor várt, amikor Szülejmán uralkodásának idejére az oszmán állam végleg „patrimoniális világbirodalommá” vált és hódításai csúcsára ért.7 Ez a birodalom pedig területi, gazdasági és katonai potenciálját tekintve még az 1521 előtti középkori magyar királysággal sem volt összemérhető, hiszen területét vizsgálva mintegy ötszöröse, népességét tekintve körülbelül négyszerese volt az utóbbinak, 30jövedelmeiket és fegyveres erejüket összehasonlítva pedig jóval több mint tízszeres „túlerőben” volt.8 Mohács után az ország három részre szakadásával és a polgárháborúval ez az arányeltolódás még tovább romlott. De még ha – látszólag legalábbis – a Ferdinánd király kormányozta Csehországot és az osztrák örökös tartományokat is Magyarországhoz „csatoljuk”, azaz a magyar király összes egykori gazdasági–katonai erőforrását számláljuk össze, akkor is bőven megmarad az oszmánok fölénye.
7 Fodor, 1998/1. 171–173.
8 Ágoston, 1992. 9–17.
Történetírásunk – kivéve az oszmán birodalom magyar kutatóit – ez ideig minderről gyakorta hajlamos volt megfeledkezni, amikor a Mohács utáni Magyarország korszakváltásának folyamatát, illetve magának az új törökellenes határvédelmi rendszernek a kiépítését vette évszázadok távlatából vizsgálat alá. Sőt még napjainkban sem ritkák a Ferdinánd politikai és hadvezetését egyenesen elítélő, „kurucos” vélemények sem, amelyek a Habsburg uralkodó tétlenkedéséről vagy arról beszélnek, hogy az osztrák rendek pusztán saját védelmük érdekében léptek fel Magyarországon egy új határvédelmi rendszer létrehozásával. Noha az utóbbi vélekedésben természetesen van és nem is csekély igazság, nem feledkezhetünk meg arról, hogy Luxemburgi Zsigmond király magyar hadvezetése szintén kizárólag saját országa védelme érdekében használta fel a délszláv fejedelemségeket mint ütközőállamokat, és csak azután lépett fel komolyabban a 15. század elején a törökök ellen, miután 1396-ban Nikápolynál – miként a Habsburg hadvezetés 1529-ben Bécsnél – és az egyre gyakoribb oszmán betörések révén saját bőrén megtapasztalta, mit is jelent a törökök fenyegetése. Magunk tehát azon a véleményen vagyunk, hogy Ferdinánd király mindvégig Magyarország megvédelmezésén munkálkodott, és még az 1526 utáni zűrzavaros másfél évtizedben is igen sokat tett – korlátozott anyagi és katonai lehetőségei ellenére – a törökök elleni védekezés érdekében.
1541-ig új végvárrendszer kiépítéséről – a Zengg és Bihács közötti úgynevezett régi horvát végeket (alte kroatische Grenze) kivéve,9 amelynek kialakulása (mint említettük) 1521-től fokozatosan indult meg a krajnai, karintiai és stájer rendek anyagi és katonai segítségével – ugyan valóban nem beszélhetünk, I. Ferdinánd hadvezetése Magyarországon mégis megtette az első fontos lépéseket az új határvédelmi rendszer létrehozásához. A Luxemburgi Zsigmond-féle említett védelmi koncepció számos elemét részben már ebben az időszakban elkezdték megvalósítani. Mindezt elsősorban a Ferdinánd király által Magyarországra küldött és az osztrák tartományok által fizetett idegen és magyar csapatokat irányító, úgynevezett magyarországi főhadparancsnokok (Oberstfeldhauptmann in Ungarn),10 valamint ha egyúttal nem ők parancsnokoltak a horvát–szlavón területeken, akkor ott külön főhadparancsnokok (Oberstfeldhauptmann in Kroatien und Slawonien) vagy helyetteseik (Oberstfeldhauptmannleutnant) hajtották végre. Tevékenységük azután a hadügy és a határvédelem területén számos olyan változásnak az alapfeltételét teremtette meg, amelyeknek azután éppen a győri főkapitányság története szempontjából nagyon fontos szerepe volt. Ne feledjük ugyanis, hogy Magyarország a Mohács utáni évtizedekben történelmének egyik legválságosabb periódusát és korszakváltását élte 31át. Ezek ez időszakok pedig, ha nem forradalmi jellegűek, akkor csak hosszabb idő alatt hozhatnak minőségi változásokat.
9 Az 1538-ban megszervezett védelmi övezet legkorábbi létszám- és fizetési jegyzékét („Besaczungen an den Khrabatischen Ortfleckhen Anno etc. [15]38ten.”) lásd: ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 15. 1567. Okt. fol. 18–19. Kiadása: Lopašić, 1889. 390.: No. III. Vö. még Pálffy, 1996/2. 177–178.
10 A főhadparancsnok tisztség-elnevezés bevezetésére lásd: Pálffy, 1997/4. 64–65.
Noha a magyarországi főhadparancsnokok tisztét ebben a másfél évtizedben betöltő Niklas Graf zu Salm (1527 és 1529–1530), Hans Katzianer (1527–1529 és 1532–1537), Wilhelm Freiherr zu Roggendorf (1530–1531 és 1541), valamint Leonhard Freiherr von Vels (1537–1541)11 tevékenységének részletes bemutatására jelen kötetben nincs lehetőség, eddigi kutatásaink alapján12 kijelenthetjük, hogy az általuk Magyarország különböző területeire (Duna mente, Felső-Magyarország, Szlavónia és Horvátország) vezetett expedíciók13 jelentős részben biztosították Ferdinánd király számára azt a területet, amely azután az 1540-es évek közepétől majd már a ténylegesen kiépülő új határvédelmi rendszer alapjául szolgált. Az osztrák tartományok határain kívül, azaz a Magyarországon folytatott hadjáratok tehát (ha nem is teljességgel, de) hasonló sikereket hoztak, mint Luxemburgi Zsigmond Szerbiába és Boszniába vezetett akciói. Lényeges különbséget jelentett viszont, hogy az új végvárrendszer – elsősorban annak köszönhetően, hogy Ferdinánd Magyarország királya is volt – magában az ütközőzónában alakult majd ki. A főhadparancsnokok vezette expedíciókat tehát még annak ellenére is sikeresnek kell értékelnünk, hogy magát Szapolyait az országból csak igen rövid időre tudták kiszorítani. Mivel ő a Ferdinánd király elleni küzdelemben a szultán pártjára sodródott, erre teljes mértékben sohasem volt lehetőség. Ebben az időszakban ugyanis éppen a fent említett katonai erőviszonyok miatt a magyarországi események legfőbb irányítója maga Szülejmán volt. Hadvezetésének baklövései és az ország gyors megszállásával kapcsolatos 1532 utáni török habozás Ferdinánd főhadparancsnokai számára – szerencsére – lehetővé tette, hogy uralkodójuk fennhatósága alatt biztosítsák a majdani új végvárrendszer kiépítésére szolgáló területet.
11 Uo. 68–71. és Pálffy, 1997/1. 287. Salm életpályájára: Newald, 1879/2. és Newald, 1884.; Katzianer pályafutására röviden: Gerhartl, 1981. 24–25.; végül Velsre lásd az életrajzi adattárban közölteket.
12 A magyarországi főhadparancsnokok tevékenységére lásd mindenekelőtt az alábbi levéltári irategyüttesek 1526 és 1541 közötti anyagát: ÖStA HHStA Hungarica AA és ÖStA KA AFA.
13 Sajnos történetírásunk a törökök elleni küzdelem időszakában ezekről a hadjáratokról hajlamos megfeledkezni, így még mindig múlt századi, napjainkra már elavult összefoglalásokra kell támaszkodnunk, ha ezekről pontosabb információkat akarunk szerezni.
Szapolyai visszaszorítására a főhadparancsnokok által vezetett expedíciók nélkül nem lett volna lehetőség, hiszen a Ferdinánd párti magyar nemességnek a törökök előrenyomulásával egyre kisebb hátországa, a polgárháború következtében pedig egyre csökkenő jövedelmei voltak. Az osztrák tartományokból és a birodalomból érkező csapatokra a későbbi határvédelmi rendszer alapjául szolgáló terület biztosításához tehát mindenképpen szükség volt, noha ezek erejéből az oszmánok elleni fellépésre alig futotta. Legfőbb feladatuk azonban nem is ez volt.
A főhadparancsnokok vezette idegen, illetve a Ferdinánd király osztrák tartományai által fizetett magyar, főként könnyűlovas-csapatok viszont nemcsak mezei szolgálatot teljesítettek Magyarországon. A Szapolyai elleni expedíciók után a főhadparancsnokok az idegen katonaságot teljességgel nem vonták ki az országból, hanem Ferdinánd hatalmának biztosítására helyőrségekként az elfoglalt fontosabb várakba és városokba rendelték. Érdemes visszaemlékeznünk, hogy az ütközőállam biztosításának ezen mechanizmusa is ismert volt már Luxemburgi Zsigmond korában, aki például a boszniai Bobovac várában 1404 és 1410 között szövetsége támogatására állandó jelleggel állomásoztatott 32magyar őrséget. A markáns különbséget – a hadügyek irányítására gyakorolt hatása mellett – a Magyarországra rendelt katonaság létszámának jóval tekintélyesebb száma jelentette, bár erre vonatkozóan eddig csak töredékes ismeretekkel rendelkezünk.
Elsőként az osztrák tartományok közelében fekvő várakba és városokba került jelentősebb őrség már 1527 és 1529 között, majd újra Szülejmán szultán bécsi hadjárata után – már csak azért is, mert maguk a hadjáratok erről a területről indultak. A Duna-parti Pozsonyba, Komáromba, Esztergomba és Visegrádra, valamint a közeli Tatára már Ferdinánd király 1527. évi hadjárata után német, olasz és spanyol zsoldosokból álló őrséget helyeztek.14 Ugyanekkor – noha csak időlegesen – Győrbe és Szentmártonba is rendeltek főként német csapatokat.15 1529-ben viszont már biztosan állomásoztak német gyalogok a Rába parti városban, hiszen ekkor élükön az alsó-ausztriai Christoph von Lamberg kapitány állt.16 A Hans Katzianer főhadparancsnok vezette 1527. évi hadjárat alatt az esztendő legvégén Felső-Magyarország központjába, Kassára is őrség került, amelynek létszáma azután a harmincas évek közepén helyettesei, a cseh származású Ulrich Christoph von Černahor (1534–1536), Niklas Schnitzpainer (Schnitzenpauer) (1536), majd Thomas de Lascano (1538–1539) tevékenységének köszönhetően csak tovább gyarapodott.17 Miután 1536-ban a város Szapolyai kezére került, az idegen vagy a külföldi segélyekből fizetett magyar csapatokat a környék kisebb–nagyobb váraiba és városaiba osztották szét, hogy onnan szinte blokád alatt tarthassák Kassát. Az országrészen szolgáló helyőrségekről eddig előkerült legkorábbi kimutatás szerint 1537-ben Sáros várában 88 német gyalog, míg Tállyán 27, Regécen 15, Makovicán 40, az Eperjestől keletre fekvő Sebes várában 13 gyalogos szolgált, de magában Eperjes városában és Kisszebenben is állomásoztak német és cseh zsoldosok.18 Az északnyugati területeken Szapolyai egyik legjelentősebb várának, Trencsénnek az elfoglalása után ugyanakkor oda már 331528-ban királyi őrség került.19 Ezek a helyőrségek pedig a Ferdinánd-párti magyar rendek és főurak, valamint a mezei csapatok támogatásával képesek voltak biztosítani királyuk uralmát az említett várak vidékén, sőt néhányuk utóbb a török elleni határvédelmi rendszer fontos pilléreként szolgált.
14 Pozsonyra: ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1527. fol. 16–17. (1527. április 27.) és Ortvay, 1912. 128.. ill. 132–135.; Komáromra: Kecskés, 1984. 39–40. (Nagyon jellemző a még napjainkban is mindig eluralkodott Habsburg-ellenes felfogás egyoldalúságára, hogy micsoda negatív szavakkal ítéli el a szerző azt, hogy Magyarország királya, I. Ferdinánd Komárom várába osztrák tartományai által fizetett, idegen őrséget helyezett: „Szomorú nap Komárom történetében 1527. augusztus 9-e. Ekkor került a vár a Habsburgok kezére és az övék is maradt – a szabadságharc dicsőséges időszakát kivéve – négy évszázadon át.”); Esztergomra: Csorba, 1978. 55–57.; A visegrádi spanyol katonákra (1531): Bártfai Sz., 1938. 376.: No. 1508. és Tatára, amelynek királyi katonaságát elfoglalása után Leonhard Hauser vezette: Rohrbacher, 1888. 102–103. és Bíró, é. n. 189.
15 Győrrel kapcsolatban vö. Gecsényi, 1976. 199–200.; Szentmártonra: PRT, III. köt. 298–301. és Szakály, 1996/1. 16.
16 ÖStA KA AFA 1529/8/8. Christoph von Lamberg I. Ferdinándhoz. 1529. augusztus 25., Győr. Vö. még Bedy, 1933. 4.; Gecsényi, 1976. 200. és Veress D. Cs.–Siklósi, 1990. 45. Lamberg 1532 áprilisában már Pozsony kapitánya volt: „Cristoff von Lamberg Haubtman zu Prespurg” (1532. április 4.) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 20. Konv. C. fol. 1/2.
17 ÖStA KA AFA 1528/1/1. Kassa városa üdvözli az oda megérkező, Katzianer vezette királyi sereget. 1528. január 1., Kassa; ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 23. Konv. C. fol. 89–90. (1533); ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1535. fol. 2–8. és fol. 13. (1535) és újabban Németh I., 1997. A három főhadparancsnok-helyettesre: Pálffy, 1997/4. 70.
18 ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 15. 1567. Okt. fol. 17. Sáros vára Kassa János Zsigmondtól való 1552. évi átvételéig a felső-magyarországi királyi haderő központja volt. Vö. például: ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 40. Konv. A. fol. 28. I. Ferdinánd passzusa Sáros várába küldött katonasága részére. 1539. augusztus 17., Bécs.
19 Kenyeres, 1995. 45. 1531 áprilisában 50 gyalogot elegendőnek tartottak a vár védelmére és biztosítására. HL TGy 1531/1. Vö. még ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1531. fol. 11–13. 1531. augusztus.
A főhadparancsnokok tevékenysége a bécsi udvar szempontjából nemcsak a későbbi végvárrendszer alapjául szolgáló terület jelentős részének biztosítása miatt volt rendkívül fontos. A bécsi hadvezetésnek a Magyarországra küldött csapatok ellátásának nem csekély nehézségei mellett még több, igen jelentős problémával kellett megküzdenie. Az idegen főtisztek számára – ellentétben Zsigmond király tapasztalt határvidéki kapitányaival – az ütközőzónaként kiszemelt Magyarország teljesen új és ismeretlen hadszíntér volt, így annak földrajzi, természeti, politikai és katonai viszonyait saját bőrükön megtapasztalva, ráadásul polgárháború és török támadások közepette kellett megismerniük, ami óriási feladatot jelentett. A helyzeten pusztán az enyhített, hogy főleg Krajnából, Karintiából, Stájerországból és Alsó-Ausztriából voltak olyan nemesek, akik 1526 előtt legalább a horvát–szlavón végeken már megfordultak. Ferdinánd ezért elsőként őket rendelte csapatai vezetésére a magyar hadszíntérre, elegendő ha csak idősebb Niklas Graf zu Salm 1527. és 1529–1530. vagy Hans Ungnad 1543–1544. évi főhadparancsnokságaira gondolnunk, akik már Mohács előtt többször megfordultak a középkori magyar királyság déli határvidékén.
Salm, majd még inkább Katzianer és Vels magyarországi működése alatt főként Alsó-Ausztriából számos olyan katonáskodó nemes érkezett egy-egy kisebb egység kapitányaként Magyarországra, akik – vagy később gyermekeik – számára a törökellenes magyarországi hadszíntér már nem számított teljesen fehér foltnak. Azaz a főhadparancsnokok működése az 1530-as években azért is meghatározó volt a határvédelem későbbi fejlődése szempontjából, mert ekkor kezdetét jelentette egy igen fontos, meghatározó mértékben viszont csak utóbb, az 1540–1550-es években kibontakozó folyamatnak; nevezetesen annak az új, főként alsó- és belső-ausztriai származású főtiszti réteg és hadügy-igazgatási személyzet kialakulásának, amelynek a felemelkedési lehetőséget kihasználni tudó tagjai később az 1556-ban megalakult Udvari Haditanács vezetőségét, valamint a határvédelmet irányító és utánpótlását biztosító, szakértő hivatali apparátus-gépezet oly fontos alkotóelemeit jelentették.
A főhadparancsnokok a hadjáratok vezetését és egyúttal az idegen tartományok által fizetett helyőrségek felügyeletét az 1520-as évek végétől már néhány haditanácsos (Kriegsrat, consiliarius bellicus), avagy hadbiztos (Kriegskommissar, commissarius bellicus), egy hadititkár (Kriegssekretär) és általában egy hadimarsall, avagy tábormester (Feldmarschall, bellicus mareschalcus) segítségével látták el. A haditanácsosokat az alsó-ausztriai, a krajnai, karintiai és stájer rendek delegálták, ezért ők ténylegesen tartományi haditanácsosok (Landskriegsrat) voltak, jóllehet ezzel a tisztségelnevezéssel a korabeli forrásokban csak igen ritkán bukkannak fel, általában egyszerűen pusztán haditanácsosokként vagy hadbiztosokként szerepelnek. Amennyiben külön főhadparancsnok működött a horvát–szlavón végeken, akkor melléje természetesen elsősorban az érintettebb három utóbbi tartomány küldött tanácsosokat. Tanácsadó szerepük mellett bizonyos ellenőrző tevékenységet is elláttak, hiszen a rendek számára igen fontos volt, hogy az általuk 34fizetett és Magyarországra vagy a déli végekre küldött csapatok megfelelően látják-e el feladataikat. A haditanácsosok tiszte azonban nem volt állandó, mindig a hadjáratok időtartamára kaptak megbízatást.20
20 A főhadparancsnokok mellett működő haditanácsosokra, illetve elnevezésükre lásd példaként az alábbi adatokat: „Khriegs Commissari Raeth” (1529. szeptember–október, Bécs ostromakor) Liepold, 1998. 415.; „Obersster Veldhauptmann, Veldtmarschalch unnd annder verordent Kriegßcommissari und Ratt” (1530. február 24.) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 14. Konv. B. fol. 41–42. (három pecséttel); „capitaneus et consiliarii bellici” (1530. március 27.) Uo. Konv. C. fol. 120/a. (szintén három pecséttel); „commissarii nostri bellici in regno nostro Hungariae existentes” (1530. május 25.) Uo. Fasc. 15. Konv. A. fol. 39.; „der Öbersst Veldhaubtman und Kriegsrätt in Hungern” (1531. január 9.) Uo. Fasc. 17. Konv. A. fol. 23–24.; „Wilhelmus de Puecham … supremus marsalcus ac capitaneus exercitus Austrie etc., necnon ceteri consiliarii bellici” (1537. október 4.) Bessenyei, 1994. 137–138.: No. 189–190.; „dominus generalis et sui bellici consiliarii et dominus magister campi” (1539. július 7.) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 39. Konv. F. fol. 36–37.
A témánk szempontjából fontosabb magyarországi területeken az alsó-ausztriai rendek által idősebb Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok mellett 1529–1530-ban fia, ifjabb Niklas Graf zu Salm és Andreas Ungnad töltötték be a haditanácsosi tisztséget, 1532-ben pedig az új főhadparancsnok, Hans Katzianer mellé kinevezett haditanácsos Georg Wolfenreit volt. Egy esztendővel korábban, 1531-ben, majd 1534-ben a hadimarsall tisztét pedig nem más, mint a későbbi főhadparancsnok, Leonhard Freiherr von Vels töltötte be. 1537 februárjában ugyanakkor – immáron Vels mellé – a rendek Sebastian Hagert választották haditanácsosnak, az esztendő végén azonban helyére Jurisics Miklóst (Nikola Jurišić) és Hans Weißpriachot delegálták.21 A tanácsosok és a hadimarsall mellett a főhadparancsnokok oldalán fontos szerepet játszottak még a mezei főhadszertárnokok (Oberstfeldzeugmeister) – köztük elsősorban Ulrich Leysser22 –, hiszen a királyi sereg hadianyag-ellátásán túl ők gondoskodtak a déli (horvát és temesközi) végvárak, valamint a Duna-menti legfontosabb helyőrségek (Pozsony, Komárom, Esztergom) fegyverekkel való ellátásáról, valamint ezekben királyi hadszertárak (Zeughaus) létrehozásáról vagy legalább hadszertárnokok (Zeugwart) kinevezéséről. Végül a győri főkapitányság története miatt nem feledkezhetünk az alább még többször említendő Ehrenreich von Königsbergről sem, aki 1534-ben a rendek megbízásából fogadott csapatokat a főhadparancsnok hadainak kiegészítésére.23
21 Az említés sorrendjében: 1529–1530: Lásd Salm életrajzi adatait a függelékben.; 1532: Hametner, 1970. 32.; 1531 és 1534, Vels: Lásd az életrajzi adattárban.; 1537: Hametner, 1970. 42–43.
22 Lásd mindenekelőtt az ÖStA KA AFA iratai alapján Muck, 1942. 14–18. Vö. még Roubík, 1937. 3. és Pálffy, 1995/2. 186–187.
23 Hametner, 1970. 36.
A hadszíntéren szolgáló haditanácsosok mellett a főhadparancsnokoknak Ferdinánd királlyal való minél hatékonyabb összeköttetésére, valamint a magyarországi hadügyi kérdések Bécsben történő megvitatására mindenképpen szükség volt az osztrák fővárosban is külön haditanácsosok tartására. Miután már 1527–1528-ban felmerült ezek sürgős kinevezésének szükségessége, sőt 1529 januárjában már valóban folytak tárgyalások egy valamiféle kezdetleges hadügy-igazgatási szerv felállításáról,24 Ferdinánd király – eddigi adataink szerint – valamikor az esztendő nyarán25 ki is nevezte haditanácsosait. Ők 35a gyakorta távollévő uralkodó nevében, de vele mindig egyeztetve döntöttek a legégetőbb hadügyi kérdésekről. Ezeket a tanácsosokat a korabeli források kedvezőbb esetben verordente Kriegsräte/Kriegskommisare in Wien tisztség-elnevezéssel titulálták,26 gyakran viszont csak haditanácsosoknak nevezték, ami olykor nagy problémát jelent, hogy megkülönböztessük őket a főhadparancsnokok mellett működő és az osztrák tartományok által delegált haditanácsosoktól. Az 1520-as évek legvégén tehát éppen a magyarországi főhadparancsnokok tevékenységével összefüggésben kezdődött meg Bécsben egy a hadügyet irányító központi szerv – a későbbi Udvari Haditanács – csíráinak kialakulása, amelynek azután a törökellenes határvédelem szempontjából páratlan jelentősége lett.
24 Fellner–Kretschmayr, 1907/Bd 1. 235. és Regele, 1949. 14.
25 „verordennt und annder Kriegsrät, so alhie versamlt” (1529. június 24., Linz) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 11. Konv. C. fol. 99–100. (négy pecséttel) Már 1528. augusztus 6-ról van adatunk ugyanakkor bizonyos tanácsosokról és biztosokról („verordent Rate und Commissarien”), azaz elképzelhető, hogy már 1528-ban sor került a hadügyre is talán befolyással rendelkező tanácsosok kinevezésére. (ÖStA KA AFA 1528/
8/3.) Egy a haditanácsosok számára kiállított alkalmi utasítás 1531. február 26-ról: Uo. 1531/2/1. és ezzel kapcsolatban lásd még Regele, 1949. 14–15.
8/3.) Egy a haditanácsosok számára kiállított alkalmi utasítás 1531. február 26-ról: Uo. 1531/2/1. és ezzel kapcsolatban lásd még Regele, 1949. 14–15.
26 A haditanácsosok-hadbiztosok tisztség-elnevezéseire lásd az alábbi példákat: „die verordenntten Kriegscomissari und Rät zu Wienn” (1530. szeptember 17.) ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1530. fol. 6–7. (négy pecséttel); „Kriegsrätt zu Wien” (1530. november 14.) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 16. Konv. B. fol. 84. és „Kriegscomissari unnd Rath zue Wienn” (szintén 1530. november 14.) ÖStA KA AFA 1530/11/2. (négy pecséttel); „verordntn [sic!] Khriegsratte zu Wien” (1531. április 21.) ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 17. Konv. D. fol. 51.; „verordent Kriegßrät und Commisäri zu Wien” (1531. május 23.) Uo. Konv. E. fol. 150.; „verordnete Räte und Kriegßcommissari in Wyenn” (1531. július 27.) MOL E 204 MKA Missiles, I. Ferdinánd bécsi haditanácsosaihoz. 1531. július 27., Budweis; „consiliarii bellici Regiae Maiestatis Wiennae agentes” (1538. március 4.) ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1538. fol. 36. és fol. 39.; ill. „consiliarii belli Regiae Maiestatis Viennae constituti” (1538. március 20.) Uo. fol. 37–38.
Ennek az igen fontos szerepnek legalább részleges kialakulásában már az 1530-as éveknek meghatározó része volt. Mindez elsősorban a bécsi udvarnak a főhadparancsnokok magyarországi tevékenysége kapcsán felmerülő másik jelentős problémájával, a magyar rendekkel és főméltóságokkal való kapcsolatával függött össze. Attól a pillanattól kezdve, hogy az osztrák rendek által fizetett első idegen katona Magyarország földjére lépett, állandó ellentétek merültek fel egyrészt a királyi csapatok, másrészt a magyarországi hadügy irányítása kapcsán. A magyar rendek és legfőbb hadügyi vezetőik, Báthory István nádor (1519–1530) és helytartó (1528–1530), majd Szalaházy Tamás és Thurzó Elek ideiglenesen megbízott, végül Thurzó egyedüli rendes helytartó (1532–1542) ugyanis a Mohács előtti gyakorlatnak megfelelően és az 1485. évi nádori cikkelyek értelmében27 a magyarországi csapatok főkapitányának a nádort vagy – a tisztség üresedése esetén – az uralkodó személyében eljáró helytartót tekintették. Ez saját szempontjukból nézve teljességgel érthető volt, hiszen pályáik mind a Mohács előtti Magyarországon indultak és értek el már akkor és ott igen magas szintre.28 1526 után azonban, noha egyenesen vezetett útjuk Ferdinánd király táborába, meglehetősen különös helyzetbe kerültek, hiszen fokozatosan kellett rádöbbenniük arra, hogy azt a hadügyet, amelyet Mohács előtt a királyi tanácsból kizárólag ők irányítottak, egyre inkább kezdték tőlük átvenni az idegen 36főhadparancsnokok és a tartományi, valamint a Bécsben székelő haditanácsosok. A hadügy irányításából, azaz ténylegesen az egyik legfontosabb hatalmi szférából való kiszorulással magyarázható tehát különösen Thurzó többszöri heves kirohanása, valamint a rendek állandó országgyűlési sérelmei a főhadparancsnokokkal szemben.29
27 „Negyedszer: ha valamikor az ország megszorult helyzete sürgősen kívánná és szükséges volna, hogy az országlakosok annak szüksége és szorgos megvédése érdekében fölkeljenek, a nádornak kell az ő vállalt tiszténél fogva az ország és az országlakosok közönséges és főkapitányának [generalis et supremus capitaneus regni et regnicolarum – P. G.] lennie és azokat vezetni, mindazonáltal a királyi felség parancsához és határozatához képest.” CJH, 1899. 398–399.: 4. cikkely.
28 Thurzó kapcsán lásd újabban: Erdélyi, 1998.
29 Kiss, 1908. CXXVIII–CXLIII.
Ferdinánd és bécsi haditanácsosai tudatában annak, hogy a magyar rendek Szapolyai vagy a törökök ellen az idegen segélyhadak nélkül komolyabb eredményeket nem érhetnek el, meglehetősen magabiztosan kezelték a hadügy irányításának problémáját. Valószínűleg felismerték, hogy ez a korszak egyik legfontosabb és legnagyobb következményekkel járó kérdése, hiszen a magyar királyságot az osztrák tartományok és a birodalom megoltalmazására csak akkor használhatják ütköző- és védőzónaként, ha az ország hadügyének központi irányítását átveszik a magyar rendektől. Ennek a fontos feladatnak a végrehajtására a főhadparancsnokok tökéletesen alkalmasnak látszottak, hiszen a rendeknek az idegen segítségre mindenképpen szükségük volt. Miközben tehát a főhadparancsnokok a magyarországi hadjáratok és általában a hadügy helyi irányítását kapták Ferdinánd királytól megbízatásul, addig a Bécsben szolgáló haditanácsosoknak a hadszíntérről érkező katonai kérdésekben a végső döntések meghozatala lett a legfontosabb feladata.
A főhadparancsnokoknak és a bécsi haditanácsosoknak egyre inkább sikerült ellátniuk ezt a feladatkört. A töredékesen fennmaradt adatokból tudjuk, hogy az expedíciók szervezése és irányítása mellett a magyarországi hadügyet érintő legkülönbözőbb kérdésekkel is ők foglalkoztak. 1529-ben például az akkor éppen Linzben egyeztető haditanácsosok két német zászlóalj Budára küldése ügyében rendelkeztek, és kérték Ferdinándot, hogy intézzen parancsot Nádasdy Tamás budai udvarbíróhoz, hogy bocsássa be az említett katonaságot a várba, a magyar tanácsosoknak pedig, hogy gondoskodjanak a gyalogok élelemmel történő ellátásáról. Két esztendővel később ők intézkedtek az esztergomi spanyol zsoldosok lázadása, a Dunán szolgáló naszádosok ellátása, valamint a huszárok és nehézlovasok fizetése, 1538-ban pedig a Győr és Sopron vidéki salétromtermelés ügyében is. Sőt ők informálták állandó jelleggel uralkodójukat a törökökkel és Szapolyaival való diplomáciai tárgyalásokról, azaz a keleti külpolitika legfontosabb kérdéseiről is.30 Végül, ami témánk szempontjából a leglényegesebb, a hadszíntéren a királyi csapatok és helyőrségek mindenféle problémájáról éppen a rendelkezéseik alapján intézkedő főhadparancsnokoktól kapott információk alapján többnyire már ekkor is ők hozták meg a végső központi döntéseket, hogy hova, mekkora és milyen összetételű őrséget kell rendelni. Azaz a tartományokat a törökökkel és Szapolyaival szemben oltalmazó magyar királyságra vonatkozóan a (még csak kezdetleges) védelmi koncepcióról leginkább a bécsi haditanácsosok és a főhadparancsnokok döntöttek. A döntések meghozatala előtt természetszerűleg kikérték az Udvari Kamara (Hofkammer) tanácsosainak, valamint a tapasztaltabb magyar és rác főtiszteknek (Pekry Lajos vagy Bakith Pál) és a magyar tanácsosoknak 37véleményét is.31 A magyar hadügy irányításában egyre nagyobb szerephez jutó bécsi haditanácsosokból álló tanácskozó testületet pedig már néha ebben az időben is consilium bellicum vagy consilium belli néven emlegették.32
30 Az említés sorrendjében: ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 11. Konv. C. fol. 99–100. és fol. 110.; Uo. Fasc. 17. Konv. D. fol. 52. és Konv. E. fol. 32–35., fol. 129–132. stb.; MOL E 21 Ben. Res. 1538. május 1., Prága. I. Ferdinánd a Magyar Kamarához.; ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 15. Konv. C. fol. 85–86. és Fasc. 17. Konv. D. fol. 51. Vö. még ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1534. fol. 12–13. és Uo. 1538. fol. 36–47. Végül a hadiposta koordinálására lásd Wlcek, 1945. 103–104., ill. Bécs erődítéseinek felügyeletére: Camesina, 1881. 51–62.: No. II–XI.
31 Egy igen korai remek példa 1531-ből: „Aufzaichnuß, welchermassen yeczo die Fleckhen in Hungern auf angeennden Anstannd weitter beseczt und furnemlich der Chostten geringert werden solle.” (1531. április 29., hely nélkül) HL TGy 1531/1.
32 Lásd például 1534 májusából: ÖStA FHKA HKA HFU rote Nr. 1. 1534. fol. 12–13.
Sőt ebben az időben a bécsi haditanácsosok és a főhadparancsnokok számos esetben már nemcsak magyarországi hadügyi kérdésekben, de nem katonai vonatkozású, elsősorban a nádor és a helytartó jogkörét érintő ügyekben is intézkedtek. 1531 őszén például a haditanácsosok a Thurzó Elek és Hans Katzianer között az újhelyi harmincad kapcsán felmerült ellentétet próbálták – ugyan meglehetősen vonakodva – rendezni.33 Egy esztendővel később pedig maga Katzianer már főhadparancsnokként úgymond „ex autoritate capitaneatus nostri generalis” adott uralkodója nevében kegyelmet, előbb a Ferdinánd pártjára áttért Balassa Menyhértnek, majd Homonnay Györgynek és Balassa Jánosnak, végül pedig Kisbalay Jánosnak.34 Sőt 1540 őszén utódja, Leonhard Freiherr von Vels már – ugyan teljesen jogtalanul – birtokadományozással is megpróbálkozott, midőn Török Bálint egykori birtokát, a Győr megyei Gönyűt Simándy Péter deáknak adta.35
33 ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 18. Konv. E. fol. 13–16. Thurzó Elek I. Ferdinándhoz. 1531. október 6., Sempte és Uo. Fasc. 19. Konv. A. fol. 1–2. Thurzó szintén Ferdinándhoz. 1531. november 1., Sempte.
34 Uo. Fasc. 18. Konv. E. fol. 35. 1532. október 17., november 30. és december 5.
35 Uo. Fasc. 43. Konv. B. fol. 239. (Dátum nélkül, de valószínűleg 1540. szeptember 29-én. A datálásra: Uo. fol. 194. 1540. szeptember 29., „ex castris in villa Geniow” és MOL I 28 Gévay-hagyaték Tétel 2. fol. 118–119., ill. ETE, III. köt. 493–494.: No. 500. szintén 1540. szeptember 29., „in castris ex villa Genew”) Vels „adománya” ezért is különösen érdekes, mert Gönyűt – három másik faluval (Ság, Táp és Szentmiklós) együtt – I. Ferdinánd Török Bálint elpártolása, azaz hűtlenségbe esése után 1537. október 4-én a szentmártoni apátságnak adta. PRT, IV. köt. 689–690.: No. 11. és ETE, III. köt. 191–192.: No. 205. Vö. még Wilhelm von Roggendorf egy hasonló adományára: Bártfai Sz., 1938. 385.: No. 1551.
A magyar rendek hadügyekben jártas képviselői, elsősorban Báthory nádor, majd Thurzó helytartó szintén tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a hadügy irányításának az adott szituációban mekkora tétje van. Igyekeztek tehát minél többet megőrizni azon hadügyi jogkörükből és pozíciójukból, amelyet Mohács előtt az ország védelmének irányításában betöltöttek. Mindez remekül tükröződik például Thurzó azon feltételeiből, amelyeket a helytartói tiszt elvállalása kapcsán 1532 októberében nyújtott be uralkodójának. Kifejtette, hogy feladatait nem tudja megfelelően ellátni, ha a főhadparancsnoktól nem kap meg minden segítséget, sőt ha nem rendelkezik hozzá hasonló jogkörrel.36 Thurzó mégsem ér(het)te el célját, mivel Ferdinánd politikai és hadvezetése szóban és írásban ezzel kapcsolatban sok mindent megígért, ténylegesen azonban sohasem teljesítette. Saját érdekeik szemszögéből nézve ezeket nem is teljesíthette, hiszen az pozícióik feladását jelentette volna. Sőt meg kell vallanunk, Bécs rendkívül ügyesen kerülte el és kezelte a kényes kérdéseket.
36 „Noverit Maiestas Vestra me nihil plane sine auxilio capitanei Maiestatis Vestrae et illius auctoritate in hoc officio servire posse.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 21. Konv. A. fol. 42–43. Kiadása: Kiss I., 1908. 346.: No. XI. Vö. még Uo. XXXII.
Báthory István nádor 1528 márciusában kiállított helytartói utasításában szó sem esett hadügyekről, noha a török közelsége és a polgárháború miatt a korabeli Magyarországon 38ez volt az egyik legfontosabb kérdés. De utóbb Thurzó Elek 1532 végén kelt instrukciója sem rendelkezett ezzel kapcsolatban, mindez pedig nem jelentett mást, minthogy az uralkodó nyíltan deklarálta, a helytartóknak nem szán katonai feladatkört, különösen nem az idegen csapatok felett.37 Ráadásul Thurzó szerfelett rossz viszonyban volt Katzianer főhadparancsnokkal, ami még tovább élezte az amúgy is feszült helyzetet. A szakirodalomban teljesen elfogadott állítással ellentétben – miszerint Thurzót 1537. november legelején Ferdinánd király főhadparancsnokká nevezte ki38 – a karakán természetű magyar főúr sohasem látta el ezt a tisztséget, hiszen azt ebben az időben Leonhard von Vels töltötte be. Ígéretekkel persze többször próbálták a lemondásokkal fenyegetőző Thurzót jobb belátásra bírni, de ezek ténylegesen sohasem valósultak meg.
37 Báthory utasítása (1528. március 7., Magyaróvár): Kiss I., 1908. 337–339.: No. VI.; Thurzó instrukciója (1532. október 4.): ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 21. Konv. A. fol. 107., ill. kiadása: Kiss I., 1908. 344–345.: No. X. A fentiekre vö. még összefoglalóan: Ember, 1938. 144–146. Érdemes megjegyezni, hogy az udvar ezen törekvését – amikorra már minden végleg eldőlt – maga Ferdinánd király sem tagadta, midőn kijelentette: „ante spectabilem ac magnificum quondam dominum Thomam de Nadasd comitem, multis annis nullus fuerit palatinus, et quod Maiestas Sua Caesarea habuerit tunc palatini loco generalem locumtenentem regni, qui curabat loco et nomine Maiestatis Suae Caesareae ea, quae suarum erant partium, item capitaneum generalem, qui praeerat rei bellicae, et denique locumtenentem palatinalem, qui ius et iustitiam administrabat.” MOE, IV. köt. 539.: No. XXVI. I. Ferdinánd a magyar országgyűléshez a nádorválasztás ügyében. 1563. szeptember.
38 Kiss I., 1908. CXXXVI.; Ember, 1938. 151. és Ember, 1946. 253. A félreértés egy Rugonfalvi Kiss István által kiadott irat (Kiss I., 1908. 355–356.: XVI.) helytelen értelmezéséből származik. I. Ferdinánd Dóczy Miklóshoz 1537. november 1-én intézett parancslevelében ugyanis szó sincs Thurzó főhadparancsnoki kinevezéséről, pusztán arról, hogy a helytartó is köteles az ország védelméért – a királyi familiáris Dóczyval együtt – mindent megtenni.
A helyzetet jól példázza az 1538 tavaszán megtörtént eset. Ekkor Thurzó arról értesült, hogy Ferdinánd király szerint a Szapolyai Jánossal kötött váradi békesség megtartását és az alattvalók nyugalmát érintő ügyekben a Magyarországon maradó katonaságának – külön kiállítandó parancsok értelmében – Thurzó megkereséseinek kell engedelmeskednie. Ilyen rendeleteket azonban az uralkodó – miként a helytartó panaszkodott – nem bocsátott ki,39 azaz a helytartó katonai jogköre továbbra sem terjedt ki többre, mint a nemesi felkelés meglehetősen elavult intézményének irányítására.
39 „Intellexeram dicente Maiestate Vestra, quod capitaneis et gentibus suis, quae in partibus regni Hungariae permansurae sunt, committere vellet, ut tam in hiis, quae ad induciarum cum Joanne observacionem, quam quae ad fidelium suorum pacem et tranquillitatem attinent, meis requisicionibus parere et obtermperare debeant. Nondum tamen ulla Maiestatis Vestrae mandata sunt in eo ipso negocio expedita.” ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 35. Konv. B. fol. 35–36. Thurzó Elek I. Ferdinándhoz. 1538. május 13., „ex Broda Bohemica”
Bár a védelmi rendszerre vonatkozó kutatások ez ideig az 1541-ig terjedő időszakról meglehetősen negatív véleménnyel voltak – midőn úgymond a Habsburgok késlekedéséről beszéltek –, a fentiek egyértelműen arról tanúskodnak, Ferdinánd király politikai és hadügyi vezetése a nehéz anyagi–katonai helyzet ellenére Magyarországon alapvető változások kibontakozásához teremtette meg a feltételeket. A későbbi végvárrendszer területének hadjáratok sorával történő biztosítása, a főhadparancsnokoknak és a bécsi haditanácsosoknak a magyar hadügy irányításában kifejtett szerepe ugyanis az 1541-től 1556-ig terjedő korszakban majd lehetővé tette egy további fontos lépés megtételét az új határvédelmi rendszer kiépítéséhez. A változások a polgárháború és a török támadások közepette nem mehettek végbe egy-két évtized alatt, miként a középkori magyar királyság védelmi 39rendszere is mintegy bő fél évszázad alatt kovácsolódott valóban hatékonyan működő védőzónává a 15. században. A horvát végeket leszámítva Magyarországon ezek a változások leggyorsabban a Duna vonala mentén, Győr előterében zajlottak le.
