1. A Mohács előtti védelmi rendszer alapvető jellegzetességei
231. A Mohács előtti védelmi rendszer alapvető jellegzetességei
Az oszmánok európai előretörése – amely jóval megelőzte kisázsiai egyeduralmuk kialakulását – a 14. század második felétől már a középkori magyar királyság számára is egyre fokozódó fenyegetéssé vált.1 Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387–1437) ezt az 1396. évi nikápolyi csatában saját bőrén is megtapasztalhatta, de a század utolsó évtizedeiben már országának délvidéki lakói is megismerhették, milyen pusztításokkal jár egy-egy török portyázás. Noha az oszmán állam ekkor még távol volt világbirodalmi nagyságától, Zsigmond katonai vezetése mégis már az 1390-es évek végén felismerte, hogy a királyság területének hatékony megvédelmezése elsősorban kétfajta módon lehetséges. Egyrészt – ameddig annak a katonai és anyagi lehetőségek teret engednek – az ország határain kívülre vezetett hadjáratokkal kell a szomszédos déli államalakulatokat (azaz Boszniát, Szerbiát és Havasalföldet) a magyar uralkodó hűbérességében megtartani, illetve a törökökre ott csapást mérni, ezáltal ugyanis ezek a területek mint ütközőállamok szolgálhatják Magyarország védelmét. Másrészt, miután a kisebb-nagyobb betörésekkel szemben teljességgel még ezek a hadjáratok sem biztosíthatják a végek megoltalmazását, mindenképpen szükség van maguknak a határoknak a megerősítésére is, azaz egy szilárd határvédelmi rendszer kiépítésének megkezdésére.
1 Noha a Mohács előtti határvédelemnek az okleveles anyag alapján történő átfogó jellegű, szisztematikus feltárását történetírásunk ez ideig még nem végezte el, a védelmi rendszer legfőbb jellegzetességeit mégis viszonylag már jól ismerjük. Az alfejezet megírásához ezért az alábbi munkákat forgattam nagy haszonnal: Kupelwieser, 1899.; Kubinyi, 1978.; Szakály, 1981/1.; Szakály, 1986/2.; Kubinyi, 1990.; Engel, 1994. és legújabban Engel, 1997.
Zsigmond király és délvidéki katonai főméltóságai az 1397. évi temesvári diétától kezdve azután a két felismerés jegyében igyekezték biztosítani az ország védelmét. E tevékenységüket jelentősen segítette, hogy az oszmán állam a 15. század elején, az úgynevezett interregnum időszaka (1402–1413) alatt darabjaira esett szét, így ekkor komolyabb török betörések kevésbé sújtották a déli végeket. A magyar uralkodó pedig élt a kínálkozó lehetőséggel. Mivel 1395-től szövetségesének tudhatta Havasalföldet, a szerb despotát, Stefan Lazarevićet jelentős magyarországi birtokadományokkal, a törökök elleni akcióinak fegyveres segítésével, sőt magyar uraknak a despota katonai szolgálatába küldésével állította saját pártjára. Bosznia jelentős részét ugyanakkor 1404 és 1408 között öt hadjárattal, sőt az utóbbi esztendőben mintegy százhúsz bosnyák úr lefejeztetésével kényszeríttette vazallusává, miközben például 1404-től 1410-ig a vele szövetséges bosnyák király, Ostoja támogatására Bobovac várában még magyar helyőrséget is állomásoztatott.2 Ekként 1410-re a magyar királyságot mintegy előretolt védőbástya, pontosabban e három állam alkotta ütközőzóna oltalmazta, elsősorban azáltal, hogy az oszmán betörések nagy részét saját területükön felfogták.
2 Engel, 1996. I. köt. 282. és Engel, 1997. 37–38.
Az ütközőállamok nyújtotta védőpajzs ez elkövetkező fél évszázad alatt csaknem teljességgel összeomlott. S ebben nem pusztán az játszott szerepet, hogy Zsigmond figyelmét és erejét 1410. évi német királlyá választása után a Velence elleni háborúknak, a pápaság problémájának, majd a huszita kérdés rendezésének szentelte. Az „örök ellenség” 24a belső válságból időközben meglehetősen talpra állt és minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy a magyar uralkodó vazallus-országaiban viszályt szítson, ott saját befolyását növelje, és ezzel az ellene életre hívott ütközőállamok rendszerét fokozatosan szétzúzza. Az időközben Kisázsiában is egyre jelentősebb területeket birtokló oszmánok tehát szintén tökéletesen felismerték, hogy Magyarországhoz csakis előretolt bástyáin keresztül vezet az út. Konstantinápoly 1453. évi elfoglalását követően pedig – amellyel kezdetét vette jelentős szerepvállalásuk nemcsak a balkáni, hanem az európai hatalmi viszonyok alakításában – a magyar királyság már egy nála sokkal gazdagabb anyagi és katonai erőforrásokkal rendelkező állammal állt szemben.3 Mindez pedig törvényszerűen vezetett ahhoz, hogy Szendrő 1459. évi elestével, azaz Szerbia teljes oszmán fennhatóság alá kerülésével, – kivéve Észak-Boszniát – Magyarország végleg saját határaira szorult vissza és végeinek önerőből való védelmezésére kényszerült.
3 Erre vonatkozóan lásd Ágoston Gábor új szemléletű kutatásait: Ágoston, 1992. 9–17.
A déli határvédelmet az 1470-es években újjászervező Hunyadi Mátyásnak (1458–1490) mégis volt mire támaszkodnia. Zsigmond ugyanis az ütközőállamok rendszere mellett eleinte a legveszélyeztetettebb Al-Duna vonala mentén, majd az 1430-as évek közepétől már a horvát–szlavón területeken is komoly védelmi hálózat alapjait rakta le. Ozorai Pipo temesi ispán a Havasalföld feletti magyar befolyás elvesztését követően megkezdte az al-dunai határvárak királyi kézbe vételét, majd megerősítését, sőt elsősorban Szörény és Haram között kisebb-nagyobb új határvárak építését és királyi őrséggel való felszerelését. A határvédelem hatékonyabb működtetése érdekében Ozorai ahhoz is hozzáfogott, hogy az Árpád-házi uralkodók korától létező bánságok és a délvidéki vármegyék mozgó haderejét, illetve a részben újonnan épült királyi végvárak katonaságát közös irányítás alá vonja. Az 1430-as években a védelem szempontjából kulcsfontosságú Nándorfehérvárnak a szerb despotától történt megszerzését (1427) követően pedig Tallóci Matkó és testvérei hasonló módszerekkel kezdtek neki a határvédelem egységesebbé tételéhez a Belgrádtól az Adriai-tengerig terjedő horvát–szlavón országrészen is. Zsigmond mindezeken túl életre hívta az úgynevezett telekkatonaságot (militia portalis) is,4 sőt a török portyák elleni védekezésbe különféle kiváltságok fejében, főként katonaparasztként (vojnuk), könnyűlovasként vagy naszádosként igyekezte bevonni azokat a szerb menekülteket is, akik a török előrenyomulás következtében váltak földönfutóvá és kerestek menedéket országa területén.
4 Borosy, 1971. 15–63.
Miután Magyarország az 1460-as évekre végleg saját határaira szorult vissza, a törökök pedig hozzáfogtak egy a kereszténnyel szembenálló ellenvárrendszer kiépítéséhez, a védelmi rendszert Hunyadi Mátyásnak mindenképpen korszerűsítenie és egységesítenie kellett. 1470-es években végrehajtott katonai reformok ezt a célt szolgálták. Mátyás hadvezetése felismerte, hogy ettől kezdve a végek minél hatékonyabb védelme és ellátása érdekében az előretolt ütközőzónák szerepét az ország déli területein a szomszédos hátországoknak kell átvenni. S Magyarországnak ismételten szerencséje volt, hiszen az 1460-as évek közepétől beköszöntő fél évszázados békeidőszak – ténylegesen inkább ellenséges betörések fegyverzajától hangos „békeállapot” – lehetővé tette a reformok minél hatékonyabb és gyorsabb végrehajtását.
A legfenyegetettebb al-dunai részeken e célok jegyében szervezték meg 1479-ben az alsó részek főkapitányságát (supremus capitaneatus partium regni Hungariae inferiorum, 25Hauptmannschaft der unteren Teile des Königreiches Ungarn), amelynek élén – a mohácsi csatában elesett Tomori Pál kalocsai érsek kormányzását (1523–1526) kivéve – a Temesváron székelő temesi ispánok, egyúttal az alsó részek főkapitányai álltak. A tisztséget elsőként betöltő Kinizsi Páltól kezdve ők nem pusztán a végvárak irányítói, hanem egyúttal a szolgálatukba állított teljes szomszédos hátország (a temesközi, a Duna–Tisza közének déli részén fekvő, a Dráva–Száva közötti és egyéb szomszédos megyék5) katonai és polgári kormányzói voltak. Az uralkodói hatalom határvidéki képviselőjeként ekként az alsó részek főkapitányai végérvényesen egységes ellenőrzés és irányítás alá vonták a védelmi rendszer két legfontosabb elemét: a végvárak katonai erejét, illetve a bandériumok, vármegyei és nemesi csapatok, azaz a határvidéki hátország nemesi hadkiegészítési haderejét. Ugyanekkor a terület szinte minden királyi jövedelemforrását a végvárakban szolgáló hadinép fizetésére fordították.
5 Az említett területek sorrendjében: Keve, Krassó, Temes, Torontál, Arad és Csanád; Pozsega, Valkó és Szerém; valamint Bodrog, Bács, Csongrád, Békés, Zaránd és Bihar megyék.
Hasonló hatás- és feladatkört kaptak a Nándorfehérvártól nyugatra fekvő területeken az 1476-ban ugyancsak a határvédelem egységesebbé tétele érdekében egyesített horvát és szlavón báni tisztség betöltői, az erdélyi végeken pedig a tartomány vajdái. A kormányzásukra bízott országrészek mintegy királyi helytartójaként ugyanis egy-egy török portya ellen a rendelkezésükre álló teljes hátország6 haderejét mozgósíthatták. Az erre az időre már két egymással párhuzamosan futó végvárláncolatra7 és a hátország katonai–anyagi erőforrásaira épülő törökellenes határvédelem Mátyás újításainak köszönhetően tehát jelentősen átalakulva hatékonyabban és egységesebben szervezhető–mozgósítható, horizontálisan és vertikálisan egyaránt jól, de nem túltagolt védelmi rendszerré vált. Miután az említett katonai főméltóságok az ország igaz bárói (veri barones) közé tartoztak, az 1526 előtti fél évszázadban főként Budán székelő királyi tanács (consilium regis) ülésein lehetőségük volt arra, hogy befolyásolják azokat a stratégiai döntéseket, amelyek a határvédelem szervezetét, ellátását és működtetését érintették. A Mohács előtti Magyarországon a hadügy kiemelt fontossága ellenére még nem jött létre a határvédelmet igazgató külön testület, így a kül- és belpolitika teljes irányítása mellett a hadügyigazgatás ellenőrzése is a királyi tanács feladata volt. Mindez persze néha rossz döntések meghozatalához vezet(het)ett, hiszen előfordult, hogy a fegyverforgatásban kevésbé vagy egyáltalán nem jártas bárók akarata érvényesült a végeket évtizedek óta irányítókéval szemben. A közel nyolc ezer főnyi királyi zsoldon szolgáló délszláv–magyar lovas és gyalogos katonát megmozgató déli határvédelem mindezen fogyatékosságai és az ország egyre nehezebb gazdasági helyzete ellenére 1521-ig megfelelően töltötte be a neki Luxemburgi Zsigmond, majd Hunyadi Mátyás által szánt szerepet.
6 Az előbbi esetében a hátország alatt Zágráb, Varasd, Kőrös, Verőce, Dubica, Szana és Orbász megyéket, az utóbbinál pedig Erdély mindhárom „nemzetének” területét és erőforrásait kell értenünk.
7 A délebbi vonal Szörénytől Orsován, Szentlászlón, Nándorfehérváron, Zimonyon, Szabácson, Szrebreniken, Jajcán és Kninen át Szkardonáig, valamint Klisszáig, a második, az északabbi pedig Lugos és Karánsebestől, majd Temesvártól Péterváradon, a kisebb szerémségi várakon, Dubicán, Krupán és Bihácson át egészen a dalmát-tengerparti Zenggig húzódott.
Nándorfehérvár 1521. évi elestével azonban minden megváltozott. A magyar királyság az ütközőállamok után az elkövetkező években elvesztette déli határvédelmének legfontosabb Duna menti szakaszát és horvátországi előretolt véghelyeit is. Az ország immáron saját területén belül kényszerült védekezésre. A hátországot ugyan a török által 26ez ideig még kevésbé veszélyeztetett területekből könnyen lehetett növelni, a várláncolatot jóval nehezebb volt pótolni – annál is inkább, mert az északabbi végvárvonal már az ország belsejében húzódott és a természeti adottságok sem segítették oly mértékben, mint a szinte folyókra és hegyvonulatokra tapadó délebbit. Az ország helyzetét emellett a Jagellók uralmával beköszöntő gazdasági nehézségek is súlyosbították. Ráadásul ezúttal a külpolitikai helyzet sem volt olyan kedvező, mint a 15. század első évtizedében vagy Mátyás uralma alatt a hosszabb „békeperiódusban”. I. Szülejmán szultán ugyanis szakított apja, Szelim keleti hódítási gyakorlatával és csaknem egész életét az európai tartományok kibővítésének szentelte. S mindezt egy olyan világbirodalom erőforrásainak bevonásával tehette, amelynek területe ekkor már mintegy hét-, lakossága pedig körülbelül négyszerese volt a korabeli Magyarországénak. Egy „elefánt” – miként utóbb 1563-ban Szemiz Ali nagyvezír egy ízben az oszmán hatalmat jellemezte8 – nézett farkasszemet egy a lábai között eltörpülő kisállattal. Csakhogy az utóbbinak – hogy a nagyvezír hasonlatánál maradjunk – egy „kétfejű sas” formájában támadt egy jelentős segítőtársa.
8 Žontar, 1971. 210.
1521 nemcsak amiatt hozott a védelmi rendszer történetében különleges fordulatot, hogy déli várláncolatának elestével végleg megnyitotta a határvédelem teljes összeomlásának folyamatát, azaz a Mohács felé vezető utat. Emellett ez az esztendő egy olyan lényeges változásnak is kezdetét jelentette, amelynek hatása ténylegesen csak mintegy fél évszázaddal később – többek között éppen a győri főkapitányság kiépítésével – mutatkozott meg Magyarországon. Ez a jelentős fordulat a Habsburgok, nevezetesen II. Lajos magyar király sógora, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg örökös tartományainak a magyarországi határvédelembe való bekapcsolódása volt. Noha az idegen segítség ezekben az esztendőkben még valóban nem tűnhetett másnak, mint a gazdagabb rokon által nyújtott segítségnek, hosszú távú következményei mégis alapjaiban befolyásolták a teljes Duna-medence koraújkori történetének alakulását. Az 1521-től elsősorban a Krajna, Karintia és Dél-Stájerország védelme szempontjából kiemelten jelentős horvát végek megsegítésére egyre rendszeresebben érkező idegen csapatokkal9 a magyar–oszmán konfliktus új arculatot kezdett ölteni. Bár a mohácsi vereségig terjedő időszakban ezek – a többek között idősebb Niklas Graf zu Salm ausztriai főhadparancsnok10 vezetése alatt a Kulpa és az Una vidékére érkező – idegen csapatok a magyar király végváraiban még csak kivételes esetben teljesítettek szolgálatot, azaz többnyire csak a tavaszi és nyári hónapokban érkeztek a magyar végek megsegítésére, mindezzel az összeütközésben részt vevő felek száma kibővült.
9 Rothenberg, 1960/2. 493–498.; Rothenberg, 1970. 24–29.; Vojna Krajina, i. m. 24–25. Vö. még a korábbi összefoglalások hibáira: Pálffy, 1996/2. 173.: 25. jegyz.
10 A Bécs török elleni védelmét 1529-ben irányító Salm 1522–1523-ban Ferdinánd osztrák főherceg csapatainak főhadparancsnoka volt Horvátországban és Szlavóniában. Newald, 1879/2. 113.: Beilage No. 2. és Uo. 34. stb., valamint Thallóczy–Hodinka, 1903. 140.: No. LXXXVI., 237–238.: No. CXXXIX. Vö. még ÖStA KA AFA 1522/6/1.
A magyar–török konfrontáció mindezek következtében egyre inkább magyar(–osztrák) és oszmán konfliktussá vált, amely az idegen segítség ellenére is elkerülhetetlen 1526. évi mohácsi vereség és Habsburg Ferdinánd magyar királlyá választása után végleg Habsburg–oszmán nagyhatalmi összeütközéssé változott. A Magyarország számára nélkülözhetetlen idegen anyagi–katonai segítség azonban nemcsak a két világbirodalom 27kapcsolatában jelentette hosszú küzdelem kezdetét. Már az első osztrák segélyhadak megjelenése hatásköri konfliktusok sorát hozta a határvédelmet addig kizárólagosan irányító horvát–szlavón bán és az osztrák főherceg saját tartományából származó főhadparancsnoka között. Ez az ellentét Mohács után a Habsburg politikai–katonai vezetés és a magyar rendek között évszázados viszálykodás kezdetét nyitotta meg.
