NYERGES ANDRÁS (1940)
NYERGES ANDRÁS (1940)
Nyerges András (1940) is a Tűz-tánc-nemzedékkel indult; tizennyolc évesen az antológia költőinek legfiatalabbjaként. Első kötete, az Emberi hitben (1963) sokat ígérő költői indulás volt: "Nyurga, napfényes nyújtózkodás, szavak szökellő öröme, lábujjhegyen járás, köznapi emelkedettség. Mint a Bicikliző lányok tavasszal, úgy karikázott be Nyerges András már az első kötetével is mai költészetünk forgalmas útszakaszára." Így emlékezett vissza később erre az indulásra az idősebb pályatárs, Mezei András. De a derű, harmónia inkább csak a virtuózan, könnyed bőséggel pergetett, zenélő szavakból árad: a fiatal költő egyik alapélménye a magány, mely ellen a közösség megtartó erejét hívja segítségül (Hatalom); s az értelem, a józanság fogódzóiba kapaszkodik (Óda a józansághoz). József Attila-tanítványnak bizonyul a Montázs-ciklus groteszkjeiben is; de gyakran szól már saját, egyéni hangján, mely érdesen nyers, kissé hányaveti, s későbbi korszakait idézi. Ez a hang csendül meg erőteljesen a következő kötet (Fanyar tükör; 1965) ironikus-szatirikus ciklusában (Ó, modern élet gyönyöre), melyet sajátosan ellenpontoz politikus-közéleti verseinek ódai emelkedettsége, pátosza (Ő; A jégmezők lovagja), s a vágyott közösségtől magát magányos, meg nem értett harcosként elszakító költő keserű, néhol retorikus hangon felfakadó panasza. A Holnemvolt (1967) című kötetben a szatirikus hang és megközelítés központivá válik: jelzi ezt a mottóként választott Horatius-idézet is. Elégedetlensége és türelmetlensége a társadalom és az emberek fogyatékosságai, hibái miatt, s felháborodásainak ironikus versbeformálása kétségtelenül rokonszenves költői 902attitűdöt mutat; a közösség javát akaró, felelősségérzettől áthatott közéleti költőét. Szándéka azonban nem mindig hozza meg a megvalósulás művészi-esztétikai sikerét; hol retorikus bőbeszédűségbe, hol közhelyes prózaiságba fullad. Verstechnikája, modora visszatérés egy régebbi kor kispolgárpukkasztó aktivizmusához; s a nagy példaképhez, Bertolt Brechthez. Líraibb pillanataiban egyénisége mélyebb, titkoltabb rétegeiből is felszínre hoz egy-egy morzsát; ilyenkor úgy látszik, mintha a harsány, szatirikusan ostorozó nekibuzdulások inkább csak felvállalt, bár őszintén átérzett költői penzumok lennének (Sírás, Holnemvolt).
Az 1970-ben megjelent, Valaki győzött című kötet lényegében ugyanezt a tematikát és hangvétel-variációkat vonultatja fel; kiemelkedik versei közül a nagyobb formátumok felé mutató, történelmi távlataiban árnyaltabb, tragikusan groteszk Átmeneti himnusz, mely a modern költészet kedvelt montázstechnikájával a magyar történelem tragikus ellentmondásait villantja fel hatásosan. Magam ellen (1976) című kötete már a címadással is jelzi tájékozódásának alapvetően megváltozott irányát és költői beszédének formai módosulását.
Nyerges András a költészet mellett prózaírással is próbálkozott: Jó vér című regénye 1969-ben, elbeszélés-ciklusa A kapu címmel, 1979-ben jelent meg.
