GYÖRE IMRE (1934)

Teljes szövegű keresés

GYÖRE IMRE (1934)
Györe Imre (1934) nevét és költészetét a köztudat a Tűz-tánc-nemzedékhez kapcsolja, ám költői indulása ennél korábbi: 1955-ben jelentek meg első versei, majd ugyanabban az évben a Fény című kötete jelent meg. 1975-ig tíz önálló kötetet adott ki, melyek egy érdekes és tanulságos, ám ellentmondásoktól sem mentes költői fejlődésről adnak képet.
Míg első, játékos, friss hangvételű versekben bővelkedő kötetével kapcsolatban a kritika még a túlzott "kedvességet" vetette szemére, az 1958-as Zuhogj csak, ár című kötet darabjai már egy gyökeresen megváltozott költői attitűdről és élményvilágról adnak számot, melynek központi, meghatározó élménye 1956 ősze. A kötet harcos, fenntartások nélküli kiállás a szocializmus építése mellett; a költő kommunista elkötelezettségének patetikus kinyilatkoztatása. Verseinek pátosza, expresszív lüktetése a szocialista költészet magyar hagyományait idézi. Kardos László így méltatta a költő gesztusának politikai jelentőségét: "Azokban a nyomasztó hónapokban, amikor a zavaros döbbenet lenyügözve tartotta a tollakat, az ő hangja bátran, kiáltva szólalt meg a beteg csöndben. Messzeható, éles, fiatal hang volt, a helytálló forradalmi akarat hangja."
Az 1959-es Korbácsos ének, majd az Utazás (1962) is a forradalmár, kommunista költő megnyilatkozásai, ám ezek a versek gyakran a magára maradó, ellenségektől körülvett, minduntalan éberségre kényszerített harcos alapállásából, tragikusan hősies helyzetéből szólnak. A kényszerű magány oka Garai Gábor szerint az, hogy 901 "A költő néhány évtizedet előreszalad az időben, s onnan, a kommunizmusban felnőtté vált ember magaslatáról néz a mába, olykor érthető zsörtölődéssel".
A hatvanas években megjelent további köteteiben (Ünneplés módozatokkal, 1965; Halálűző, 1966; Fényem, feketeségem, 1967) az oldódás, a magányból való kitörés ritka költői pillanatai mellett a töprengés, az önmagával való viaskodás adja meg verseinek alaphangulatát. A kezdetben annyira jellemző nyers, darabosan expresszív verselést mind gyakrabban váltják fel a népköltészet, a virágének és a kurucos vers ihlette egyszerű, kötött formák.
Lírájából nem hiányoznak természetesen továbbra sem a politikai-közéleti tartalmú versek; ez időben fordul a költő figyelme s buzdító szava mind erőteljesebben a fegyverrel harcoló, forradalmukat vívó vagy hazájukat védő népek felé (Az is hazám, Kuba-ciklus). A harcoló vietnami népről írt versei egész kötetet töltenek meg (Halálűző, 1966).
A hetvenes évek újabb változásokat érleltek költészetében: az ironikus és önironikus hang, a fanyar rezignáció, a szatirikus és groteszk megközelítés és a brechti hatásokra való törekvés válik annak a kiábrándult, keserű hangulatnak kifejeződési formájává, melyet a jelen szocialista társadalmának visszásságai, tökéletlenségei keltenek a kompromisszumokra képtelen költőben. S noha indulatai igazságához, őszinteségéhez nem férhet kétség, köz- és magángondjainak költészetbe emelése nem mindig mondható sikeresnek.
Versei mellett két verses drámája is megjelent (Orfeo szerelme, 1969; Balgatag leányzók, 1973) – előbbit az Irodalmi Színpad mutatta be.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT