A népies katolikus színjáték
A népies katolikus színjáték
Az egyházi népének mellett a tömegek között folytatott katolikus vallásos propaganda leghatásosabb és legnépszerűbb irodalmi eszköze a színjátszás volt. Az ekkor még szinte kizárólag latin nyelvű reprezentatív jezsuita iskolai színjátszással ellentétben a nép számára előadott játékok anyanyelvűek voltak. E népszerű játékok egyik csoportja közvetlenül a térítő propaganda szolgálatában állott és a jezsuiták művelték. Ezekről az aktuális vonatkozású, a városok piacain bemutatott propaganda-előadásokról keveset tudunk, szövege pedig egynek sem maradt fenn. Jellegükről, tendenciájukról csak szórványos feljegyzések tájékoztatnak. Vitnyédy egyik leveléből tudjuk például, hogy 1662-ben, amikor a protestáns nemesi ellenállás különösen erős volt, a győri jezsuiták egy olyan komédiát adattak elő, melyben a "szabadság" szimbolikus alakját felakasztották, a protestáns "religio"-nak pedig fejét vették.
Többet tudunk az egyes ünnepi alkalmakkal előadott misztériumjátékokról. A jezsuiták főként nagypénteken és úrnapján rendeztek ilyen játékokat, a passiót vagy a frigyszekrény történetét dramatizálva. A lakosság anyanyelvének megfelelően ezeket gyakran több nyelven is előadták (pl. Pozsonyban magyarul, németül és szlovákul; Kolozsvárott magyarul, németül és románul). A magyar nyelvű jezsuita misztériumjátékok közül egynek a töredéke fenn is maradt: a Rozsnyón 1668-ban előadott úrnapi frigyszekrény-jelenet szövegének kivonata. A ferencesek, a fennmaradt szövegek tanúsága szerint, úrnapi és betlehemes játékokat adtak elő, de a 18. századi gyakorlat ismeretében feltételezhető, hogy a passiójáték is képviselve volt náluk. Egy 321úrnapi színjátékuk (Jesu filii Mariae (Jézus, Mária gyermeke)) az 1650-es évekből maradt fenn Erdélyből; egy ugyancsak ránk maradt betlehemes játékuk szövege (Czerey-ék.) pedig talán még ennél is korábbi időből származik. A ferencesek népies színjátszása azonban kiterjedtebb volt a szokásos ünnepi misztériumjátékok gyakorlatánál. Erre mutat a Szentmártoni Bodó szövegén alapuló s valószínűleg unitárius eredetű Tékozló-fiú-drámának az úrnapi ünnephez való alkalmazása. Ez a jellegzetesen iskolai darab együtt szerepel egy frigyszekrény-jelenettel és egy, az oltáriszentségről szóló verses beszélgetéssel. Az egész játéksor prológusa szerint a két úrnapi témával együtt a tékozló fiú történetét is az oltáriszentség misztériumának példázására adták elő. Végeredményben tehát ez az iskoladrámával és világi közjátékokkal megtűzdelt nagyobb dramatikus kompozíció is egy úrnapi játéknak tekinthető. Végül az 1690 körüli évekből az ecsegi Szent Kereszt Társulat jegyzőkönyvében is fennmaradt egy betlehemes játék, jeléül annak, hogy az ünnepi misztériumjátékok gondját ekkor részben már a laikus vallásos társulatok is magukra vállalták.
A népies katolikus színjátszás fő formája tehát a betlehemi, nagypénteki és úrnapi misztériumjáték volt, amely középkori hagyományokra támaszkodva népies stílusával és anyanyelvűségével élesen elkülönült az udvari-főnemesi szférába tartozó latin jezsuita iskoladrámától. A gazdag színszerűséggel, látványossággal, nagyszámú szereplő alkalmazásával szemben ezek a misztérium-darabok csak rövid jelenetekből állnak, minimális cselekménnyel. A legélénkebbek a betlehemes játékok pásztorjelenetei, melyek bővelkednek a népi beszéd fordulataiban, s nem nélkülözik a komikus vonásokat sem. A misztériumszövegek jórészt felszívódtak a népi költészetbe, s az sem lehetetlen, hogy részben már maguk is támaszkodtak a szájhagyományban élő szövegekre. Az ecsegi betlehemes játék és a népi betlehemesek között több szövegszerű egyezés is kimutatható. A népies barokk misztériumdrámák az egész barokk koron át divatban voltak, a 18. századból emlékeik is megsokszorozódnak, sőt igazi virágkoruk is a következő századra esik, elsősorban a csíksomlyói ferencesek jóvoltából.
*
A népies katolikus szépirodalom a középkor vallásos örökségét és a barokk katolikus megújulás eredményeit közvetítette a néphez, melynek vallásos irodalmi műveltségét évszázadokra meghatározták a 17. század második felében elterjesztett ének- és drámaszövegek. Ezek jelentősége inkább a magyar folklór s nem annyira az irodalom szempontjából vált maradandóvá.
