KALAP
KALAP
Bár az európai parasztság – az időjárástól és a munkaalkalomtól függően – a középkor óta folyamatosan használta a szalma- vagy gyapjúkalapokat, a hazai közemberek inkább süvegben jártak. A kalap és a süveg közötti, 16. századi formára utalnak a ritkán emlegetett kalapos vagy a későbbi árnyék süvegek (Radvánszky B. 1986: I. 73), ilyet látunk egy 1749-ben megörökített Tokaj-vidéki kecskepásztoron (MMt IV: 205). Ha nem is paraszti használatban, de a 17. században szinte valamennyi nyugati kalapforma jelen volt hazánkban is: így városi tisztviselőkön, nyugati egyetemeket megjárt lelkészeken a széles „árnyéktartó ellenzővel, gombaszerű” német kalap (Bél M. 1984: 454), a cukorsüveg tetejű és az alacsony tetejű, széles karimájú kalap. A legutóbbit viselte 1662-ben a felvidéki „polgár” szántás közben, és ilyet viselnek Kismarton és Kassa látképének staffázs-figurái (MMt III: 165; Rózsa Gy. 1955: 11, 12, VII. és IX. tábla).
716Maga kalap szavunk sem sokkal régebbi, a 16–17. század fordulójáról idézhető először írott forrásból (Deme L. 1949: 286), így aránylag gyorsan elterjedt a köznépnek járó durva marhaszőrből és juhgyapjúból nemezelten, széles karimájú formájában. Az ilyen kalap a 18. század elején országszerte szériában készült, felnőttektől a 12–13 éves, sőt még „kisebb apró gyerekeknek” is (VML 1723. Vas vm.). A kalaposok vállalták áruik „felfrissítését”: újrabélelését, szegését, újrafestését és újrazsinórozását is. A széles karimájú kalapon álladzó is szolgált.
A „kerek kalap” előbb a Dunántúlon lett közkedvelt, 1738-ban már Debrecenben s a század utolsó negyedében a Nagykunságon is terjedt a süveg rovására. A nemezsüveg ekkor már parasztosnak számított, s ha nemesember viselte, szegénységét, parasztsorsát árulta el vele (Györffy I. 1933: 28–31). Az Ipoly mentén 1819-ben a „terebélyes szélű kalapok is szokásban vannak már” (Szeder F. 1819: 42). Az ilyen szerfelett széles „fel-kanyarult karimájú” vagy lekonyuló szélű tertyett, nagy kerek „zsivány kalapok” terjedésének végül a Helytartótanács rendelettel vetett véget, megszabva, hogy „hat hüvelyknyi karimájú Kalapoknál nagyobbakat Köz rendű Emberek számára ne készítt-senek”, mert az ilyen kalapokat körül fogják nyíratni (Csaplovics J. 1829: I. 277, 282). Aránylag széles karimával a debreceni diák és cívis kalap, meg a kurtább karimájú kalap, vagy pl. a moldvai csángó székely és kissé keskenyebb karimájú párja, a magyar kalapnak nevezett forma élte túl a tilalmakat. Kitartott a szlovák nemzetiségű területek szomszédságában a viszonylag széles kalap, Turán a tótos kalapot, Göcsejben és Hetésben – a felvidéki tótok kalapjához hasonlító széles karimával – a múlt század közepén is használták.
Az ilyen kalap alatt még hosszú hajat viseltek a férfiak, s egy népesebb hetési családban egy év alatt egy disznó zsírja is ráment a haj, még inkább a kalapok kenésére, hogy vízhatlanná, tartóssá tegyék őket. Amikor a palócok kalapja a „zsírtól egészen keresztül hatva megkeményedett, forrásvizeknél szomjúság alkalmakor merítő edényül szolgált” (Frantz A. 1868: 232–235).
Tőlünk nyugatabbra a fölöttébb széles karimákat már a 17. században szalagokkal a kalaptetőhöz erősítették. Ebből a szokásból alakult ki a görög kereskedők árui között német kalapként is emlegetett felkötött kalap, amely az új módi követői, pl. tisztviselők révén – ugyancsak szigetszerűen – de felbukkant a paraszti öltözetegyüttesekben is. Az Őrségben az ilyen három szegletű kalap viselőit azzal csúfolták, hogy „Három Országra mutat a’ Feje” (Mészöly G. 1917: 103).
A 19. század elején, szintén nyugati mintára formált „ordináré magas kalap” is rendelhető volt a szekszárdi kalaposoknál (TML 1812. Tolna vm.): ez az 1790-es évekkel megjelenő kürtőkalap volt, ami az osztrák és német parasztviseletekben még a nők körében is divatossá vált. Az 1830-as években készült nyugat-dunántúli akvarelleken a somogyi pásztoron, a vépi (Vas m.) csizmadián és a horvát férfiakon ilyen kalapot látunk (Dömötör S. 1957c: 629–631; 1964: 259–265). Immár felhajló, pörge karimával ez élt tovább a somogyi pásztorok Sobri-kalapjában, a bakonyi kanászkalapban, keskenyebb karimával a Tiszaháton és a székelyeknél, nagy felálló széllel Galgamácsán sajttetejű kalap néven. A kürtőkalap csonkakúp tetejű, kvéker kalapot mintázó változata – talán szász hatásra – Erdélyben bukkant fel, a Kis-Küküllő mentén, a Maros menti székelységnél és pl. a moldvai magyarságnál, ahol régimódi magyar kalapnak, de átvétele útjára utalva: „udvarhelyszékies félczylindernek” is nevezték (Nagy J. 1981: 400).
717A széles karimájú kalap igazi vetélytársa azonban a gömbölyű tetejű, csészealjszerűen felhajló karimájú pörge kalap lett, elébb nagyszélű pörge kalap, mint Hódmezővásárhelyen (Kresz M. 1956: 65), de inkább keskenyebb karimával, amilyet a Bölcskéről (Tolna vm.) vagy a Nyitra megyei Kolonból ismerünk a múlt század elejéről. Ez a kalapforma az 1848-as forradalmak, így a magyar szabadságharc tábornokainak egyenruhájához is hoz-zátartozott, és az önkényuralom elleni néma tüntetés éveiben Kossuth-kalap néven vált országszerte divatossá. Vas megyében még a múlt század végén is „Kossuth forma-féle kalapot” viseltek (Márton J. 1891: 117). Legtovább azonban az Alföldön maradt fenn, s különféle szélességű karimával a hortobágyi csikós, gulyás, kondás és juhász öltözetébe is beilleszkedett (Ébner S. 1933:67). A gömbölyű kalap készülhetett szinte oldalára simuló, felálló karimával is. A szélesebb karimájú, süvegállású kalapok a Felvidéken voltak kedveltek, gomba kalapnak mondva. Általánosabban azonban pörge (Alföld, Felföld), csárdás (Hegyhát vidék), ill. pörge állású kalapnak emlegették (Szeged). A gömbölyű kalapot egészen megkurtult karimával – talán a kemény Bowler-kalap német közvetítőitől Melone-kalapként megismerve –, mint dinnyekalapot pl. az orosházi férfiak is viselték az 1870-es években.
A 20. század elején az immár két évszázada sokféle változatban megkedvelt kalapok között egyre nagyobb szerepet kaptak a gyári konfekció útján nagy számban s olcsón beszerezhető, a városiasodás fokát jelző iparoskalapok. Ez fejformához igazodóan kissé ovális, hengeres, beütött tetejével és keskeny karimájával feltűnően különbözött pl. az orosházi tanyákon ekkor még használatban lévő szélesebb karimájú s a sárközi öregemberek ugyan keskenyebb, de még pörge kalapjától. A módos sárközi legények azonban nem az iparoskalapokat, hanem a vidéki, vadászgató tisztviselők tiroli kalapját tartották követésre méltónak.
Volt, ahol más indítékok alapján ragaszkodtak egy formához, vagy választottak egy újat. A kiskunsági, bugaci csikósok mintegy cégérként viselték a magas, gömbölyű tetejű, de keskeny karimájú túri kalapot s a mezőkövesdiek a hasonló, fekete vagy zöld süveges vagy csúcsos kalapot. Ugyancsak helyi jellegzetességként maradtak fenn a múlt század második felében közvetlen német hatásra nálunk is megjelenő, szinte használhatatlanul kicsiny „kívánság-kalapocskák” (Nyitra vm.), amilyenek pörge kalap néven utoljára a rekruták fejdíszeként múltak ki a kapuvári viseletből.
Külön említést érdemelnek a szalmakalapok, amelyek 17. századi adatok szerint éppúgy ott voltak az angol szénagyűjtők, az itáliai vagy pl. strasbourgi, a kalap tetején zöldségeskosarat egyensúlyozó szolgálóleány fején, mint a szomszédos osztrák területek asszonyain. A könnyű szalmakalapok legfinomabb változatai a legelegánsabb dámákon is megjelentek, s az áll alá hajlított, széles karimájú szalmakalap lett a kalapfőkötők, a bonettek elődje. A 18. század végén a férfiak kürtőkalapja is készülhetett szalmából. Körülbelül ekkor jelent meg hazánkban is a szalmakalap, de csak jó félszáz év múlva szűnt meg vele szemben az idegenkedés, amikor a hajdúnánásiak (Igmándy J. 1940) és hencidaiak (Bihar vm.) (Bakó E. 1940) apraja-nagyja már háziiparszerűen varrta a szalmakalapokat az alföldi, erdélyi, majd a század végére a balkáni, török, olasz, osztrák és lengyel megrendelőknek. Erdélyben korábban, a szászok révén otthonos magas tetejű, ezt követően a laposabb tetejű, lefelé hajló, szintén széles karimájú női kalapok és a mindenkori férfidivat kalapformái, legutóbb az iparoskalap arányait követő típus terjedt el. A szalmakalap csak mezőre, vásárba menet, alkalmilag került a székely, a mezőségi, kalotaszegi 718asszonyok fejkendőjére, de sosem lett a fejviselet rangos darabja, alig is díszítették, mert „nem érdemelte meg” (Fél E.–Hofer T. 1966: 359–361). Fontosabb szerepet kapott a férfiak fejviseletében pl. Kalotaszegen vagy a mezőségi Széken, ahol nemcsak hétköznap viselték, hanem nyári ünnepi öltözetükben felváltotta a meleg szőrkalapot. Ugyanúgy, mint Mezőkövesden, ahol nyaranta az idősebbek fekete, a legények fehér szalmakalapot tettek a fejükre.
