A GYERMEK- ÉS ELADÓ LÁNYOK FÉSÜLÉSE
A GYERMEK- ÉS ELADÓ LÁNYOK FÉSÜLÉSE
Bár a haj- és a fejviselet a legalkalmasabb a két nem közötti különbségek hangsúlyozására, karonülő és kisgyermekkorban a leányokra és fiúkra egyaránt kis főkötőt adtak. De amíg a kisfiúkat rendszeresen nyírták, a leányok, nők haját olló sohasem érintette, általában az „első hajtól”, vagyis születéstől kezdve növesztették. Ez a szokás Pál apostol által is megfogalmazott őskeresztény felfogásban gyökerezett: „…ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik. Ha viszont az asszony növeszti meg haját, díszére van, mert haját fátyol gyanánt kapta” (Kor. 11: 14–15).
Miután a kicsi lányok növőfélben lévő hajáról lekerült a főkötő, választék nélkül, mint Györgyfalván mondták, „pikásan”, körben felpöndörgették, a moldvai csángóknál pedig homlokközéptől tarkóig két mezőre osztva, hátrafelé egyre vastagodó, „kerek vagy
kucornyás gecácskába” körbefonták (Lükő G. 1935: 61–62; Nagy J. 1981: 367). Az így indított két fonatot háromágú szalaggal kipótolva egy (Rábaköz) vagy két kis copfba (Mezőség) fonták. A vékony copfocskákat esetleg fejtetőre visszavezették vagy kicsiny koszorúba kötötték. Kibontott hajjal csak elsőáldozásra mentek a kislányok.
kucornyás gecácskába” körbefonták (Lükő G. 1935: 61–62; Nagy J. 1981: 367). Az így indított két fonatot háromágú szalaggal kipótolva egy (Rábaköz) vagy két kis copfba (Mezőség) fonták. A vékony copfocskákat esetleg fejtetőre visszavezették vagy kicsiny koszorúba kötötték. Kibontott hajjal csak elsőáldozásra mentek a kislányok.
Az előhaj nagylányos fésülése jelezte, hogy a leány már készülődik későbbi asszonyszerepére, egyúttal azonban vallási kötődésének is mutatója lehetett. A múlt század elején pl. a kunsági református leányok konfirmálástól kezdve választék nélkül fejtetőre fésülték, míg az ugyanitt bérmálkozó katolikusok a romantika követelményeinek megfelelően T-alakban, középen fejtetőig és fültől-fülig elválasztották és fültőre lecsapva viselték hajukat (Ú. Kerékgyártó A. 1937: 106). Vasárnap azonban a lesimított előhajat meg-loncsolva, nedvesítve, így hullámosítva (Szakmár), kicaknizva (Kiskomárom), kipöcközve csipkésen (Ormánság) jelentek meg a templomban. Biedermeier hatásra divattá vált az előhaj testesítése, tekergetése, sodrása is. A sodrás a választéktól vezette az előhajat a hátihajba. Ez a divat országszerte meghódította a fehérnépet, a Fekete-Körös völgyében büstek, az északi megyékben sederítés, semergetés, hajsodrék, a Dunántúlon pödrés, pedrés, a Sárközben a sodorítás, södörítés elnevezés őrzi emlékét. Göcsejben, Hetésben a sodrás olyan erős lehetett, hogy karikát vetett. A fül tájára sodorított hajcsomót a Felvidéken német eredetű szóval dupénak emlegették. Másutt a gyupét, dupét (Nógrád m.), 697stupét (Hont m.) és az előhaj kiszélesített formájára utaló lapát (Nógrád m.), lapicka (Somogy m.) az úri hölgyek feldúsított előhajának parasztos utánzata.
A lazább, ünnepre alkalmasabb sodrásnál köznapibb, egyben parasztosabb volt az előhaj fonása. A fonat (Nógrád m., Ormánság) akárcsak a sodrás, a fül mögött csatlakozott a hátihajba. Ez az előfoncsik (Nógrád m.), cikó (Fejér és Baranya m.) általában háromágú volt, rozmaringos, tyúkos, tikhúsos, csibés, kosaras vagy csipkés fonású jelzői országszerte az 5–7–9 ágú, ünnepre készült fonatkülönlegességekre utaltak. A rendkívül széles és bonyolult 20–25 ágú fonatok Pest környékén és Somogyban, pl. Karádon voltak divatosak. Az ilyen sokágú előhaj egyébként főleg a szomszédos népeknél – pl. az olténiai román leányok körében – volt szokásos (Neamtu, C. 1981: 291).
Az előhaj kialakításának országszerte egységesnek mondható képét csak néhány kivétel tarkította, így a kisalföldi vagy zsámboki, turai leányok fültől fülig elválasztott és homlokkötő madzag felett fejtetőre felhajtott előhaja, amelyet pl. Kiskomáromban a szintén felfésült hátihajjal a fejbúbon fontak össze. A mucsfai (Tolna m.) lányok pedig be sem fonták, „fejük tetején csomóra kötvén osztottan szétlógatták hajukat” (Schram F. 1967: 571). Volt, ahol városi, nemzetiségi hatásra már a múlt század elejétől az előhajat választék nélkül hátrafésülték. Akkori szokást idéz a székely lányok fül mellett szabadon hagyott tincse, a palóc lányok huncutkája is.
A múlt század elején még a mezővárosi módos gazdalányok is egyetlen fonatba fogták össze az előhajjal egyesített hátihajukat. A feltűzött, fésűre akasztott hajat – amilyen 1827-ben pl. a verőcei „német lányoké” volt – magyartalannak, illetőleg, ha polgárosult „közrendű nemesek” leányai viselték, „úriasnak” tartották (Kresz M. 1956: 68).
Legfőbb ékességüket, a copfot is vastagították: ágait vászoncsíkokba, a kész fonatot díszpántlikába csavarták, a végénél és a hajtőnél szalagcsokorral díszítették. Pécsett az így elkészült fonatot, akárcsak reneszánsz elődjét, hajcsapnak is nevezték. De a kis- és nagylányok fonadékát országszerte számtalan névváltozattal becézték. Egyebek mellett a felső-magyarországi megyékben volt krákó, kacska, varkocs, itt szintén fonat jelentésben tekergetés, Nógrádban még kankó, brekocs vagy hátsó foncsik, Kalotaszegen tyika, Or-mánságban cica, a szlavóniai magyaroknál kita. Ünnepre a fonat több ágból is készülhetett, Turán szerényen csak ötágú, a Mezőségen, akárcsak Nógrádban 12 ágú rozmaringos brekoccsá is szélesíthették. De még ezek sem közelítették meg a Pest környéki fésülő-asszonyok 24 ágú remekeit. Egyes falvakban, így Turán, Mikófalván vagy a Mezőségen újabban két copfba fonták a leánykák haját, a Pest környékieknél azonban a négy fonat sem volt ismeretlen.
Polgári, városi hatásra a hátihajat koszorúba is rögzíthették. Ilyen volt az ajaki kislányok pacsirta, a nagyobbak pántlikafonatos kontya. Ilyen volt a kisalföldi bajnaiak négy, egyenként ötágú fonatból alakított és a csornai lányok 10–13 ágú fonatából az egész fejüket beborító koszorúja. Már kimondottan konty formát mutatott a Pest környéki, a szakmári, a kalocsai leányok fején a 4–6 fonatból fölrakott fészek, még inkább a pentelei leányok városias kerek, ill. gömbölyű kontya, amilyeneket a fejtetőre szúrt körfésűvel néhol a palócok is készítettek maguknak. Ugyanígy a parasztos külsőtől igyekeztek szabadulni a mezőkövesdi leányok, akik a századelőn hátul „kizacskósítják, lesemergetik”, kicakkozzák hajukat (Györffy I. 1956: 70). Valamiféle félpolgári-félparaszti megoldásként a leeresztett hajat imitáló martosi, bényi, ormánsági, göcseji vagy szakmári menyasszonyok 698kibontott hátihajukat csak alsó végénél rögzítették rövid fonadékkal. Az északi megyékben e szokás szlovák párhuzamai is ismertek voltak.
Keleten viszont, a moldvai csángókat befoglaló románság hatására terjedt el a leányok két fonatának hajkarikára varrása, csavargatása, újabban koszorúba fonódása. A korábbi karikakonty, illetőleg gecca, idővel csak az asszonyok körében maradt fenn (Nagy J. 1981: 367).
Leányt köznapra az anyja fésülte meg, s ha egy-egy nap elmaradt az időigényes fésülködés – „tennap se fonakodtál”– intette leányát, nehogy gondozatlansága miatt szájára vegye a falu. A jeles ünnephez illő, bonyolult frizurákat esetleg ügyes kezű fésülőasszonyokra bízták, akik a lakodalom éjszakáján, a kontyolás szertartásában is fontos szerepet játszhattak. Volt, ahol az újasszonyt egy ideig anyósa fésülte. Ha a kontyolódás különösen vesződséges volt – mint pl. Hetésben, ahol a főkötőmerevítő éket is belefonták a hajba – kontyukat csak hetente bontották ki, s közben csak az előhajat igazgatták meg. A vasárnapi fésülődéshez már szombaton megtörténtek az előkészületek: pl. a kukoricatorzsa hamujából főzött lúgos vagy szappanos vízben mosott hajat éjszaka apró fonatokban szárítva hullámosították. Orsóra vagy ujjukra csavargatva is göndörítették fürtjeiket. Paraszti körökben az egyébként régi keletű hajfodorító vas századunk fordulóján sem volt mindenütt ismert. Ahol viszont a lesimított hajat szerették, szappanos, lúgos lével, cukros vízzel tapasztották halántékukhoz, esetleg fésűvel nedvesítve igazították a kívánt formára.
