A LEÁNYOK ÉS ASSZONYOK HAJ- ÉS FEJVISELETE
A LEÁNYOK ÉS ASSZONYOK HAJ- ÉS FEJVISELETE
A keresztény Európában csak a leányok járhattak hajadonfőtt, az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket, ill. hirdették férjes voltukat.
Így csak a leányok egykori hajviselete révén ismert, hogy az előhaj középen történő kettéválasztásának szokása a középkorig megy vissza, s a hátihajat korábban két, kb. a 69512. század óta inkább egy ágba fonottan viselik. Az asszonyok a hátihajat főkötő alá szorították, fejüket homlok- és állkendővel, ezek felett még egy lepellel borították, amelyet keskeny pánttal fogtak homlokukhoz. Árpád-kori női sírleleteink – a két fültő mellett talált hajkarikák, melyekkel a kétfelé osztott hajat a fül mellé felakaszthatták, s az egykori leplet a homlokra szorító nyomtatók töredékei – csak sejtetik az európai szokásokhoz való igazodást. A 13–14. századi, hajnyomtató pánttal homlokon rögzített, vállra omló hajú európai leányalakok magyar párjait azonban már biztosan felismerhetjük a Képes Krónika lapjain, az esztergomi királyi vár falfestményeinek lobogó hajú, allegorikus leányalakjaiban, hajpántjaik egyszerűbb változatait pedig a 13–14. századi női sírok homlokot övező gyöngysoraiban.
A gombostű, ill. annak fátyoltű változata – a 14. század találmánya – tette lehetővé, hogy Európa déli sávjában a különféle alakú és különféleképpen hajtogatott könnyű kendők, fátylak nagyobb szerepet kapjanak az asszonyok fejviseletében, mint a főkötő. A középkor szigorát ridegebben őrző északabbi sávban a köznép asszonyai kevésbé kedvelték az előkelők körében szokásban volt többrétegű lepleket, s a hajukat kontyba szorító alsó főkötőjük fölött inkább még egy, a csuklyából kialakult, elöl nyitott főkötőt használtak. Az európai főkötőformákat keleti eredetre utaló, ún. szarvas vagy kúpos főkötők bővítették. Ilyen főkötőt látunk a Képes Krónika különféle nemzetiségek bejövetelét ábrázoló képének kun asszonyán is. E századok változatos fejviseleteiről nincsenek a hazai közrend asszonyaira vonatkozó korabeli bizonyítékaink. A 15–16. századból azonban már az alsóbb néposztályok sírjainak mellékletei között is felbukkantak a különféle koszorúk, párták maradványai, az itáliai garlandok megfelelői. A koronkák, kontypárták a kontyot fedő fátyol rögzítésére is szolgáltak. A koszorúpárták inkább a leányok ünnepi felkészítésében kaptak szerepet, és eredetileg különböző füvekből, virágokból fonottan, de szövetborítással, esetleg gyöngyös, szalagos díszítéssel az ártatlanság jeleként kerültek a leányok fejére. Ekkor lettek divatosak hazánkban a szintén itáliai, de spanyol hatásra is terjedő, gyöngyös szalagokkal borított hajfonatok, a hajcsapok és az asszonyok apró rece kontyfőkötői. E főkötők láttatni engedték az ünnepre gyöngysorokkal szépített előhajat, s előképei lettek a későbbi századok magyarosnak ítélt főkötőinek. A hajat szinte szabadon hagyó reneszánsz fejviselet azonban a lehető legszigorúbb beburkolózást, a palástszerű mantilla és különféle leplek használatát várta el az idős és özvegyasszonyoktól. Nálunk, talán török, balkáni hatással nyomatékosítva, a fátyolként is megújult középkori leplek játszottak továbbra is fontos szerepet az özvegyek kötelező rejtőzködésében és az újasszonyok elrejtésében, megkülönböztetésében.
Idővel a fátylak, díszes párták, gyöngyös főkötők az alsóbb népréteg leányainak, asszonyainak is alkalmi, ünnepi ékességei lettek. Köznapi használatra azonban – hiszen a parasztasszonyok Európa-szerte s nálunk is pl. fejtekercseken cipekedtek – egyszerűbb, praktikusabb fejrevalókat igényeltek. Míg a spanyol divatot követő nemes hölgyek kis lenfőkötőjük felett barettekben, kalapkákban, majd a 17. században virágdíszes, tollas fejékekben örökíttették meg magukat, a korabeli ábrázolások szerint a magyar köznemesek, mesteremberek, parasztok asszonyai kendőkkel fedték főkötős fejüket.
A 17. században – élve az időközben kialakult fejviseletek egymásra rétegzésének és válogatásának lehetőségeivel – vallási, nemzetiségi különbségekre is utalva variálódott az európai nők fejviselete. A hajadon angol királynőt, Erzsébetet utánozva a főrangú hölgyek a főkötőt is elhagyták, ami a frizura hangsúlyozódását, a haj szertelen 696tornyozását vonta maga után. A köznapi életben alkalmatlan túlzásokat nemcsak a munkára fogott parasztasszonyok, mesternék, de még az egyre erősödő polgári rend úriasszonyai sem követték, kitartottak saját ízlésük szerint variált főkötőik mellett. A 18. század közepén már „parasztosnak” számító kis alsófőkötőket pedig éppen Maria Antoinette szeszélye hozta még egyszer divatba. Csakhogy, míg a nemes- és polgárasszonyok csupán az utcára kilépve tartották kötelezőnek e sapkaszerű vagy a szintén paraszti szalmakalapból bonetté avanzsált kalapforma főkötőket, addig a parasztasszonyok otthon is illendő főkötőjüket házon kívül még egy főkötővel vagy kendővel is kiegészítették.
Az ábrázolások a 17. századtól tájékoztatnak bennünket arról, hogy az alsóbb rendű, rangú asszonynép e legjellemzőbb öltözeteleme, a fejviselete, milyen formában igazodott a hazai főúri, nemesi és polgárasszonyok fejviseletéhez, akik viszont lépést tartottak a kurrens európai divattal.
A GYERMEK- ÉS ELADÓ LÁNYOK FÉSÜLÉSE
AZ ASSZONYOK HAJVISELETE
A HAJADONOK FEJVISELETE
AZ ASSZONYOK FEJVISELETE
