A KISHALÁSZ
A KISHALÁSZ
A társadalmi helyzet és a munkaszervezés halászértelmezését közvetítő néprajzi irodalom azokat tekinti kishalászoknak, akik nem nagyhálóval és nem akcióközösségben, hanem magányosan: egy ember által is kezelhető szerszámokkal, esetleg ezekkel alkalmilag társulva szoktak dolgozni. Nemcsak a nagy folyókon és árterületükön, hanem minden olyan vízen, ahol vontatható ugyan kerítőháló, mégsem lehet vele elérni a halak összes tartózkodási, különösen nem búvóhelyeit, elemi szükséglet, hogy kisszerszámok egészítsék ki a nagyhálókat. A Balaton, a Fertő tó, a Velencei-tó kiterjedt, részben náddal is benőtt sekély vizű parti sávjában vagy a folyók magas partjánál, a vízbe belenőtt bokrok, a bedőlt tuskók tájékán mindenütt, ahol lehetetlen a kerítőhálóval tanyát vetni, csak az adottságokhoz hozzáigazított kisszerszám lehet eredményes. Nem mondtak tehát le ezek használatáról a nagyhalászok sem. Voltak ugyanakkor olyan halászok mind a főfoglalkozásúak, mind a mellékfoglalkozásúak között, akik csak ilyen szerszámokkal halásztak. Azért „elégedtek meg” ezekkel az egyenként eléggé csekély hatásfokú, összességükben is csak a „szegényembe-ri” életszint fenntartásához elegendő zsákmányt eredményező fogóeszközökkel, mert nem tudtak akkora tőkét befektetni szerszámkészletük kialakításakor, amennyit a kerítőhálókba kellett volna – részben pedig azért, mert a bérlők úgyis csak kisszerszámokat engedtek nekik használni.
A „kisszerszámok” közé rendkívül sok eszköztípus és -változat besorolható, így azok a halászok, akik a vizek és a halak sokféle tulajdonságához alkalmazkodva válogatták össze szerszámkészletüket, magukat – okkal-joggal – „halászati ezermesterként” szokták jellemezni, s így tekintenek rájuk a halászati tanulmányok szerzői is. A Dunán, különösen a Tiszán dolgozó „ezermester” kishalászok állandó és kenyérkereső foglalkozásuknak tekintették a halfogást. Szerszámkészletük valóban szükségessé is tette a folyamatos készenlétet: a varsa, a parti horog és a véghorog megfelően elhelyezve „magától” fog ugyan halat, az elrakása és „felnézése” azonban naponta ismétlődő feladatot ad. S amíg ezekkel a „passzív szerszámokkal” éppen nem volt a halásznak munkája, illetve amikor úgy ítélte meg, hogy fölösleges elraknia, úgysem fogna velük, valamelyik, éppen akkor a legeredményesebbnek ígérkező szerszámával – kecével vagy villikkel, szigonnyal vagy puttyogatóval – szállt ladikba. Illetve összefogott egy másik kishalásszal, hogy kettesben a parti bokrok alól bokorhálóba zavarják a halakat, illetve palónyát vagy flákot vontassanak két ladikról.
A kishalász-szerszámkészlet összetételét, az egyes szerszámok ideális darabszámát a teljességgel azonos vízrajzi adottságok közepette sem szabályozták hagyomány szentesítette normák. Még feltűnőbbek voltak a különbségek a más-más jellegű vizeken halászó, amúgy azonos társadalmi helyzetű kishalászok között abban a tekintetben, hogy melyeket tekintették „fő-”, s melyeket „kiegészítő” szerszámoknak. A 142Fertő tó kishalászai például a tavon hagyományos vejszét – az ún. pontyfogó kürtőt – a két világháború között is az egyik legfontosabb fogószerkezetüknek tekintették, amikor más vizeken a vejszézés alig jelentett többet alkalmi próbálkozásnál (Bárdosi J. 1994). A Közép-Tisza árterületén vagy a Sajó, a Hernád nagyságú folyócskákon viszonylag nagy jelentősége volt a kishalász-eszközkészleten belül az emelőhálónak, az Alsó-Tiszán viszont nem tekintették „komoly halász” kezébe valónak (Szilágyi M. 1995: 60–74).
Csupán annyi általánosítható a gyűjtői tapasztalatokból, hogy a Dunán és a Tiszán az azonos formájú-funkciójú varsából és horogféléből kellett rendelkeznie kinek-kinek – a szerszámokba belefektethető pénzétől függően – 10–20–30 darabos készlettel, minden egyéb szerszámféléből egy-egy is elegendő volt. Az is jellemző tendenciának látszik, hogy aki tehette, elsősorban a varsái és horgai számát gyarapította; ami addig is vezethetett egy-egy halásznál, hogy az „aktív” fogási módok háttérbe szorultak, lévén, hogy munkaidejét teljesen kitöltötte az „elrakás” és a „felnézés”. A kishalász egyéni adottságai, valamelyik szerszám felettébb eredményes használatában megmutatkozó speciális készségei is számottevően befolyásolták, hogy egyik-másik szerszámot vagy szerszámcsoportot a másik rovására előnyben részesítette. Ennek következménye, hogy nemcsak a kishalászok „ezermester” voltát, hanem „szakosodásukat” is emlegetik mind a 19. századi, mind a közelmúltban keletkezett publikációk: kecésekről, véghorgosokról, puttyogatósokról is olvashatunk. Ami azonban – azok esetében, akik főfoglalkozásban halásztak – természetesen nem jelentette, hogy másféle eszközük nem volt, egyetlen szerszámfélével halászva ugyanis aligha tudtak a megélhetésükhöz elegendőt fogni.
Akik csak egyetlen szerszámmal – vagy fenékhoroggal, vagy dobóhálóval, vagy millinggel, vagy (Budapesten különösen) tauplival – halásztak, szükségszerűen „mel-lékfoglalkozású” halászok voltak. Az ő esetükben a halászszenvedélynek és a kiegészítő jövedelemszerzés lehetőségének azonos jelentősége volt abban, hogy a – gyakran – ipari jellegű főfoglalkozásukat (falusi-kisvárosi kisipart, gyári munkát) a halászattal összeegyeztessék: akkor halásszanak, amikor „ráérnek”, s amikor a szerszámnak „szezonja” van (Solymos E. 1965: 52–55).
Bármennyire „sokoldalúvá” fejlesztették is az árutermelő, ám a bérlővel függőségi viszonyban lévő „főfoglalkozású” kishalászok a szerszámkészletüket, a földműveléstől-állattartástól sem szakadtak el. Fenntartottak egy-egy, a kisparasztokra, a napszámosokra általában jellemző aprócska gazdaságot (igyekeztek megtermelni a konyhára valót, lehetőleg a hálónak való kendert is, baromfit, sertést tartottak stb.); illetve – ha alkalmilag rákényszerültek, jellemzően pedig a munkacsúcsok: az aratás és a cséplés idején – mezőgazdasági bérmunkával egészítettek ki a családi jövedelmet. Félúton voltak tehát az agrárproletárok „szegényemberi” léthelyzete és a körülményeknek kiszolgáltatott falusi-kisvárosi iparosok szerény „önálló egzisztenciája” között.
