A REKESZTŐHALÁSZAT
A REKESZTŐHALÁSZAT
A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó 129emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.
E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:
– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.
– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.
