AZ ÁRVÍZ JÁRTA TERÜLETEK KISSZERSZÁMOS HALÁSZATA
AZ ÁRVÍZ JÁRTA TERÜLETEK KISSZERSZÁMOS HALÁSZATA
A történeti forrásokból nem minden, az etnográfusok által ismeretett „régies” halászeszközről és fogási módszerről lehet kellően részletező leírást idézni arra vonatkozóan, hogy a jobbágyok a régmúlt századokban valóban alkalmazták azokat. Bár közvetettek a bizonyítékaink, mégsem kétséges, hogy a „régi vizes világra”, tehát a 19. század közepénél–második felénél nem régebbre visszaemlékező egykori öreg halászok tapasztalatait tükröző néprajzi dolgozatokban bemutatott nem eszközigényes módszereket (például kézzel való halfogást, a sekély vízben vagy a jégen át meglátott hal leütését, a hurokkal való csukafogást, a mérgező növények alkalmazását) vagy a szigonyozás, a tapogatós-, az emelő-, a kereső-, a rekesztőhalászat olyan eszközeit, melyeknek, mert felettébb archaikusak, Eurázsia-szerte ismertek a párhuzamai, bizonyosan alkalmazták a megelőző századokban is.
Bél Mátyás 1730–1735 között tett Heves megyei megfigyelése az áradások paraszti kihasználásának kiváló példája: „Áradás idején ... a hal is kiúszik a mederből az elöntött ártérbe. Mihelyt a lakosság észreveszi, hogy kiöntött a Tisza, néhány szakaszt azonnal jó mélyen eltorlaszol a medertől, sövénnyel, rőzsecsomókkal, hogy az idetévedt halak visszatérését megakadályozza. Amikor később a víz visszahúzódik szokott medrébe, az árterületen olyan nagy tömegű hal marad vissza, hogy a kisgyerekek kézzel szedik össze. Amikor ebben az évben a Tisza áradását figyeltük, mi magunk is láttunk a parton olyan üregeket, melyeket a halászó parasztok szerkesztettek és nemrég sövénnyel kerítettek” (Bél M. 1968: 25). Az ártérre kihúzódott halak visszatartása lényegileg azonos azzal, amit a tilalomban tartott ártéri tavak rekesztése jelent. A jeles szerző által emlegetett „parasztok” azonban nem a tavi kerítőhálós halászat érdekében, hanem azért akadályozták apadáskor a halak mederbe húzódását, hogy az árterület mind sekélyebb vizében könnyűszerrel összeszedhessék azokat. A „kisgyermekek kézzel szedik össze” nyilván nem szó szerint értendő, azt kifejező stílusfordulat csupán, hogy a leapadó vízben „gyerekjáték” halhoz jutni: halászeszköz sem kell hozzá.
A recens leírásokból jól ismerjük ezt az eszköz nélküli fogási módot. Az orvhalászok – ha az engedély hiányát nem hangsúlyozza a leírás: szegény emberek, pásztorok, 127fiatal fiúk – az áradás után visszamaradt tocsogókban az iszap felkavarásával (kisebb állatsereglet vízbe terelésével vagy a maguk taposgálásával) mozgásképtelenné tették a halakat, hogy puszta kézzel megfoghassák. Az élményelbeszélések szerint kivételesen nagy zsákmányhoz jutottak ilyen módon (Ecsedi I. 1923–24: 42; Banner J. 1929a: 53; Szilágyi M. 1981). Aki tudatosan tartotta vissza a mederbe igyekvő halakat, és utána folyamatosan figyelte az ártéri vizek állapotát, ismerte a halak természetét, néhány hét alatt bizonyosan „kiszedhetett” annyi, amúgy pusztulásra ítélt halat, amennyi – ha gondoskodott a tartósításról – hosszú időn át elegendő volt a számára, s ha volt piaca a halnak, akár el is adhatott belőle.
Ha a 20. században már orvhalász parasztok felettébb egyszerű módszereinek eredményességét értelmezni akarjuk, nem az eszközkészlet igen csekély értékére, hanem az adottságok kihasználásának tudatosságára: a halak és a vizek minden rezdülésének alapos ismeretére, folyamatos megfigyelésére kell helyeznünk a hangsúlyt. A tapogatós halászatban nem a szegényemberi türelemnek, kitartásnak köszönhető – bár a recens leírások inkább ezt szokták emlegetni – a legalkalmibb borítóeszközzel (elvásott feneketlen kassal, ócska rostakéregből barkácsolt tapogatóval) is bizton remélhető „éppen elég” zsákmány. A tapogatós halász ugyanis – pontosabban: halászok, hiszen többen dolgoznak együtt az olyan vízállásban, melynek halas voltáról előzőleg meggyőződtek – sohasem „vaktában” rakosgatja a kast: hátha sikerül halat borítania. Eltervezetten és nagy figyelemmel – a vízben felszálló buborékokra és a megriadt hal mozgására ügyelve – szokta végigpásztázni a vizet az alkalmi tapogatós csapat, miközben a mozgásirányt, az egymástól való távolságot, a haladási sebességet is összehangolja (Ecsedi I. 1934: 184; Bárdosi J. 1959: 166–169; Szilágyi M. 1971: 280–281). A szigonyozás szintén akkor eredményes, ha a halász nem „vaktában szúrkál”, hanem a látott vagy apró jelekből észlelt halat igyekszik felnyársalni. Ezért vették kézbe a szigonyt – s veszik a tilalom ellenére – a „szegény emberek” ívás idején, amikor az ártér sekély vizében jól látható a hal, s lustábban is mozog. A szigonyozásnak voltak persze egyéb alkalmai is, ám ezek szintén a tudatosság példái. Ha nem „mutatta magát” a hal, igyekeztek láthatóvá tenni: éjszaka, a fáklya/lámpa fényére a csónakhoz vagy a patak vizében gázolók közelébe gyülekező halak felnyársalása volt, s az orvhalász-gyakorlat szerint maradt is, az egyik legelterjedtebb szigonyozási módszer (Schenk J. 1899: 8; Ecsedi I. 1934: 160–166; Nyárády M. 1938: 170; Végh A. 1972: 236–241; D[eregnyői] Varga L. 1984: 57–58).
Leleményesek voltak az alkalmi halászok a halfogási elveket tárgyiasító eszközöknek a végletekig egyszerűsített leképezésében is. A húzóhálót helyettesíthette például vászonlepedő, szájánál szétfeszített zsák, a lányok-asszonyok köténye, pendelye, a pásztoroknál a két száránál bekötött bőgatya vagy ing, fűzvesszőnyaláb vagy hínárköteg (Szilágyi M. 1995: 27–28). Még több alkalmi eszközzel megoldott halfogási módszer kapcsolódott – a 20. századi „kisvizek” halászatát ismertető néprajzi dolgozatok tanúsága szerint (például Gönyey [Ébner] S. 1925, 1926; Ecsedi I. 1934: 215–222; Nyárády M. 1938: 382–383; Kiss L. 1943b, 1961) – a téli időszakhoz, amikor a parasztember, akár gazda volt, akár napszámos, „jobban ráért halászni”. És eredménnyel is halászott, mert halélettani megfigyeléseit kamatoztatta. Ilyeneket például:
– a sekély vízben, az áttetsző jégen az elfekvő halak jól láthatóak, a jégre mért 128ütéstől pedig elkábulnak, tehát egy egyszerű balta is megfelelő eszköz, mellyel a jégre lehet sújtani, és alkalmas a jég feltörésére is (Szilágyi M. 1963);
– ha a megvastagodott jégen léket vágnak, a levegőre gyülekező halak a léken át szigonnyal felnyársalhatóak, illetve bármilyen kasfélével, alkalmi eszközzel (a leírások szerint rostával, nádvágóval, lapáttal) kiemelhetőek vagy kikapkodhatóak;
– a jég alatt telelő halak oxigénigényét, lékhez gyülekezését használták ki akkor is, amikor halcsapdát – varsát, legáltalánosabban csíkkast – állítottak a lékbe, amit halászeszköz híján egy ölnyi szalma vagy sás is helyettesíthetett: ebbe is belebújtak a csíkok;
– mivel télen a halak bányára vonulnak (a fenék üregeiben húzódnak meg), s ernyedtebben mozognak, meg kell zavarni őket, hogy egy irányba meneküljenek; abba az irányba, ahol az önmagukban csekély hatásfokú, ám egymás mellé elhelyezve „kikerülhetetlen” kishálók – a Bodrogközben vasasszákok, a Hernádon meriszákok – sora várja őket (Szilágyi M. 1980: 25–31, 62–69).
Ezeknek a 20. századi megfigyeléseknek az a korábbi századokra vonatkoztatható tanulsága, hogy bármennyire más volt mind terjedelmét, mind halban való gazdagságát tekintve a régi folyó és ártere, a vízzel mint évről évre áradással fenyegető, de különleges javakat is ígérő „adottsággal” harmonikusan együtt élő hajdani jobbágyparaszt tudásanyagának szerves része kellett hogy legyen a halakkal kapcsolatos megannyi tapasztalat – elemi érdeke volt, hogy az legyen. Nem volt persze a szó szoros értelmében „halász”, aki néhány egyszerű, speciális eszközt szinte nem is igénylő fogási mód variálásával a szükségletét kielégítő zsákmányhoz jutott. Csak a hagyományos tudást működtette, s annál hatékonyabban, minél alaposabbak voltak a vízrajzi és halélettani ismeretei. Ez utóbbiakra tulajdonképpen nagyobb szüksége volt, mint valóságos „halásztudásra”, mert azokra a vizekre, melyekben szabadon halászhatott, úgysem lettek volna alkalmasak a mesterségbeli felkészültséget igénylő – és drága – halászszerszámok.
