A „TÖMEGZSÁKMÁNY”
A „TÖMEGZSÁKMÁNY”
A 18–19. századi árlimitációkból következtetve a harcsával közel azonos értékűnek tekintették egykor az elsősorban tavakban élő pontyot (Cyprinus carpio) és csukát (Esox Lucius), melyeknek a fogására szintén alkalmaztak speciális módszereket, eszközöket. A halállomány általános csökkenése után a ponty halgazdasági jelentősége számottevően felértékelődött, lévén a tógazdaságok tenyésztett, s a természetes vizekbe is leggyakrabban telepített hala. Az ínyenc halfogyasztók azonban a mesterségesen táplált, s ezért „túl zsíros” nemespontyféléket mindmáig sokkal kevésbé értékelik, mint a természetes vízi vadpontyot. A csuka – noha nem tenyészthető, sőt rendkívüli falánksága miatt a tógazdaságokban kártékonynak tekintik – annak köszönheti változatlan népszerűségét, hogy viszonylag gyakori előfordulású, mindenféle vízben megtalálható, s falánksága miatt egész évben – még télen, jég alól is – könnyen zsákmányolható.
A csukához hasonlóan fehér és ízletes húsú a sporthorgászok által különösen sokra értékelt, a folyókban is, tavakban is országszerte elterjedt süllő (Stizostedion lucioperca), mely azért érdemli meg ehelyütt a figyelmünket, mert egyik változata, a fogas a Balaton legjellegzetesebb és legértékesebb halaként vált ismertté, sőt: a 20. században minőségi exportcikké. Bár 1551-ből idézhető az első, kivételes értékű balatoni halat sejtető adat a fogasra, a 18–19. századi helyismereti irodalom pedig már „balatoni specialitásként” dicséri, hangsúlyozván, hogy más vizeinkben nem 118fordul elő, a 20. századi halkereskedők (és balatoni lokálpatrióták) mégsem tudták elérni az önálló halfajjá minősítést, a süllőtől való megkülönböztetést (vö. Lukács K. 1940b, 1943b; Zimmer F. 1940).
A mocsarak, valamint a tavaszonként vízzel borított, aszálykor kiszáradó rétségek legfontosabb tömeghala volt a réticsík (Misgurnus fossilis), melynek fogásában a halászok foglalkozási csoportjától valamelyest elkülönülő csíkászok télen voltak igazán eredményesek. A kisméretű (30 cm körüli), kígyóra emlékeztető halat igen ízletesnek mondják; legjellemzőbben káposztával főzték. Mindig hordóban vagy dézsában szállították a városi piacra, a limitációkban pedig űrmérték szerint – iccében – szabták meg az árát. A mocsárlecsapolások hatására nem tűnt el ugyan teljesen, hiszen a néprajzi gyűjtők a közelmúltban is ismertették fogási módjait, de oly mértékben megfogyatkozott, hogy a 20. század eleje óta a „régi vízivilágot” szimbolizáló sztereotip szövegfordulatokkal inkább az emlékét idézgetik. Úgy, mint a gyermekkorára emlékező Györffy István: „Gyermekkoromban csíkot még hoztak a csíkászok a karczagi piacra s most is előttem van, mikor anyám a visító csíkot nyakazta. Káposztával megfőzve nagyszerű kun eledel volt! Gyermekeink meg már a csíkot nem is ösmerik!” (Györffy I. 1922: 42–43. – a csíkról és a régi vízivilág egyéb termékeiről mint múltszimbólumról lásd Szilágyi M. 1997a: 123–124; 1997b).
A 16–17. századi források gyakran emlegetik a sebes pisztrángot (Salmo trutta m. fario), mely akkortájt a hegyi patakok hideg és tiszta vizű szakaszainak – valamint a patakok „eldugásával” kialakított halastavaknak – a legízletesebb, az úri konyha számára is igényelt hala volt. Bár azóta gasztronómiai különlegesség lett, s a 19. század második fele óta – az „okszerű haltenyésztés” elvei szerint – fokozottan óvják és gondozzák, mivel a sporthorgászok legelőkelőbb zsákmánya, természetes élőhelyein „tömeghalnak” is megmaradt. A hegyi patakok halpusztító módszereket alkalmazó orvhalászainak – panaszolják visszatérően a halászati szakírók – a pisztráng volt a legközönségesebb zsákmánya.
A pontyfélék családjába (Cyrinidae) tartozó keszegféléknek – melyeket a régi források is, a mai halászok-horgászok is „fehér halak”-ként szokták emlegetni – elsősorban a szárítotthal-kereskedelemben volt jelentőségük. A csak szárítani való haltömeg viszonylagos értéktelenségét pontosan kifejezi a szegedi halász Bitó János (1993: 53) 1930 tájt keletkezett emlékiratában rögzített, az 1870-es évekre vonatkozó árarány: „...a közönségesebb sózott halnak 16 forintért kelt [mázsája; 56 kg-os »régi« mázsában számolva], de a jobb fajta, nagyobb halakért 22–24 forintot is megadtak”.
Nemcsak a halászok, a halfogyasztók is az itt bemutatottaknál sokkalta több halfajt tartottak számon, hiszen gyakran nemcsak a fajokat, hanem az alfajokat, sőt változatokat is más-más névvel jelölték – ahogyan az a „népi” halneveket is feltüntető ichtiológiai adattárakban és a halneveket egybegyűjtő szótárakban tükröződik (Herman O. 1887–88: 663–759; Lovassy S. 1927; Fischer F. 1931: 21–34; Hankó B. 1931; Vásárhelyi I. 1961; Beke Ö. 1932, 1933, 1934; Rácz J. 1996). De kevesebbet is annál, mint amennyi faj ténylegesen létezett a Kárpát-medence vizeiben, nem lévén a fajok többségének gazdasági jelentősége, esetleg a zsákmány tömegét növelték. Jellemző ebből a szempontból a nagy tapasztalatú Bitó Jánosnak egy mellékes megjegyzése: amikor az 1896-os millenniumi kiállítás rendezőinek megbízásából össze 119kellett gyűjtenie a Tiszában található halak 4–4 példányát, komoly erőfeszítésébe és sok pénzébe került a vállalkozás, s ő maga is csak ekkor tudta meg, hogy 67 féle hal élt akkortájt a Tiszában (Bitó J. 1993: 143).
